Észak-Magyarország, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-19 / 15. szám

1979. január 19., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 A gyár nem eladó Tervszer!, téli naivitás — Ha már így ízekre szed­ték, csak nem adják el a gyárat? Pusztai Pál. a Kazincbar­cikai Könnyűbetongyár fia­tal üzemmérnöke nevetve vá­laszol : — Nem eladó, semmi pén­zért! Múlt év december 30-án leállt a termelés, nem, nem üzemzavar miatt. Az első munkanapon, január 2-án megkezdtük a tervszerű, téli nagyjavítást. A hatalmas öntőcsarnok­ban első látásra sehol egy. lélek. Mint egy elvará­zsolt kastélyban, csak han­gokat hall az ember: Itt szo­rítsd meg! Most fogj rá! Jó, ne húzd tovább! Hol a csa­var? Kész? Tökéletes. A gyár valamennyi dolgo­zójának személyre szabott feladata van, szinte a legap­róbb részletekig átvizsgálják a berendezéseket. A munkát a karbantartók irányítják, hozzájuk vannak beosztva, nekik segédkeznek most a termelők is. Mindenki ott, azon a helyen, gépen, ahol termel. Évek óta így van ez, s a betanított munkások, se­gédmunkások is elsajátítot­ták már a .lakatos szakma néhány fortélyát. Bebújnak a legrejtettebb 'zugokba, zsí­rozzák, olajozzák, ha szük­séges cserélik az alkatrésze­ket. A fejépületben a golyós malmok átvizsgálása most a legsürgetőbb feladat. Még ki­mondani is bonyolult: az előtéttengely fogaskerék csa­págyházát szerelik. Bihari János lakatos csoportvezető kézfejét nyújtja felém. A villáskulcs mérlegel marká­ban. — Ne haragudjon, csak így, futtában váltok szót, ke­vés időnk van, illetve most vizsgázik a munkánk. Még néhány dolgot a helyére le­szünk, s utána megkezdjük a próbajáratást. Rostás Aladár vagonrakó segédkezik mellette. — Nem kapott kedvet a lakatos szakmához? — Hát, János bácsi mellett még az ellenségeit is meg­szereti az ember! Már 14 éve itt vagyok a gyárban, hamarosan nyugdíjba me­gyek, a papír már nem kell nekem. De az igaz, szép mun­ka ez kérem! A beszédre körénk gyűl­nek többen, asszonyok is, fürkészve hallgatják a sza­vakat. Matta Elemérné, ada­goló kétszer is bemutatkozik, a fizetést firtatja. — Most harminc forinttal kevesebb jut egy napra. Ugye nem termelünk, sepregetek, takarítok egész műszak alatt. — Három hétig kevesebb „Ezen még igazítani kell!” Bihari János lakatos csoport- vezető „lelke” a nagyjavításnak. a bére. Ha év közben lenne valami komolyabb üzemza­var, a termeléskiesés többe kerülne magának — szól kö­zénk Szántai János lakatos csoportvezető. A fizetésre kérdezést pártoló Matyisin Ferencné is elbizonytalano­dik. — Ami igaz, az igaz. A nagyjavítás után tavaly is alig-alig volt valami problé­ma, dolgozhattunk, kereshet­tünk szépen. A dolgozóknak minden fontosabb munkára célpré­miumot tűztek ki, de ezeket csak akkor kapják meg, ha a tervben előírt időre, jó mi­nőségben elvégzik a javítá­sokat, karbantartásokat. Sza­bó János a műszaki osztály vezetője, s Lölcös László tmk üzemvezető az ellenőrző kör­úton látottakkal elégedettek. — Van-e, lesz-e megfelelő, elegendő alkatrész? — Az anyagelőkészítöket dicséret illeti — mondja Sza­bó László. — Tervszerűen, szervezetten folyik a munka, a szükséges alkatrészek ren­delkezésre állnak. Még a vá­ratlan feladatokat is sikerült megoldanunk. Nem számí­tottunk rá, hogy a malom végszitáját ki kell cserél­nünk. Szerencsére ebből is volt tartalékunk. — Már többen igyekeznek haza. Nem látok érkezőket. — Most mindenki délelőt­tös. Egy műszak alatt is any- nyi a feladat, minden em­berre szükség van, aki dél­utánra jönne, hiányozna a folyamatból. — Mikor indul a terme­lés? — A részletekig lebontott előkészítés, szervezett, pon­tos. jó munka eredményeként várhatóan két nappal koráb­ban. január 20-án már önt­hetünk. Nem mindenkinek ért még véget a munkanapja. Varga András és Veres András la­katosok is a fejépületbe tar­tanak. Délutánra is marad­nak, hogy sikerüljön a ma­lom próbajáratása. Karosi Imre Fotó: Eaczó József A szénbánya és a kő- A bánya két külön világ. A szenet a föld alatt, a követ a föld felett terme­lik. A tárnákban örök a sö­tétség. mesterséges a világí­tás, a légellátás, s a bányász karjaival nyújtózkodás nél­kül eléri a bányatérség fala­it. A kő birodalmában az élet igazodik a nappalhoz és az éjszakához, a nyárhoz és a télhez, s az ember a vég­telen messzeségű égboltot látja a feje fölött. A szénbányászkodást. és a kőfejtést egyformán tanulni, szokni kell. Kevesen mond­hatják el magukról, hogy mindkét mesterséget űzték s kedvvel művelték. Gavallér József azelőtt 300 méter mélységben vágta, rakta a szenet, ma pedig kőbányász a 300 méter magas, csonka- kúp-alakú hegyormon, az Oxtromoson. \ Bevallása sze­rint. mindkét foglalkozását szerette, illetve szereti, nem bánta meg egyik választását sem. — Az apám földművelő ember volt, nyolc gyereket nevelt fel. Bizony sokat nél­külöztünk. A falunkból, Tor- naszentjakabról többen jár­tak az edelényi aknához, jó­magam tizenhat évesen je­lentkeztem itt munkára. A nagyobb darab kenyér, a boldogabb élet: reményében mentem dolgozni a szénbá­nyához. Bódvaszilason. a József At­tila út 30. szám alatti ott­honban, a melegen fűtött nyárikonyhában beszélge­tünk. A házigazda 40 éves, nagydarab, ránézésre is erős izmú férfi. Szabadnapos, fut­ja az idejéből társalogni. — Összesen tíz évet húz­tam le Edelényben — foly­tatja az emlékezést. — Jól éreztem ott magam, remek kollektívánk volt. Ritkaság az a nyíltság, emberség, ösz- szetartás, ami jellemzi a szénbányászokat. A kereset­re sem lehetett panaszom, hazahoztam havonta a négy darab ezrest. Egyetlen gon­dom volt csak, a bejárás, hogy tizenkét órába tellett a műszak. Megnősült. Tornaszentand- rásra való lányt vett felesé­gül. Megszerezte- a gépko­csivezetői jogosítványt is. Ebben az időben nyaranta a szénbányászok segítettek a mezőgazdasági munkák el­végzésében. Az egyik alka­lommal öt is kikérte a hely­beli termelőszövetkezet, majd kérlelték, maradjon végle­gesen. A vájár előbb gon­dolkodási időt kért. aztán igent felelt a kérlelésre. — Gondoltam, közel lesz a munkahely a lakáshoz — magyarázza döntése okát Gavallér József. — Útban volt a születendő gyermek is. s nálam a család mindig mindennél fontosabb volt. Évekig egy és ugyanaz volt a munkaadónk a feleségem­mel;- aki most már főpénz­táros. Nyolc évvel ezelőtt gépko­csivezetőt keresett a torna- szentandrási mészkőbánya. Töprenget t, mi lenne, ha je­lentkezne? Ismét bányász lehetne, s továbbra is hódol­hatna szenvedélyénei;. a gépjárművezetésnek. Így vált a hajdani szénbányászból kőbányász. Mert bányásznak számít a gépkocsivezető is odafent. Oxtromoson. ahon­nan olyan megkapó a hegy alatt elterülő táj, hogy fes­teni sem lehetne csodálato­sabbat. — Kiváló mészkőből áll a hegy — említi vendéglátónk —, kincsét salakképzéshez, ércelőkészítéshez használják. A kohászati üzemek nappal és éjszaka, hétköznap és az ünnepekkor várják a mész­követ, s nekünk dolgoznunk kell. Tizenkét tonnás Tátra- típusú tehergépkocsival szál­lítom a követ a bányából az őrlőmübe, s ha jó a gép, az anyag, átlagosan negyven fordulót teszek műszakon­ként. Számolunk. Egy munka­nap alatt tehát Gavallér Jó­zsef megközelítően 450 ton­nát fuvaroz. Háromszáz mű­szakot alapul véve, egy év alatt az 135 000 tonnát je­lent. A mennyiség óriási, a bánya termelésének csak­nem az egyötöde. Az egy- időben a külszíni művelésen dolgozók, az úgynevezett ,.C”-szak szocialista brigádot alkot, amiből értelemszerű­en következik, hogy más irá­nyú teendőik ‘is vannak. S az is csak természetes, hogy gépkocsivezetőnk ezekből is kiveszi a részét. Sok lépcsóíokos feljárón vezet be a háromszobás la­kásba. Ritkán látott szépsé­gű bútorok, hideg-meleg vi­zes fürdőszoba, villamosság­gal üzemelő radiátor, olaj­kályha. A berendezést téri­től;, dísztárgyak, képek, vi­rágok egészítik ki, teszik az otthont még ízlésesebbé, la­kájosadba. önkéntelenül is kiszakad belőlem az elisme­rés: jól él manapság Bódva­szilason egy köbányász. — A házat saját erőnkből építettük — említi ellhető büszkeséggel a tulajdonos. — Két kezemmel bányász­tam a követ hozzá. Semmi­ért sem adtam ki pénzt, amit magam megcsinálhattam. Kérdezem, van-e valami kedvenc időtöltése, hobbija. Válaszul megmutatja a Zsi­gulit, tisztára mosva, télie- sítve áll a garázsban. Felesé­gével. s hetedik osztályos fiával szeretnek utazni, vi­lágot látni. Könyvtárból köl­csönzik az olvasnivalót’, új­ságokat járatnak. A hosszú téli estékre ott a televízió, a kocsmázásnak emberünk nem híve. Egyébként is ott a sa­ját bora, pálinkája, ha netán lélekmelegítőre támadna kedve. Gavallér József a közel­múltban kapta meg munkás­sága 25. évfordulójáért járó szolgálati elismerést. Kép- mutatás volna persze bi­zonygatnunk, mennyire ered­ményes negyedévszázad áll mögötte. — őszintén: visszanyernie még szénbányásznak? — kérdésem meglepi, zavartan keresi a választ. — A fizetésért bizo- nyára megérné, mert az ma is annyi, mint abban az időben volt. Ná­lunk tudniillik nincs föld­alatti pótlék. De már itt eresztettem gyökeret, meg­szoktam, kicsit hivatásom­nak érzem a kőbányász-éle- tet, a gépkocsivezetést. Most már maradok, innen vágyom ir-ajd nyugdíjba vonulni. Kolaj László .Papír nélküli" szakmunkások Mint valamikor hajdaná­ban. A felszálló füst a jel, az útbaigazító. — Ott van­nak — kapjuk el némi szemmeresztés után a venyi­ge hamvának diszkréten emelkedő szürkeségét. Szinte automatikus a következtetés: ahol füst van, ott tűz is van, s ahol tűz, ott ember. A gépkocsivezető még ag­gályoskodik, hogy nagy a hó, meg dülőút, mi lesz, ha ... Szerencsére hárman győzködjük, így csak neki­indul. Nincs is baj. Kezes­bárány módjára lapul az érintetlen hó a Zsiguli kere­kei alá. Az öt asszonyra véletlenül bukkanunk. A műútról lá­tott füst még odább van, de ki bánja? Hiszen mégsem füstöt, hanem metszőket ke­resünk! Különben is. néhány perc múlva az ő tüzük is fellobban. hiszen jókora már az a venyigerakás, amit a szőlőtábla végében össze- hordtak. , — A Május 1. brigád — mutatja be őket kísérőnk, Tárczy József, a bodrogke- resztúri Béke Szakszövetke­zet főagronómusa. Ami azt illeti, a nevük, sőt a végzett munkájuk is a tavaszt idézi, bár itt, a De- reszka-dűlőben még ha most szikrázik is a hó, a téli déli naptól, csak a leghidegebb évszak a gazda. — Négy pór zokni, egy flanellkapea, gumicsizma, öt A SABÄRIA Cipőgyár egymillió-nyolcszázezer pár gyermek­cipőt gyárt az idén. A közkedvelt fröccsöntött gyermekci­pőkből például hétszázezer párat készítenek, és a „Sies­ta” gyermekcipőből is nagyobb mennyiséget adnak a kereskedelemnek. A tervek szerint lÜTO-bcn háromszázezer . Pár gyermekcipőt exportál a szombathelyi gyár. A képen: készül a Siesta magas szárú gyermekcipő. réteg ruha, kendő — sorolja Don a Ferencné a metszők idei téli divatját. Persze, mint mondja: a legjobb me­legítő mégis csak a mun­ka. Az a 150 tőke, amit ál­talában napjában megmet­szenek, egyébként is kevés időt ad az ácsorgásra. — Reggel 7-kor kezdünk, 8-kor már késő lenne, mert nem lenne meg a norma — magyarázza Bernét Józsefné. Négyest Istvánná, miköz­ben a metszőolló nem áll meg a kezében, még afféle rögtönzött idegenvezetésre is vállalkozik. Mert bizony a környék panorámája csodála­tos. — Ott, szemben van a Fridmann kőbánya, mellet­te a Kővágó-dűlő, arra ol­dalt a Henye dombja, mel­lette meg. a Kastélytábla. Öl; — mert idevalósiak és ismerik, meg a munka nem is hagy rá időt — kevésbé bámulják meg úgy a. tájat, mint a majdc'saknem vélet­lenül idecsöppent újságíró. Az arcuk elárulja: minden­napos látogatói a szőlőtáb­láknak. Január van, de már barnul az arc, s tüzel egész­ségesen. Tréfálkoznak. — Este szé­gyellünk bemenni a boltba, mert olyan pirosai; vagyunk. Még azt találjál; gondolni, bort inni járunk a szövet­kezetbe. — Az már igaz, hogy ne­künk nem kell kvarcolni... Néhány percig hallgatunk. Figyelem a boszorkányos gyorsasággal dolgozó keze­ket. a másodpercenként csat­tanó metszőollókat. Agancs, bajusz, vessző, csak egy tő­kénél van vagy száz mozdu­lat. — Estére már érzi a ke­zünk. Zsibbad. De reggelre aztán csak rendbe jön. Egyébként az első két nap volt nehéz. Azóta beleszok­tunk. — Magul; szakmunkasok? — A szakma a kisujjunk- ban van — kezdi magyaráz­ni Braunt Józsefné. — De papírunk nincs róla — vágja közbe Szamosvölgyi Józsefné. — Öl; a papír nélküli szakmunkásaink — toldja meg a főagronólnus. Tőle tudom azt is, hogy naponta 130 forint körül tudnak keresni az asszonyok, akik sok más társukkal együtt egész évben gondozói a Henye-, Lapis-, Dereszka- és Cigány-dűlőkbe telepített vitis viniferánal;. — Azért vállalja ezt, mert nincs más munkaalkalom? Donáné kifakad. — Fenét! Szeretem ezt csinálni, s kész! Nehogy azt higgye, hogy nem volna más lehetőségem. Elmehetnék, de nem me­gyek. Régóta ezt csinálom, s szeretem csinálni. A többiek nevetve hozzál; elő Braumné történetét. Ö egyszer elment szerencsét próbálni. Szerencsre, a cso­koládégyárba. Három nap múlva visszajött. A brigád csak úgy fogadta vissza, hogy előbb fizetett egy liter pálinkát. — Szóval jó „szakma” ez? — Jó. — És a gyerekeiket is ide­engednék? — Isten ments — szalad ki az egyikük száján. Nem mások, mint bármely más szülő. A gyerekem már több legyen, mint én. — Nehéz ez a * munka. Csak azt szeretnénk, ha ne­kik a könnyebbik vége jut­na! Egyébként is, minket sokan lenéznek. Pontosab­ban a mezőgazdasági mun­kát. Még itt. Keresztúrban is ... Néhány, ritkán szóba ke­rülő előnyről kérdezőskö­döm. — Voltak influenzásak? — Mi? — csodálkoznak. — Soha. Itt nem lehet náthát kapni. Egyedül Négyesiné volt beteg, de ő a karját törte. — Es az étvágy? Kitör mindegyikükből a nevetés. — Hát csal; tessék ránk nézni! Ki vagyunk fejlőd­ve... — Amikor férjhez men­tem 40 kiló voltam — told­ja meg Szamosvölgyiné. — Most meg .. Nem tudja be­fejezni a nevetéstől. Ami igaz, igaz. igen nagy szél kellene, hogy elvigye őket. Öt asszony a bodrogke- reszlúri Dereszka-dülöben. Metszenek szélben, télben, mégis jó kedélyben, ügy hívják őket: Május 1. brigád. Nevük, munkájuk, kedélyük tavaszt idéz. És mindenkép­pen így van ez jól. Hajdú Imre Üt asszm a Dtresziáa A mély bői a magasba

Next

/
Oldalképek
Tartalom