Észak-Magyarország, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
1979. március 18., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Vegyes érzelmekkel nézegetjük a vetített diaképeket. Hangulatos, lírai felvételek, látszik, hogy aki fotózta, a fényképezésnek is híve, nem csupán az épületeknek. Mert a színes diaképek épületeket ábrázolnak. Épületeket, melyek a legtisztább harmóniával illeszkednek környezetükbe, a természetbe, jól megkomponáltam ugyanakkor célszerűen. Nem először van alkalmunk ilyen csodálatos épületeket bemutató diafilmeket megtekinteni. Leginkább az északi országokról készültek, Finnországról, Svédországról, amelyekben köztudottan rendkívül magasszintű a lakás- kultúra. Így alakult. Magas szintűre, példaadással másoknak. A miértre nyilván összetett, sokrétű a válasz. Valószínű a sokrétűség közé tartozik például az is, hogy ott, északon a nappalok és éjszakák aránya más, mint nálunk. Többet tartózkodnak a lakásban, többet is törődnek vele. Talán az is ide tartozik, hogy ott több a fa, mint nálunk. Van fájuk. És a fa nagyon szép építőanyag. Különösen, ha az épületeket a fák közé építik. Akkor különösen mutatós, szép, de egyébként is az. És egyáltalán: nagyon szépen csinálják, amit csinálnak. Figyelembe veszik például a környezetet. Annak hangulatát, adottságait, jellegét és eszerint tervezik, amit terveznek. A szóban forgó képeket legalább harmincán nézzük, csodáljuk, irigyeljük. A nézők között van gyógyszerész, horgászegyesületi elnök, erdész, vadász, orvos, lakásszövetkezeti vezető, miegymás. Nagy figyelemmel, megértéssel hallgatjuk a magyarázó szöveget is, melynek segítségével megtudjuk, hogy miért helyes, miért jó, miért szép éppen így építkezni, amiként a képeken látható. Ez a magyarázat persze szükséges, hiszen mi, laikusok legföljebb látjuk, hogy szép ez a felvétel, szép ez az épület, de nemigen tudnánk megmagyarázni, miért. Ezért figyelünk és egyre jobban megérlelődik bennünk a vágy: de jó lenne, ha nálunk is valahogy így csinálnák! Kik? Bizonyos, hogy naivul hangzik, de elsősorban talán azok az emberek, akik ezeket a szép diaképeket megmutatják. Rendszerint építészmérnökök járnak tanulmányútra az északi országokba — jól teszik, hogy járnak —, ők látják meg, fényképezik le a szépet, a helyénvalót és ők mutatják meg itthon. Miként az említett finnországi, svédországi felvételeket is. De akik itt ülünk, gyógyszerészek, technikusok stb., csupán helyeselni tudunk, egyetérteni. Tervezni nem. Bizonyos, hogy mindez naivul hangzik. Bizonyos, hogy nálunk sok mindent kell még figyelembe venni a tervezői, alkotói készségen, tehetségen túl is. De vajon mennyit? Egy adott — meghatározott — lehetőségen belül lehet-e valami szépet, valami jót megcsinálni? Miért ne lehetne? Nem is olyan régen építettek például Miskolcon középületet, melynek a földszintjén ugyanarról a folyosóról nyílik az ebédlő, mint az üzemi fürdő. A dolgozók a fürdőből kiáramló szagokat kapják étvágygerjesztőnek az üzemi konyhához. Más megoldás — az adott lehetőségeken belül — nem kínálkozott? Az Avas beépítésére sem kínálkozott más? Lehetséges, hogy ugyanazok az épületek „illeszkednek bele” a hegyoldalba, mint amelyek például az alföldi síkvidékekbe is? Mindenekelőtt kellenek persze a lakások. Elsődlegesen a lakások. De hol van a diafilmeken is annyiszor bemutatott összhang, harmónia a környezettel? Más „kép”, de még ugyanez a vonal. Egészségügyi dolgozók tanácskozásán az egyik orvos szóvá teszi, hogy túl sok antibiotikum fogy. Pedig ezt a nehéz fegyvert csak akkor kellene bevetni, amikor valóban szükséges. Az enyhébb betegségekre adottak a régi, ugyancsak jól bevált gyógyszerek, az antibiotikumokat a súlyosabb esetekre kell tartogatni. Helyénvaló vélemény, vitára nincs ok. Annyit mi, laikusok — hol betegek, hol egészségesek — is sejtünk, hogy a szervezet, képes hozzászokni az erősebb gyógyszerhez és esetleg később, amikor valóban erre lenne szükség, már figyelembe sem veszi. A felszólaló kissé az újságokat tette felelőssé az antibiotikum elterjedéséért; népszerűsítéséért. Ámbár: ezeket a gyógyszereket, miként minden másfélét, mégiscsak az orvosok írják fel. Az újságírók nem. És mások sem. Vagy: hányszor van alkalmunk különböző fórumokon hallani erélyes hangú beszámolókat, felszólalásokat egy-egy bizonyos terület munkájával, tevékenységével kapcsolatosan. Jobban kell, nem így! Mert ez és ez a hiba! Ezen és ezen változtatni kell, méghozzá így és így. Tulajdonképpen jó érzés ezeket az erélyes hangú beszámolókat, felszólalásokat hallgatni, mert az ember megnyugszik: ha az előadó ilyen jól ismeri a gondokat, a hibákat, valamint a megoldás módjait, akkor nyilván várható hamarosan az előbbre lépés. Kételkedés, bizonyos fajta hiányérzet csak akkor támad az emberben, ha tudja, hogy az előadó éppen az adott területnek a gazdája, felelőse. Hát miért nem tette a dolgát eddig úgy, miként most követeli ? Képeket lehetne még felvillantani innen-onnan. Az északi országokból be- mutott diák különben nagyon szépek, ismét meggyőződhettünk róla, hogy ott élő rokonaink, barátaink a természettel összhangban, ugyanakkor célszerűen, okosan építkeznek. Priska Tibor Kalász László verse: hátamon bordámon botladoz gerincemen végig tarkómig dermedez hajamba feltolul homlokom hűsöli pilláim rácsait szemembe zörgeti ráncaim közt zuhog s szakállam mint a fű elfut a láthatár tágult köre mögé lucerna lóhere tábládzikk mellemen vállamból a karom markomba ejtezik ágyékom göndörög lábam már földig ér sarkantyút sarkamra hidegből ver a szél Műhely A Pécsett élő képzőművészek körében termékeny kisgrafika műhely alakult ki. Évente száznál több új exlibris, illetve alkalmi grafika készül, melyek művészi értékük és kis példányszámuk miatt keresettek a gyűjtők körében. Az ország vidéki városai közül Pécsett alakult meg elsőként 1962-ben a kisgrafika barátok köre. vége van már. Az ajtó felé fülelt. Semmi. A folyosón is az a derengő csend. Kisebb gondjuk is nagyobb ezeknek! Haljon meg a beteg nélkülük. Holnap megint látogatási nap. A mérnökhöz bejön majd a fia meg a menye. Mindig körülüli az ágyát négy-öt látogató. Látszik rajtuk, hogy tehetős emberek. Tálcaszám hordják a cukrászsüteményt, múltkor meg déligyümölccsel állított be egyikük. De a cigarettát, azt elfelejtették! Azt neki kellett kölcsönöznie. Az asz- szonyt látta maga előtt, az elfonnyadt, görbült hátú kis öregasszonyt, amint a félhomályos ablaknál hunyorogva hajtja a varrógépet. Úristen, mennyit kell összeíércelni neki, míg megkeresi egy pakli Kossuth árát! És ő már nem segíthet. Ilyen reszketős kézzel nem lehet hajszálrugókat operálni. Az órásszövetkezetnek is a fiatalok kellenek. Viszketett mindene. Nem bírt fekve maradni. Óvatosan kikászálódott, szalmapapucsába bújt, és elindult a sarok felé. A terem aludt már. Eltapogatózott. A pihegö csöndben süket ürességet lehelt az a nagy fehér folt. A semmi maga ásított belőle. S megállt a levegőben tömören, kietlenül a bizonyosság. Az ajtón besuhant az éjszakás nővér. Csak a kis saroklámpát gyújtotta föl. — Ejnye, Torma bácsi! Az öreg megzavarodott. Már botorkált vissza az ágyához. Csak onnan motyogta: — Azt hiszem, vége... A spanyollal mögött nem láthatta tisztán a mozdulatokat, inkább érezte csak, hogy a nővér feljebb húzza a takarót, leborítja a mérnök fejét. Mikor előkerült, parányit bólintott az öregnek, mintha röstellné, ami ott a fehér lepedővel bevont fakeret mögött történt. A villany kialudt, megint mcsztelen feketeség. Ha szólna holnap a mérnök fiának, visszakérné tőle ... hiszen nincsen abban semmi. Ha neki lenne fia ... de hát ők ketten maradtak, támasz nélkül öregkorukra. És akkor még ez is: elviszik előle a másvilágra, amit az asszony megkoplalt. Öt lopja meg szegényt, ha veszni hagyja. Mocorgott tanácstalanul, nem sikerült elaludnia. Ugyanazt őrölte magában. Csak a sajátját kéri vissza, az jár. De mit szólnának itt a többiek. Az a nagyszájú vigéc mindjárt kiviccelné. Mert az ötszázas az rendben van, az hőstett — de az ő nyomorult pakli cigarettája, az más ... Hogy van az, hogy a kisember jussa, az mindig más? Hajnalban két ember állított be, egyikük cédulát tartott a kezében, onnan betűzgette: — Reve ... tov.'.. szky Kálmán — Revetovszky! — ismételte meg hangosan, s körülnézett a teremben, mintha azt várná, hogy a halott még egyszer, utoljára, hangos „jelen”-nel válaszoljon, ahogy a regula előírja. — Micsoda kacifántos egy név... — csavarta meg fejét a társa. Elvitték. A teremben egyszerre nappal lett. Az üres ágy már nem jelentett semmit. Hallgattak róla szemérmesen. Lázár álmos hangja bukdácsolt elő két ásítás közül, mintha mi sem történt volna: — Hogy aludt... Lalika? Hát ilyen egyszerű ez. Mindjárt folytatják az ötszázast. Jön csörömpölve a reggelivel a nővér nemsokára. Aztán majd Revelov- szkyék az öregúr holmijáért ... A nap szilánkokra hasi- , tóttá az ablak üvegét. Hogy ő kinyissa a száját amiatt a nyavalyás cigaretta miatt? Hát lenne képe hozzá? Az se igazi: gavallérnak lenni a semmiből, lenyelni, megkoplalni, kinek mi köze hozzá! Megmutatni, hogy az öreg Torma ajándékozhat Revetovszky mérnökéknek három forintot. Befordult a falnak. Már nem is haragudott a halotti ra. Fotó: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata A napokban lesz „J esztendeje annak, hogy 1949. március 19-én megnyílt a Kossuth-emlékmúzeum első kiállítása. Vendégkönyvét elsőként Berki Mihályié, Zemplén megye főis- ránasszonya írta alá. Monok község központjában fekszik az egykori grófi uradalmi tisztilak, homlokzatán addig csak az 1911. május 27-én leleplezett díszes emléktábla hirdette, hogy „Ebben a házban született Kossuth Lajos 1802. szept. 19-én’’. A magyar szabadságharc centenáriuma és Kossuth Lajos halálának 55. évfordulója alkalmából a Darvas József vezetése alatt álló vallás- és közoktatásügyi minisztérium a szülőházat múzeummá rendezte be. Kezdetben a főépület 4 szobájában, majd 1959-től mind a hat helyiségben, szakszerű elrendezésben, nagyobb részt eredeti írásos, képes és tárgyi emlékanyag ismertette és ismer- :eti ma is a látogatókkal nemcsak a Nagy Hazafi életpályájának történelmi jelentőségű dokumentuma- it, hanem a reformkor, a polgári forradalom és a magyar szabadságharc, majd az emigráció, végül íz eszmei kultusz némaságukban is beszédes ta- .úbizonyságokat. Az eltelt három évtized ilatt az emlékmúzeum, nincsen vonatkozásban örvendetes fejlődést mutatva 'el, méltóképpen betöltötte hivatását, megfelelt létre- íozói várakozásának: egyéni és csoportos látogatók szrei számára hirdetve a szabadság és függetlenség i hazaszeretetei ragyogó személyiségek példamutatásaiban rejlő, soha el nem múló emlékezetük kegyeleles ápolgatásának örök érvényű eszmeiségét. Harminc esztendő alatt évről évre emelkedett az emlékmúzeum látogatóinak a száma: a kezdeti évek 5—600 fős átlagától napjainkra már a 15 000 főnyi szinten is túljutott. Az egymást sorozatosan követő sajtópublikációk, a rádió és a televízió alkalmi adásai, a nagy jubileumi évfordulók, mind hasznos propagandát jelentettek az emlékmúzeum életében. Iskolások tanulmányi kirándulásait, az IBUSZ-ország- járások, a természetbarátok és a szocialista brigádok Zennplén-hegységi, hegyaljai programjában el- maradhatatlanul szerepel Monok is. A fejlődés ezen kívül felmérhető az emlékmúzeum anyagának a gyarapodásán is. Az első kiállítás megnyitásakor mindössze 150 körül mozgott a jobbadán reproduktív jellegű emlékek száma, 110 kötetnyi volt a múzeum könyvtára. Napjainkban, az 1979. szeptember 19-én megnyitott V. emlékkiállítás érvényességében a tárgyi gyűjtemény 737, a fotótár 1380, az adattár 2350 darabból áll, a könyvtár pedig 1456 kötetet számlál. A letéteken kívül vásárlás és ajándékozás növelte az állományt. Az ún. „személyes” emlékek: Kossuth Lajos kéziratai, levelei, pecsétnyomója, karosszéke, díszkardja, sakk-készlete, házisapkája, írómappája, kisasztala, ezüst kelyhe. A „muzsikáló Kossuth-kép” méltóképpen mélyíti el a múzeumlátogatás élményeit. Zsuffa Tibor
