Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
ESZAIC-lflÄGYARORSZÄO 4 1978, december T7., sosSmcrp Ami a Kazinczy-életrajzból kimaradt H Borsod-Abaúj-Zemplén megye történetének jelentős alakja Kazinczy Ferenc. Életútjáról, közéleti tevékenységéről sokszor és szívesen írtak cikket, tanulmányt, megemlékezést. Az életmű elemzői nem késtek megemlíteni Kazinczy levéltári működését Sátoraljaújhelyen, a Zemplén vármegye levéltárában. A Kazinczy-életrajzok- bói azonban mindig kimaradt az a megjegyzés, hogy a levéltári munkája nem volt minden tekintetben kifogástalan tevékenység. Az életrajzi hiány pótlására a levéltár megbízott igazgatója — elismert szakember — Soós Imre vállalkozott 1968-ban: a Történelmi Évkönyv II. kötetében „Zemplén megye levéltára és Kazinczy Ferenc” címmel szakmailag értékelte és teljes részletességgel ismertette Kazinczy levéltári működését. Az ismertetések hangvétele mind a mai napig változatlan maradt. Kazinczy Kerenc nagyságát, működésének hatását az utókorra nem kisebbíti — mert nem is kisebbítheti — a szakember kiegészítési javaslata a jelentős életmű egy je- letéktelen darabkájához. Kazinczy levéltári tevékenységét magasztaló írások nyilvánosság előtti kritikáját jó ideig megakadályozta a jó értelembe vett hagyománytisztelet, s az a meggondolás, hogy a szakember presztízse elenyésző csekélység Kazinczy életművéhez képest. Nemzeti és helyi hagyományaink tisztasága érdekében most mégis kiegészíteném Kazinczy levéltári működésének krónikáját néhány szakmai szemponttal. 1815-ben került a levéltárba Kazinczy Fet renc, nem levéltárosként, hanem a vármegye által kiküldött ellenőrző bizottság egy tagjaként. Egész levéltári működése alatt a vármegye napibérese volt, saját vallomása alapján kedvetlenül látott munkához, a pénzszűke kényszerítette arra, hogy munkát vállaljon. Amikor Kazinczy a munkát megkezdte, a levéltár igen rossz állapotban volt. A problémát, az életrajzírók többségének véleményével ellentétben nem a levéltár rendszertelensége okozta. 1814-bep vármegyei utasítás szabályozta a levéltár rendjét, alapelgondolásaiban a legkorszerűbb felfogásban. A korábbi rendszerrel ellentétben ez az utasítás kimondja, hogy az azonos ügyben keletkező valamennyi iratot együtt kell kezelni, a legfontosabb „ügyintéző”, az önkormányzati testület, a közgyűlés üléseinek időrendjében. Az iratrendezésnek, a belső ügyvitelszervezésnek ma is a legfontosabb két alapelve a vállalatok, szövetkezetek egyéb szervek által létrehozott valamennyi iratnak, a szerv irattárának megbonthatatlan egysége (a fondegység elve) és ezen belül az ügyre vonatkozó iratoknak az egysége az úgynevezett ügyirat kialakítása (az ügyirategység elve). Az iratok végső őrzőhelyén, a levéltárban is. érvényes ez a két alapelv. , A korabeli utasítás alapján kialakított iratsorokban az eligazodást a levéltárban utólag készített „elenchusok” segítették. A latin elenchus magyar fordítása: Mutatókönyv, ez a szó azonban nem fedi a teljes tartalmat. Az elenchus az ügyek rövid kivonatát — kibővített tárgyát — és közgyűlési jelzőszámát, a jelzetet tartalmazza a személynevek, a kiemelt lényeges tárgyszók és a helynevek betűrendjében, valamint a rendszernek megfelelő tagolásban. Világosan kitetszik, hogy az.iratok ilyetén rendszerezésének alapvető kelléke az elenchusok elkészülte. Zemplén vármegye levéltárának is az volt az említett problémája, hogy 1825-ben még nem készült el az 1814-es évfolyam iratainak mutatókönyve. A levéltár rendezését szorgalmazó tevékenységnek így arra kellett irányulnia, hogy a közgyűlések rendjébe szedett iratokat ellenőrizze, az esetleges hiányokat megállapítsa, ezekről jegyzéket készítsen, majd folyamatosan biztosítsa az elenchusok szerkesztését. Ez volt tehát a közgyűlés által meglehetős önállósággal felruházott Kazinczy feladata, az egyébként is sokat betegeskedő főlevéltárnok mellett. A feladat egy részét Kazinczy valóban példás szorgalommal látta eL Aprólékos munkával ellenőrizte a levéltár iratállományát, megállapította a hiányokat; a tisztviselőknél elfekvő iratokat, valamint azokat, amelyek nem a rendszernek megfelelő helyre kerültek, visszahelyezte. A hiányzó ügyiratokról értékes hiányjegyzéket készített, amelyet ma is használnak a kutatók. E munkája közben a levéltár belső szervezeti és ügyrendjét is kidolgozta, amely azt vo#t hivatva biztosítani, hogy a levéltár a legkisebb hibalehetőséggel végezze munkáját. Tevékenységének másik, árnyékosabb oldala az volt, hogy a rendszerbe illeszkedő, s az adott rendben értéket képviselő iratokat megbontotta, sajátos szempontjai alapján átcsoportosította. Ezzel szembehelyezkedett a már említett vármegyei ügyviteli utasítással is, amely őrá nézve Is kötelező érvényű volt. 1822—1831. között az iratokból kiválogatta és kiemelte az általa nevezetesnek ítélt személyek kéziratait, s ezekből létrehozta az ún. autografa gyűjteményt. A válogatás így kétségtelenül érdekes, kuriózumgyűjtemény. de az ügyirat, amelyből egy levelet kiemelt, így értékét vesztette, a kutató és a .história szempontjából örökre elveszett. Kettős i hibát követett el így Kazinczy; az eredeti irategyüttes is történeti forrásértékét vesztette a hiányzó darabok miatt, és a kiemelt gyűjtemény forrásértéke is elveszett az eredeti iratkörnyezet hiányában. Hasonló módon járt el a történetileg általa értékesnek nyilvánított iratokkal. Ezeket is kiemelte természetes helyükről, majd beköttette 22 kötetbe. Ez a históriai gyűjtemény tovább bomlott azáltal, hogy az átlagtól eltérő méretű iratokat nem kötetbe, hanem csomókba gyűjtötte külön. A történetileg kialakult szerves irategyüttest, amelynek együttes volta, egységben történő kutatása is a történetírás szempontjából értékes következtetések forrása lehet, ilyen módon három részre szakította, egymáshoz fűződő kapcsolatukat megszüntette. Természetes, hogy a szétdarabolt iratokhoz az eredeti elenchusok nem használhatók — a jelzetek már nem az irat tényleges helyét jelölik. Kazinczy is tudta ezt és új elenchu- sokat készített. Az új elenchusok a régi rendszert tükröző mutatók szó szerinti másolatai, annyi a változás, hogy ez utóbbiakból megállapítható, hogy a kérdéses irat melyik gyűjteményben található. A végső következtetés az, hogy a válogatásba és a mutatókészítésbe fektetett óriási munka nem áll arányban az eredménnyel, a külső szemlélő számára kétségtelen érdekes gyűjtemények szakmai értéke jóval kisebb. A jó szándék vezérelte Kazinczy tetteit akkor is, amikor előkészítette egy nagyarányú selejtezés tervét, a levéltár helyszűkén akart gyökeresen változtatni. Tervezetében a polgári peres iratok selejtezését dolgozta ki, igen nagyarányú, 60—70 százalékos megsemmisítést akart végezni. Az elképzelés nélkülözi a szakmai szempontokat, olyan jellegű irattömeg megsemmisülését jelentette volna, melyben a feudális birtok- és jogviszonyok elemzéséhez nélkülözhetetlen iratok találhatók. A tervezetet a közgyűlés elvetette, így annak eredménye nem okozott pótolhatatlan veszteséget. Sajátos értékrend áll ilyen módon össze, ha egyrészről figyelembe vesszük a „nagy emberek” aláírásának túlbecsülését, amely az autografa gyűjtemény létrehozásában megnyilvánult és szembeállítjuk azzal az érdektelenséggel, amely a polgári peres iratokban tükröződő hétköznapi valósággal szemben jelentkezik Kazinczynál. Korának és osztályának szemlélete ez, irodalmár voltának jellemző bizonyítéka. A közhivatali szemlélet már ekkor is más volt, közelebb állt a napi élethez, s így Kazinczy a levéltárban dolgozó elődökhöz képest „feudálisabb” értékrendet képviselt. Végül még egy kétes értékű munkájáról kell megemlékezni. Az iratok rendezése közben az aktákban szereplő személyekre, eseményekre vonatkozóan megjegyzéseket írt az iratokra, tintával. A megjegyzések jelentős része családjára, rokonaira vonatkozik, s érthetően nem tartozik az iratok tárgyához, legnagyobbrészt érdektelen a történetkutató szempontjából is. A szakember azonban nem a feljegyzések tartalmát kéri számon Kazinczytól, hanem az írás tényét. Bármily becses is lehet Kazinczy Ferenc kézírása, de az eredeti iratot hitelességében, formájában sérti a beavatkozása. Védelmére nem hozhatjuk fel azt seni, hogy az utólagos rájegyzés, az eredeti állapotban történő bármilyen változtatás tilalma csak a jelenkor szakembere előtt Ismert, hiszen ez a szigorú magánjogi követelmény Kazinczy korában erősebben érvényesült. A szakember végső következtetése ■ Kazinczy levéltári tevékenységéről a fentiek alapján ellentmondásos. Örömmel üdvözli azt a tényt, hogy a nagy levéltári egyéniségek mellett ennek a szakterületnek munkatársa volt Kazinczy Ferenc is. Ugyancsak örömmel elismeri Zemplén vármegye levéltárának rendezésében elért eredményeit, de nem hallgathatja el, hogy buzgalmában, s részben talán tájékozatlanságában Kazinczy hibákat is követett el levéltári ^ működése során. E sorok írójának meggyőződése, hogy e h’ibák eltagadása Kazinczy Ferenc életrajzát, emberi arculatát tenné szegényebbé. Seres Péterné tanéitól»« Rezeda Kázmér szép élete: Máger Agnes rajzos feljegyzése Krúdy Gyula regényéhez Borsodi Könyviéios 1978/2 A Borsodi Könyvtáros című módszertani tanácsadó most megjelent- 1978. évi 2. számában Szabó Gyula és Urszin Sándor a módszertani munka korszerűsítését célzó törekvésekről, Kiss László a könyvtáraknak a közművelődésben betöltött helyéiül, Godó Ferencné az ■ iskolai könyvtári szakfelügyeletről, Hubay Ágnes az 1978-as könyvhétről, meg az olvasótáborokról, Mihalkó Zoltánná a leninvárosi zenei szolgáltatásról. Nagy Sándorné a szlovák nemzetiségi olvasótábor tapasztalatairól. Sebéné Madácsi Piroska egy elfelejtett Petőfi-kortársról, Tóth Gyuláné a 4. osztályosok csoportos foglalkozásáról publikál érdekes gondolatokat, értékelő tudósításokat. Az ötödik abaújvári év Az ispánsági vár 1978-as ásatásairól A Herman Ottó Múzeum régészeti osztálya, illetve annak vezetője, Gádor Judit régész az idén immár az ötödik ásatási idényt töltötte Abaújvárott, a hajdani ispánsági székhely, Abaújvár vármaradványainak ásatásával. Az 1974 óta folyó ásatásokról több esetben beszámoltunk olvasóinknak, ezt most egészen röviden összefoglaljuk. Az abaújvári vár építésére közelebbi adat ma nincsen. Kézai Simon XIV. századi krónikája szerint Abo Sámuel király építtette. A korai időkben Újvár megye ispánsági székhelye volt. s egyben esperességi székhelyül is szolgált. Ma torta alakú várhalom, földsánccal, alakja megközelítően kör alakú, átmérője- 245 méter, külső oldala a község házaitól körbe épült s emiatt rongálódott. A feltárások során 1975 végéig a sánc belső felét vizsgálták meg. 1976-ban pedig a várudvaron folytatódott az ásatás. Itt egykori település nyomai kerültek élő: XII. —XIII. Századi kerámiák, megmunkált kövek. 1976-ban a Nehézipari Műszaki Egyetem geofizikai tanszékének segítségével geofizikai mérések előzték meg a régészek munkáját. A geofizika az archeológiái kutatások segítőtársául szegődött és igen nagy mértékben megkönnyítette a munkát, ment most már csak ott ásatnak, ahol a geoelektromos és mágneses módszerekkel kimutatható, hogy meghatározott mélységekben a föld rejt valamit. E munka során még 1976- ban emberi csontvázak, faragott kövek, megszenesedett fa, megpörkölt gabonaszemek, vas szerszámok és szegek bukkantak alő. sőt előkerült egy falmaradvány a sírok között, amely a vár belső templomának jelenlétét sejttette. Az 1977-es ásatások továbbra is a geofizikai mérések alapján folytak, újabb kutatósávot nyitottak és az 1976-ban kiásott 584 sír mellé további 69-et tártak fel és, magát a templomot is. Előkerült a templom szentélyének nagyobb része már az első évben, 1977-ben pedig a templom teljes feltárására került sor. Érdemes megemlíteni, hogy jóllehet a várbelsőnek még egész minimális részét tárták fel, az eddigi eredmény is igen értékes. Ahol a templomot sejtették, három szintben finomított geofizikai mérést végeztek, így tárták fel a templom egészét. A templom keletkezési körülményeire még nincs adat — mondja Gábor Judit. — Az eddig ismert ispánsági *®ék helyeken a templom mindig a várfalakon kívül volt. Abaújvár falu ma is funkcionáló temploma középkori, gótikus épület, feltehetőleg ott lenne keresendő az esperességi székhely, de ott még nem folyt semmiféle kutatás, amely ezt a feltevést igazolná, vagy bizonyítékként szolgálna, van-e, nincs-e a falusi templomnak románkori alapja. Kérdés, hogy a várbelsö ben most előkerült románkori templom lehetett-e esperességi székhely. Az eddig fel-' tárt legkorábbi temetői lehet a XI—XII. századból való, a legkésőbbi a XV. századból. A templom belső gödreiben Árpád-kori pénzt találtunk, de ezek, valamint az egyéb leletek, még nem nyújtottak biztos támpontot a templom korára vonatkozóan. Továbbra is igen fontos kérdés számunkra a fa- cs a várudvari templom kapcsolata, illetve annak közelsége Feladatunk annak további vizsgálata, melyik látta el az esperességi székhely funkcióját, azaz a maga korában mi jVolt egyiknek és mi volt másiknak a. történelmi-társadalmi , funkciója. A kiásott templomról a következőket mondja Gádor Judit: — A várbeli templomon belül nincsenek temetkezési helyek, csak körülötte. A templom jellemző tulajdonsága, hogy kőépítmény, méreteiben nagyobb, mint az átlagos falusi plébániatemplomok. Hajójának hossza 16 méter, szélessége 7 méter, a szentélye 5 méteres, a fal vastagsága 1 méter. A szentély szintje magasabb, mint a hajóé, megtaláltuk a lépcsőket, illetve a háromból kettőt és a kőpadló egy részletét .Találtunk olyan pillérmaradványokat is, amelyek feltehetően a karzatot tartották. Idáig jutottak már az elmúlt év végén. Mit hozott a most záruló esztendő? — 1978-ban folytattuk a temető feltárását. Újabb 94 sír került elő. Találtunk egy nagyméretű ossariumot, azaz csontgyűjtőt, kör alakú gödröt, igen sok koponyával, egyéb csonttal. Ez arra utal, hogy egy korábbi temétőből, vagy egyszerűen helyszűkéből rakták ide a csontokat. Figyelembe véve a feltárt sírokban talált csontokat, valamint az ossáriumban, illetve annak egyik feltárt részében lelt koponyákat, már jóval ezren felül van az idetemettek száma, s ha figyelembe vesszük a mai község lélekszámát, ez igen magas. Még akkor is, ha akár kétszáz évig temetkeztek a várudvarban. A sok emberi csont mellett nem találtunk sajnos olyan leieteket, amelyek a kor meghatározásához jelentős támpontul szolgálhatnának. Igen kevés a használati tárgy, az ékszer, a ruhadísz. Egy koponyában egy belerozsdált nyílhegy látható, ennek a • kormeghatározása még hátravan. Gondoljuk, ezzel az ötesztendős munkával nem zárul le Abaújvár ásatása, az ispánsági székhely, kutatása. — Természetesen, 1979-ben folytatjuk a munkát. A temető még igen sok anyagot rejt. Bízunk benne, hogy kormeghatározó leleteket is találunk, nemcsak egyszerűen csontokat. A templom formai sajátosságai és a sírleletek azt sejtetik, hogy maga a templom a XI—XIL század fordulóján épülhetett, és mint már említettem, a temető is akkor alakulhatott ki mellette. Viszont a sírok alatt gödröket, tüzhclynyo- mokat találtunk, feltehető, hogy korábbi település fel- töltött gödreire települt a temető. A várudvar nyugati oldalán, szemben a temetővel, a templomtól körülbelül száz méternyire településnyomok tűntek elő, gödrök, cölöplyukak, két kemence, leégett ház maradványai, egy hulladékgödörben I. András korabeli, az 1050-es évek végéről való ezüst dénár. Mindezek azt jelzik, hogy ezt a kutatást még tovább kell folytatni. Az abaújvári ásatás a Borsod megyei régészeti kutatások legnagyobbika olyan tekintetben, hogy egyazon területen folyik, egyazon témát kutatja. Alapvető feladata annak meghatározása, hogy milyen volt egyáltalán ez az abaújvári földvár, milyen volt a történelmi-társadalmi szerepe, milyen volt az ispánsági várak belső élete. A további ásatásokkal, feltárásokkal ennek megismeréséhez juthat közelebb a tudomány. S adva van még egy gyakorlati kérdés, amely már napjainkra tartozik, nevezetesen az: mi lesz a vár további sorsa? Már egy évvel ezelőtt szóba került, hogy romkertéi létesítsenek-e, turistalátványosság legyen-e belőle, egyáltalán milyen legyen a tudományos élet szempontjából való hasznosítása, szabaddá tegyék-e az eddigi ásatások megtekintését látogatóknak, turistáknak — akik jelenleg csak magántélkeken keresztül közelíthetik meg — stb. Döntés még nem született. Ismét azzal a gondolattal kell zárnunk beszámolónkat, hogy a kutatás tovább folyik, de az eddigi eredményeket közkinccsé tenni, illetve annak módját keresni, már napjaink feladata. Benedek Miklós
