Észak-Magyarország, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-24 / 70. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1979. március 24-, szombat Négy húron — felsőfokon Neve összefonódott a magyar dzsessz gyermekkorával, múltjával, jelenével. Azon kevés zenészek közé tartozik, akik a legtöbbet tették a hazai zene kifej­lesztéséért, elismertetéséért. A közönség azonban mindig csak az eredményt látja — hogy egy-egy produkció, siker mögött mennyi munka rejtőzik, arról meglehető­sen kevés információ áll rendelkezésre. Pedig az esetek többségében a szürke hét­köznapokon lezajló események határozzák meg a reflektorok világát Megvalósult és jövőbeli lehetőségekről kérdeztük Pege Aladárt: — Milyen helyet foglal el a dzsessz zenei kultúránkban? Kinek könnyebb a helyzete — annak, aki a komoly zenétől próbál közelebb kerülni a dzsesszhez, vagy annak, aki a dzsesszt tekinti alapnak a további zenei fejlődéshez? — A dzsesszzene, mint művészeti ág, szerves részévé vált kultúránknak. A ko­moly zenét kedvelők magukhoz közelebb állónak érzik a dzsesszt: zenésznek és hallgatónak egyaránt könnyebb a hely­zete, ha komoly zenei alappal rendelkezik. Iskoláinkban meghonosodott a hires Kodály- módszer, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberekben zenei ismeret-zene- szeretet alakuljon ki. Én is klasszikus mű­vésznek készültem, pályafutásom kezde­tén elsősorban komoly zenével foglalkoz­tam. Később, koncertjeim összeállításánál is hű maradtam ehhez a hagyományhoz: az első részben általában klasszikus zenét, a másodikban pedig dzsesszt játszottam. Manapság a dzsesszzenészek között keve­sen vannak, akik e két műfajt egyaránt magas színvonalon űzik. Ahogy nehéz el­képzelni Kocsis Zoltánt, vagy Ránki De­zsőt dzsesszzongoristaként, ugyanúgy fur­csa lenne Oscar Petersont klasszikusként... — Sokat vitatott téma hazai dzsessz- életünk múltbeli és jelenlegi helyzete. Vé­leménye szerint mi jelent manapság prob­lémát? Egyáltalán, mekkora bázisra tá­maszkodhat a magyar dzsessz? — Nálunk jó zongoristák vannak — e téren állunk a legjobban. Ugyanakkor alig van dobosunk, fúvósunk — bőgősöket pe­dig még nehezebb „találni”. Azt is szokták mondani, hogy nálunk nincsenek együtte­sek. Vannak — csak egy maroknyi ze­nész-állandó mozgásából állnak össze. Sa­ját együttesem összeállításánál a mai na­pig ugyanazokat veszem-vehetem figye­lembe. Régebben — a mi indulásunk ide­jén — rengeteget játszottunk a vendég­látóiparban. A mai jobb zenészek közül jóformán mindenki ott játszott. Ennek az a roppant nagy előnye, hogy mindennap felléptünk, tehát nemcsak a kínkeserve­sen megszervezett heti két dzsesszkoncer- ten, és összeforrott az együttes. A fiatalok ma, sajnos nem hajlandók a vendéglátó- iparban zenélni. Ehhez persze megfelelő műsorpolitikát kell kialakítani — ami egy kis klubban siker, az egy koncerten nem feltétlenül az. A fiatal zenerajongóknak azt tudom ajánlani, hogy minél többet jár­janak koncertre — az Operába és a Zene- akadémiára is! A zene jellemnevelő hatá­sú: jó irányba nevel. — A mai tizen-huszonévesek kevéssé ismerik az Ön eddigi pályafutását. Milyen célokkal, miért éppen a bőgővel indult út­nak? — Tizennégy éves koromban kezdtem zenével foglalkozni, akkor választottam ezt a hangszert Bármily furcsa, a nagybőgő tetszett meg a legjobban ... Minden attól függ, persze, hogy kinek mi a mércéje. Én magasra helyeztem a képzeletbeli lé­cet, igen nagy követelményeket támasz­tottam önmagámmal szemben; minden időmet a gyakorlás, a komponálás és a koncertezés kötötte le. Mint már emlí­tettem, egész pályafutásom alatt párhuza­mosan foglalkoztam klasszikus zenével és dzsesszel. A Liszt-díjat, amit igen nagy megtiszteltetésnek és elismerésnek érzek, nem mint dzsesszzenész, hanem mint elő­adóművész kaptam. A Zeneakadémián is tanítok — természetesen nagybőgőt. — ön hosszabb ideig határainkon túl szerepelt, nemrég tért ismét haza. Mire emlékszik vissza szívesen, milyen tapasz­talatokat szerzett? — Szerződésem egy időre külföldre szó­lított. Turnéim során az Európában élő zenészek többségével játszottam. Sokat koncerteztem egyedül is, ami mindig ko­moly feladatot jelentett. A nagybőgő nem zongora — igen nehéz vele szólókoncertet adni Az ilyen fellépések első harmadában hagyományos dzsesszt, a másodikban sza­bad improvizációkat, az utolsóban pedig klasszikus darabokat adtam elő. E néhány évet minden szempontból hasznosan töl­töttem, rengetegei tanultam ... Bozsik József mondta egyszer az arany­csapatról: „Szerencsénk volt, így szület­tünk össze...” Tényleg csak ezen múlt volna? Vérten Sándor Ki tud többet a Szovjetunióról? feli Si Miskolcon Ötödik alkalommal hirdet­ték meg az országos szervek a középfokú tanintézetek hallgatói számára a Ki tud többet a Szovjetunióról? el­nevezésű vetélkedőt. Megyénkben az iskolai versengésekben háromezer diák vett részt. A legjobb csapatok Leninvárosban me­gyei vetélkedőn mérték össze erejüket, s innen három in­tézmény csapata jutott a tegnap Miskolcon megrende­zett területi döntőbe. A tegnapi versenyen Haj- dú-Bihar és Szabolcs-Szat- már megyék legjobbjaival vetélkedtek a borsodiak, s az igen színvonalas döntőn be­csülettel helyt is álltak Az országos döntőbe két csapat jutott: első helyen a nagy­kallói Korányi Frigyes Gim­názium, a második helyen a megyénket képviselő szeren­csi Bocskai István Gimnázi­um csapata. Elismerés, kiitt Az Állami Operaház vörös szalonjában Mihály András, a társulat igazgatója pénteken adta át Kincses Veroniká­nak. a Dalszínház Liszt-díjas énekesnőjének az idei Szé­kely Mihály-emlékplakettet. A Fészek Művészklub ran­gos alapítványával — Csillag István szobrászművész Szé­kely Mihályt ábrázoló pla­kettjével — 1964 óta évről évre olyan fiatal művészeket tüntetnek ki, akik kiemelke­dő művészi teljesítményükkel érdemelték ki a közönség és a szakemberek elismerését. Egy kisasszony a József Központból A márianosztrai Királyi Országos Büntetőintézetben apácanővérek adminisztrál­tak egykoron. Precízen, lel­kiismeretesen. Hálás vagyok nekik. A nagy gonddal kitöl­tött kérdőív mindent el­mond — hatvan esztendővel az események után — Pálin­kás Erzsébetről. Név, személyi viszonyok. Előélet: „A rab 34 éves, ág. ev. vallásé, vecsési születésű budapesti lakos, hajadon — posta és lávirda segédallen- őrnő, vagyontalan, büntetlen előéletű”. Alább: „Itteni magaviseleté nem rossz, ma is meggyöző- déses kommunista . .. Ke­gyelmei nem vár, nem kér.” A korabeli fénykép totál­ban ábrázolj^ a telefonköz­pontot. A hatalmas teremben fiatal nők ülnek hosszú sor­ban a kapcsolótáblák előtt, fe­jükön hallgató. Vajon mérn­kük Pálinkás Erzsébet? Egy a sok lány közül, akik kita­posott cipőben, agyonmosott blúzban, maguk ondolálta frizurával, bábeli zűrzavar­ban gyors kézzel kapcsolnak, kapcsolnak ... Gondolkodniuk nem kell, nem is szabad. Automaták; a huszadik század beszélő gé­pei. Két kapcsolás között, vagy csendesebb éjszakákon mégis álmodoznak. Napfé­nyes sétányokról, egy snajdig postatisztviselőről, akit talán majd véglegesítenek ... Az álmokba persze folyto­nosan belecsengetnek: — Nagysám, ha volna kedves ... — Igen kérem, máris kap­csolom ! — Kapcsolom... — Köszö­nöm ... — Kérem ... Kap­csolom. kapcsolom . . . Így telnek a napok, az évek,_ az élet. Persze van­nak. ’ akik másként élnek. A telefonos kisasszonyok tudják, hallják. Palotákat kapcsolnak össze, legényla­kások hívnak légyottra szép­asszonyokat, mások bálákról, vagyonokrói beszélnek, öreg hölgyek pletykálnak egymás­sal. A ’ kisasszonyok néha kuncognak, s olykor azzal tetszelegnek maguknak, hogy minden titkok tudói. Aztán egyszerre csak összelcapódik a gyomruk, mert nem vacso- rázíak, nem reggeliztek. Két kapcsolás között egyik odaszól a másiknak: — Hal­lottad? Hackelsmüller Gizi tegnap összeesett. Az' éhség­től! Az orvos megállapította, hogy alultáplált. Megírta a Népszava is. — Szegény Gizi. kis pe­nészvirág Add kölcsön az új... Igen kérem, kapcso­lom .. . máris! Es eljön az idő. mikor a kisasszonyok már csak va­jas kenyérről álmodoznak. Aztán azt is elfelejtik, hogy éhesek, mert olyan dolgok történnek kinn a világban, amit elképzelni sem tudtak, mertek. A háború, a sok vér után forradalmas tömeg lepi ej az utcákat. Katonákkal megrakott teherautók szágul­doznak a magyai- fővárosban. A fiúk letépték a császári sapkarózsát, s viruló ősziró­zsával cserélték fel... 1918. október 31-e, 3 óra 15 perc. Hunyadi gróf szárnyse­géd sürgősen kéri a József Központtól a magyar minisz­terelnökséget. És ekkor olyasmi történik, amire még nem volt példa az Osztrák—Magyar Monarchia történetében. A József Köz­pontból visszaszól egy kis­asszony a schönbrunni hívó­nak: — Nem kapcsolom! Hunyadi gróf nem jut szó­hoz. aztán összeszedi magát, s beleordít a készülékbe: — Az Udvar nevében megpa­rancsolom ! Pálinkás Erzsébet 34 éves segédellenőrnő azonban hajt­hatatlan. A király személye mellett szolgálatot teljesítő arisztok­rata végül könyörgőre fogja a dolgot: — Legalább Gö­döllőt kapcsolja, ott vannak a király gyermekei... A szárnysegédnek ígéretet kell lennie, hogy politikai dolgok­ról nem beszél az Udvar Gödöllővel. „A budapesti Magyar Al- lamrendörség Tek. Főkapi­tányságának! A II. József Telefonköz­pont, a kommunizmus alatt agyongyötört személyzete ké­ri az alább felsorolt KUN kormány hazaáruló csatlósai­nak, a proletárdiktatúra osz­lopos tagjainak letartóztatá­sukat, illetve ártalmatlanná tételüket.” A hosszú névsorban a má­sodik „hazaáruló” Pálinkás Erzsébet. Miért kelj ártalmatlanná tenni? „Mert képes meghalni a kommunizmusért.” Márkus Virgínia igazgató főnővér jelentése a bünteté­sét töltő Pálinkás Erzsébet­ről: „Tettél ma is helyesli (Pá­linkás szabotáló kolléganői ellen «•vádaskodott« a Ta­nácsköztársaság ideje alatt — a szerk.) és nemegyszer je­lentette ki, hogy nem tehe- ' tett és nem tehetne most sem másképpen. Legutóbb egyik rokonához írott levelében azt írta, hogy úgy nevelje kisfiát, hogy amit ő (Pálinkás E.) meg nem tehetett, majd an­nak idején azt megvalósít­hassa.” * A Postamúzeum kiállítása a Miskolci Postaigazgatóságon látható. A címe: Postások a Tanácsköztársaságért. A do­kumentumokra dr. Kamody Miklós ny. postafőtanácsos, a múzeum tudományos kutató­ja hívta fel a figyelmem. Az egyik tablón fiatal nő arc­képét láttam; egy kisasszo­nyét a József Központból. (gyarmati) Mindig a vártán A Munkásőrség Országos Parancsnokságának kiadványa y A Zrínyi Nyomdában rep­rezentatív kivitelben készült kötettel köszönti a Munkás­őrség Országos Parancsnok­sága a Tanácsköztársaság ki­kiáltásának 60. évfordulóját. A kötet bevezetőjében a pa­rancsnokság propaganda- és sajtóosztálya hangsúlyozza/ hogy hazánkban 1919 tava­szára a polgári demokratikus hatalom válságba- került, amelyből a kivezető utat a Tanácsköztársaság kikiáltása jelentette. A Magyar Tanács- köztársaság megalakulása, a proletárdiktatúra megterem­tése és 133 napos fennállása történelmünk kimagasló ese­ménye. Megszületéséhez és tevékenységéhez a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom győzelme mutatott példát. A forradalom eszméi, az orosz nép harcai és győzelme lel­kesítőén hatottak, jelentős segítséget adtak a magyaror­szági szocialista forradalom győzelméhez. Ma már keve­sen élnek azok közűi, akik az akkori harcos idők cse­lekvő részesei voltak. A szó­ban forgó kötet ezeknek a történelmi napoknak néhány töredékét villantja fel, ami­kor a munkásosztály és a pa­rasztság legjobbjai a szocia­lista társadalom megterem­tésével és védelmével tettek hitet a marxista—leninista eszme, egy szebb jöVő mel­lett. A kötet azoknak az em­lékeit idézi, akiket a vereség nem ingatott meg, akiket az üldözés, a kínzás nem tört meg, akik mindig tudták, hol a helyük. Nem véletlenül lett a kötet címe: „Mindig a vártán”. A kötet szereplőit megtalálhattuk minden olyan harcban, amelyet a szocia­lizmusért. a haladásért vív­tak századunkban. Sokan ot1 harcoltak 1917-ben a szov­jetek oldalán, küzdöttek a Magyar Tanácsköztársaság győzelméért, részt vettek ké­sőbb a fasizmus elleni har­cokban, előbb a spanyol pol­gárháborúban, majd a má­sodik világháború idején par­tizánként, ellenállóként Eu­rópa különböző országaiban. 1957-ben, mikor pártunk fegyvert adott a munkásság kezébe, ott voltak az elsők között. Az egész ország büsz­kesége, hogy közel nyolcva- nan, közöttük borsodiak — megöregedve, nehéz, küzdel­mes munkásélettel a hátuk mögött — munkásőrként ma is készen állnak a néphata­lom védelmére. Töretlen hi­tük, harcos életük halhatat­lan, örök példa marad mind­annyiunk számára. A kötet több mint har­minc, egykori internaciona­lista. vöröskatona és később munkásőr életútját követi soron, archívumból előkerült korabeli fotókkal és mai portrékkal. De közli annak a közel félszáz veterán mun­kásőrnek a fotóját is, akik még élnek és büszkén vise­lik a munkásőr-egyenruhát. A reprezentatív kiadvány színes mellékleteiként közli a Magyar Tanácsköztársaság híres és ma már szinte min­denki által ismert plakátjait, a verseket, amelyek e szá­zad forradalmi mozgalmá­nak „indulói” voltak, kezd­ve Várnai Zsenitől, Zelk Zol­tánon. Benjámin Ferencen, Somlyó Zoltánon Hegedűs Gézán, Madarász Emilen, Gábor Andoron keresztül, egészen a legifjabb költői nemzedékig. w a miskolci Centrum Áruházban

Next

/
Oldalképek
Tartalom