Észak-Magyarország, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-16 / 39. szám
ÉSZAK.MAGYARORSZÁG 4 1979. február 16., péntek Putrikból „Cs’-lakásokba Hogyan tovább Tiszakarádon? — Ez kérem nem lakás ... hát nézze meg, beázik, a faiak nedvesek, a bútoromat félek itt tartani a szobában, alig tudunk befűteni... tizenhármán lakunk ebben a két helyiségben ... Hát mit szóljak? — kérdezte Oláh Dezsőné Tiszakarádon. Kissé ellentmondott ez a vélemény annak a várakozásnak, amivel e bodrogközi községbe érkeztünk, hogy a .,Cs”-Iákásókban nemrég költözött cigánycsaládokat felkeressük. Mert mit vártunk? Természetesen azt, hogy majd minden szépet és jót mondanak a megváltozót! körülményekről. Oláh Dezsőék azonban nem voltak egyedül panaszukkal; másutt hibás ajtókat, ablakokat, zárakat emlegettek fel... Ugyanakkor, amikor még alig-múltból emlékezhetnek a rosszemlékű telepre. a sárból-vályogból összetákolt „lakásokra”. Már számtalanszor elővettem magam is a tiszaka- rádi találkozás óta ezt a két fotót. Mindkettő egyidőben készült, az elmúlt év augusztusában. Akkor még a telepen éltek ezek a cigány- családok, s akkor már épüllek az új házak. Azóta a telepnek már csak maradványai vannak, az új lakások befejezetten-felépítve lakottak. A két képhez kommentár se kell... Mégis, van itt valami, ami töprengésre késztet. Ha történetesen egy városi új lakótelepen élőktől hallunk az idézetthez hasonló panaszt — habozás nélkül a lakók mellé állunk. Ha azonban — mint esetünkben is — cigánycsaládok mondják el efféle gondjaikat — hajlamosak vagyunk az ellenvetésre. S olykor már ilyeneket is megfogalmazunk: „örüljenek, hogy egyáltalán kapnak ilyen lehetőséget az építkezésre. hogy biztos fedél alatt lakhatnak” ... Hajlamosak vagyunk a sommás ítéletekre. különösen ha előítéleteinkről sem tudunk teljesen lemondani. Pedig ott. Tiszakarádon sem történt más, mint hogy éppen arról beszéltek a „Cs”- lakrsok tulajdonosai. ami éppen akkor foglalkoztatta őket. ami problémát jelentett számukra. De a felgyülemlett keser- gések „lehámlása” után már a lakások otthonná válása, az új „keretet” kapott élet megszervezésé foglalkoztatja a családokat. Hogy hogyan változik az élet az új körülmények között, egyelőre még alig tapintható ki. Az azonban, ami az utóbbi két évben Tiszakarádon történt, példaadó Jehet. Hadd szóljanak erről a községi tanács elnökének szavai: „Minden külsőség nélkül került sor a községben a cigánytelep felszámolására. Ez az esemény rendkívül nagy jelentőségű, hiszen a község lakosságának 21 százaléka cigány, s a járásban olyan összefüggő telep mint a tiszakarádi, nem volt. Az elmúlt évek lakásvásárlásai nem oldották meg a problémát, s amikor 1977- ben „úszott” , a telep a magas belvíz és esőzés miatt, cselekedni kellett. Lehetőség nyílt belvizeskölcsön igény- bevételére, s a lehetőséggel 44 cigánycsalád élt __ Az é pítkezés befejezési határideje 1978. december 31. volt szerződés szerint, az átadásra november 9-én került sor.-..” Azóta három hónap teltei. A jogos és vélt sérelmekkel együtt is — csaknem négyszázan élhetnek emberibb körülmények között. A tanácson továbbra sem feledkeznek meg róluk. De, hogy az új lakások hogyan lesznek új otthonokká — s lesznek-e? —, hogy az életforma és életmód, miként kap biztosabb- stabilabb és hozzánk illő tartalmat és formát az elsősorban a lakókon múlik. Tcnagy József beszéljünk! N éha mintha, nem egy nyelvet beszélnénk, mi, magyarul megszólalók. Nem azért, mert mindenki mondja a magáét, hanem, mert sokan — a magunk módján. Már a nyelvújító ősök előtt, a felvilágosodás korának pirkadtakor azt fejtegette Aranka György törvényszéki bíró, hogy jó volna egy nyelven beszélni. Igaz, ez akkortájt kicsit mást jelentett: magyar megfelelő szavakat kellett találniuk, hogy ne latinul, s ne németül tudjon csak árnyaltan beszélni egy művelt ember. S az a sok reformkori okos elme, akik szavakat alkottak, fáradoztak azon, hogy — beszélni tudjunk! Most meg az embernek az az érzése, hogy néha elkelne egy tolmács, amikor egymással beszélünk. Még a? oly Soltot hallott, annyi értekezletet megért újságíró is gyakran tanakodik: mit is mondtak? Legutóbb egy ifjúsági parlamenten a KISZ-alapszervezet nevében olvasta fel egy fiatal lány a vezetőség véleményét, s mit volt mit tenni, elkértem a leírt szöveget. Tippeltem ugyan a jelentésére, de mégis... jobb' azt tudni, miről szólt, s hátha olvasva kiderül. Nos, a szöveg: „Beiskolázási tevékenység: ilyen irányú gondjaink valóban nagyon sok okra visszavezethetők, de véleményünk szerint az iskolában eddig nem szerepelt súlyponti kérdésként a beiskolázási munka, s ez része annak az összképnek, ami a felvételik után közvetlenül kialakul az iskolában." Javítsanak ki, ha tévedek, biztosan' kellemetlen lett volna világosan, azt mondani: sok gondunk van azzal, hogy kevesen jelentkeznek iskolánkba, de eddig nem nagyon törődtünk ezzel. Aki meg idejött; láthatja a felvételi után is, miért nem tolonganak a jelentkezők . . . S a további dodonai beszéd: ,.KISZ-képviselőink az osztálynak, tanulócsoportnak beszámolnak az elhangzottakról, de vezetőségi szinten üléseink korlátozott volta miatt erre nem tudunk sort keríteni.” Ebből csakugyan érthető valami: az, hogy ugyancsak nem kell nyíltan megmondani, kevés a vezetőségi ülés, de akkor sem érünk rá fontos dolgokat megbeszélni. Ha egy kicsit „felnőttesen" adjuk elő, aligha, bogozzák ki, mit akartunk, ha pedig megvakarják, lám: mi önkritikusan elmondtunk, akarom mondani: feltártunk mindent. Azaz: még mondott valamit: „Vezetőségünk a holtpontról való továbblépést így, ilyen módon próbálná megtenni. Kérésünk az lenne, hogy ez a régen húzódó téma a közeljövőben megoldást nyerjen.” Mesteri! De alig egy-két olvasás utón mégis rájöttem: kérésük van, nem pedig szándékuk; nem tenni akarnakva- lamit, hanem várják, hogy s Perezd Erzsébet textilművész kiállítása Képeink a Műcsarnokban megnyílt kiállításon készültek 1 'óbb kell a fejbe, mint a karokba Az esemény hírét, s a részleteket telefonon kaptam meg. Egykori munkahelyem, a szikszói mezőgazdasági szakmunkásképző iskola 15., jubileumi esztendejében tegnap, február 15-én iskolai könyvtárat avatott. Bevallom,, kicsit elérzé- kenyültem. Nem a vissza soha nem térő múlt felett lebegő nosztalgia miatt. Mint ahogy az örömömet sem valamiféle egyoldalú lokálpatriotizmus táplálta. Sokkal inkább a körülmények ismerete. S az évről évre odakerülő tizenévesek sorsáért való aggódás, azokért, akik néiiány év múlva a magyar mezőgazdaság derékhadát alkotják. Kell, hogy alkossák! És ugye mindenki előtt világos, ma már nem földet kell kapálni ennek «derékhadnak, és nem is trágyát viliázni. Sokkal, de sokkal több kell a fejbe, mint a karokba! Egy ilyen kedves esemény kapcsán ünneprontásnak tűnik arról beszélni, hogy ma még — „hála” az előítéleteknek — a mezőgazdasági szakmunkásképző iskolákba, így Szikszóra is, elsősorban csak olyan fiatalok jelentkeznek, akiknek máshová nem sikerült bejutniuk? Nem hinném. Sőt, úgy gondolom, mindez a tegnapi esemény hitelét, értékét növeli. Ugyanis ennek az iskolatípusnak és az itt dolgozó pedagógusoknak rendkívül nehéz és fontos feladata többek között az, hogy felszínre hozzák a tanulókban az általános iskolában ki nem bontott képességeket, hogy szélesítsék az eléggé szűk keresztmetszetű érdeklődési kört. E pedagógiai tevékenység viszont csak nagyon sok vékony szálból szövődik erős kötéllé. A szellemet tápláló könyvtár, a könyv csupán egy szál. igaz fontos szál ebben a kötélben. Mert Iá kételkedik benne, hogy könyvre ezeknek a tanulóknak igazán szükségük van? Ügy gondolom. senki. Ezért tehát a szerénynek tűnő 4—5 ezer forintok (amelyekkel a megyei tanács, a MÉDOSZ és az iskola hozzájárult a könyvtáralapításhoz), minden fillérje hasznos és nemes célt szolgál, s a legnagyobb értékben az emberben kamatozódik. A szikszói szakmunkások könyvtárát tegnaptól 2200 kötet alkotja. Ebből 700 a szakkönyv,-1500 a szépirodalom. Aki a nagy számok bűvöletében él, annak talán nem is nagy ez a szám. De emlékezzünk csak arra, amit Gárdonyi mondott egykoron: „Minden jó könyv cyy-egy tanítója a nemzetnek!” Mi mondjuk mindezt prózaiabban. Minden könyv kép a világról, az életről, tanítója Varga Pólóknak, valamennyi Szikszón tanuló, felnőtté — nemcsak biológiai értelemben — cseperedő fiúnak, lánynak. A szó éhének, a szépség éhének csillapítói ezek a könyvek. Mert az éh ezekben a mezőgazdasági szakmunkástanuló fiatalokban éppúgy bujkál, mint bárki másban. De ne feledjük, az éhet sok minden csillapítja, igaz korántsem egyforma módon, egyforma hatással. A nevelés, ezen belül a jó könyv szerepe tehát sorsdöntő. Ezért is örülünk annak, hogy tegnap _ egy mezőgazdasági iskola gazdagodott könyvtárral. A könyvtáravató alkalmából találóbb gondolatat ki mástól kölcsönözhetnénk, mint a miskolci születésű nagy magyar mezőgazda, népművelő Nagyváthy Jánostól. Közel 200 évvel ezelőtt leírt biztatása legyen minden szikszói szakmunkás- tanuló számára megszívlelendő vezérfonal; „Tsak olvass, oh ember! s magad- szemével láss." — hajdú — Leányvásár „téma megoldást nyerjen". Azt mondani, hogy „megoldjuk” — hajjaj, ez már veszélyesen érthető. Érthető, hogy egy ilyen nyílt szókimondás után tenni kell valamit. . !, A szó mindent elmond, a szó mindent eltakar. De olyan fránya ez a nyelv, hogy azt is leleplezi, aki takarózni akar vele. Zavaros beszéd és felelőtlen gondolatok karonfogva járnak! V ilágosan megmondom hát: nem is tudok odafigyelni hosszasabban, ha valaki nem beszél közérthetően. Sőt. olyan kérdés érlelődik bennem! hogyan látja el feladatát az'az ember, aki nem tudja pontosan megfogalmazni, logikai rendbe szedni, érthetően elmondani gondolatait? Hogyan mérlegel az fontos dolgokban? —- És elnézést — bizhatom-e ítéletében? Aki zavarosan beszél, az a lényeget mondja-e, felelősséggel? Avagy: érdekében áll mellébeszélni? A tiszta nyelvhasználat, a felelős beszéd napjaink igénye. Tiszta szándékú, elvhű kiállásra van szükségünk, s nem a mellébeszélésre! Szőke Mária I Ma este mutatja be a Miskolci Nemzeti Színház Jocobi Viktor Leányvásár című nagyoperettjét. Képünkön: Váiheqyi Márta, Bánó Pál és Harmath Albert. Jó.may György felvétele Ha tovább akarunk lépni . .. ...előbb ar alapokat kell megteremtenünk.
