Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
1978. december T7., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Tudom én azt nagyon jól, hogy a mi racionális világunkban kevés olyan nevetséges dolog van, minit könnycseppekről írni. Az érzelmeink megvastagodtak az évek folyamán, hamar megtanultuk, hogy a huszadik században nincs helye a szentimentalizmus- nak. A technika, a gépek nem tudnak sírni. Mi se tudunk lassan. Pedig milyen jó volt gyerekkorunkban. Sírtunk, ha fájt valami, ha éhesek voltunk, ha el' akartunk érni valamit, ha féltünk, ha bűnt követtünk el, ha megbüntettek. Sírtunk, ha megható volt a mese, ha rosszul feleltünk az iskolában, ha nem kaptuk meg karácsonyra az áhított játékot. Milyen jó volt sírni! Hogy megkönnyebbültünk tőle! Egy nagy, szívszaggató sírás után, milyen hamar tudtunk nevetni és örülni. Hogy megkönnyítette és megszépítette az életünket! De aztán felnőttünk, okosak lettünk és tárgyilagosak. Tudomásul vettük az élet megpróbáltatásait, a kudarcokat és a fájdalmakat. Nem sírunk már, ha fáj valami, ha félünk valamitől, és nem olvasunk már megható meséket sem. Ha megütnek bennünket, nem fakadunk sírva, hanem visszaütünk, gyorsan és alaposan. Ha nehéz álmok gyötörnek, nem futunk vigaszt keresve, könnyes szemmel anyánk ölébe, hanem megmarjuk családtagjainkat, kollégáinkat, környezetünket. Nem sírunk már a temetőben sem. Szomorúan, de könnytelen szemmel állunk apánk sírja előtt. Az értelem, az ész diadala az érzelmek fölött? Vagy csak egyszerű szégyenérzet? Nem akarunk nevetségessé válni, nehogy ujjal mutogassanak ránk: nézd, ez a « nagy szamár, nem restell sírni? Valahogy tisztességtelen dolog ma érzelmeinket közszemlére tenni. Mit is .mondanának, gondolnának rólunk az emberek? Legjobb esetben is azt, hogy beteg szegény! Emlékszem még, több újság is cikkezett róla, • hogy egy neves sportember elsírta magát a dobogó tetején, mikor eljátszották neki. a győzelméért a Himnuszt. Lassan kúszott az árbocra a magyar lobogó, ő ott állt, nézte, de nem látta, a könnyeitől. Esemény volt. Csoda. Írni kellett róla, mert szokatlan volt és megdöbbentő. Néztük a televízióban a jelenetet és már nem is a nagyszerű győzelméért ünnepeltük és szerettük, hanem a könnyeiért. A győzelem öröménél nagyobb volt az érzelmek öröme, hogy egy embert látunk most a képernyőn, nem egy gépeit, egy önsanyargató robotot. Élmény volt, mert egyedi volt, szokatlan ajándék. Tegnap hasonló élményben volt részem. Vidám társaság ünnepelte magát, a sikert, a munka örömét Beszélgettünk, vitatkoztunk. Ittunk is, persze, ez már nemzeti hagyomány, iszunk mi alkalom nélkül is, miért épp most ne? A vita egyre sűrűbb, egyre élesebb lett. Néha hárman- négyen is beszéltek egyszerre. Mindenki mondta a magáét, mindenki biztos volt benne, hogy csak neki van igaza, lényegében nem is számít, hogy mit motid a másik. És akkor valaki halkan mondott valamit. Nem is tudom, hogy abban a zsivajban, hogy hallotta meg mégis mindenki. Elnémultunk, s mindenki döbbenten nézte társunkat, akinek mondata végére egyetlen könnycsepp tett pontot. Nem, nem sírt igazán, csak egy könnycsepp volt az egész, egy nehéz nap, egy nehéz, fárasztó, küzdelmes esztendő csalta a szemébe. Nem érv volt a vita lezárásához, mégis elnémultunk, elgondolkoztunk. És olyan nagyon irigyeltük. (szatmári) KÖNNYCSEPPEK E. KOVÁCS KÁLMÁN: Legénykedok tájak szerint KÁRVALLOTT Szögedébe bicskát vöttem, Vósárhelyött evesztöttem. Sajnálom, mer a pöngéje Inögyöt vöt, Mögbónta, Int mögicarcót BÍKISI LÉGINY HETVENKEDÉSE Ides komám szípen beszíjj énvelem, Nikém hamar viszket ám a tenyerem. Mirges leszek, nem állok jót moga mir, Kár várra a nyakad ír. PORUL JÁRT SZÉKELY LEGÉNYKE Guzsajosba mögjártam volt, Szoknya alá nyúkáltam volt. Olyan pofont lékenytek volt, A szömem es szűk rá zott volt. J ARCOK A ■1» TŰZTÜKÖRBEN I a! k/'/IL a tűz. Leve- re!F/ZM> göt61 éled . magasodik lángja. Lobban még csak. láncot jár a tűz- nyelv. és azután igazi ereje, ha sárga izzásában győzi az időt. Elhagyja csapo- dár kedvét, nyugszik a mozgás. Parázs őrzi a vasat. Enged a kemény, az erős hódol az erősebbnek. Hévül a hideg. Csatát úgy nyerhet a tűz is. ha állhatatos. Tudja ezt az ember. Kivárja hát a percet, s akkor a tűzparázs győzelme az övé. Kedvére formálja- alakítja az előbb ellenálló vasat. Hisz izzik már az is, 1 engedelmesen. Kalapács koppan az üllőn, kemény zenének kemény a csengése. Balogh József kovács húsz éve hallja. Hogy zene ez néki, nem hiszem. A munkája. Arca fénylik, szeme szűkül, ha emeli a remegő vasat, ,s markában a hideg kalapács már érzi az ember akaratának ritmusát. Az ütés, amelyet a munkadarabra mér, nem erőszakos, sokkal inkább céltudatos. Vasból így lesz kovácsoltvas. Kovácsoltvasból pedig kapu. Az itt dolgozók — a Miskolci Vasipari Szövetkezet har- sányi üzemének szakmunkásai — „cifrá”-nak hívják a nyílegyenes vasból S alakúim formált díszítőelemeket. Kettő-kettő illeszkedik szépen a határt képező tartórúdhoz, vaspánt öleli sorban a mintákat Díszes lesz a kapu, de nem hivalkodó. Szépséget a hasznossággal ötvöz. Ezért is híres talán a harsányi kovácsoltvas kapu nemcsak „szülőföldjén”, hanem túl a megyehatáron is. Egerbe, Debrecen’-e is sok kerül belőlük. Kertet, udvart őriz Balogh József kovács keze munkája. Műhely a falusi üzem udvarán. Mint régen, a patkolókovácsok pajtájában, szerszámok garmada a falon. Itt pedig az üllő. Marokra fogott kalapács alakítja ma is a vasat, kemény fogó öleli. Csak az ősi fújtató — mely évtizedeken át szította-élesztet- ^e a tüzet — pihen kiszolgálva. Helyét a villannyal baitott ventillátor vette át. Az égvén es dárdát, a harsánv kaou d'szét mo'oros prés lanítja. Csúcsába a búzakalász képét vén. Gonda Imrének majd fél évszázada ad kenyeret a vas. Gyerekfeiiel kezdte faluiéban az inaskodást, natkolókovács mellé szegődött. Hánv ló patáiára verte a oat.kót. mígnem traktort ..fogtak” az eke elé? Hatvanöt éves feil'é összeszámolni se tud ja. De a lovakat ma is szereti. És ha a termelőszövetkezet hívia. ma is szakszerűen ellátia a fogatos lovakat. ..A kovács dolga, hogv kovácsolta a vasat”. Ez az egyszerű törvénv. ami miatt dolgozik még mindig. Itt, a falusi üzemben a mesternek kijáró tisztelettel néznek rá a fiatalok. Mert kezében élni kezd A vas, s alakul olyanná, amilyenné az ember akarja. Mi több a munkában? A fizetség vagy a szaktekintély? Gonda' Imre vállalja, hogv az utóbbira szavazott, amikor nyugdíjas korban folytatta a munkáját, a harsnnvi üzemben. Nemcsak míg .^csinálja, de «később is szereti, amit csinált. Végigmegy a falun. Végig a járdán, a harsányi kerítések, a kapuk előtt. A „városi kapu” két nagy és egy kis szárnnyal fogadja a vendéget, a „harsányi kovácsoltvas kapu” egy nagy, meg egy kis szárnnyal nyílik a látogató előtt. A harsányi kerítésen a vasba vésett búzaszemek csúcsos dárdába merednek. Pirosra festik-e vagy zöldre, mindegy. Fontos, hogy masszívak, időt állók. Gonda Imre munkája is közrejátszik abban, hogy ötven évnél tovább tartanak. Fonni lehet hajat, szőni juha kelmét. És fonják- szövik a szilárd vasszálakat is. Vaskereüe akasz- kodik a vége. az ágaskodó szálak alá, mint egy léniát, hosszú, lapított rudat bújtatnak. Keménységében is rugalmas az anyag, engedelmesen búvik, hajlik, öleli át egyik a másikát az ember kezének akarata szerint így nő ezer meg ezer méterre a borsodi fonatos kerítés. Az üzemben, hol az egyik műhelyben szövik a vaskerítést, kis ajtó nyűik. Lépésnyi helyiség, egy ember munkahelye csak. - Asztal és szék. A szélien egyasz- szony. Arcát széles foncsor védi. mert rombol is a fény. amellyel dolgozik. Valiit a cikázó kék. Védekezni kell hát ellene, hogy építse csak- azt, amit fénye célba vesz. A harsányi üzem hegesztő szakmunkása egy asszony. A maga módján egyedüli ő a falusi asszonyok közt. Férfimunkát végez. Kezét, ha pihen, kötényébe ejti, de nem rózsás kartonba, hanem repedezett bőrbe. Kesztyűt is visel; ormótlan nagy ujjút valahogy mégsem sikikte- len. Hogy nő kezén van, ez adja a báját. Lágy mozdulathoz illeszkedik a kék fény, eltéphetetlenül ötvöz ereje vasat a vashoz. Derék munka. A faluból az országhatáron túlra kerül, gép részeként erős munkagép alkatrészeként él tovább az ismeretlenben. Gondol-e a munkás arra, akihez majd kerül, hogy kinek a keze teremtette alkotásához az alapot? Részből, ha kpll, sok száz kilométerre innen is egész válik. Balázs Dczsőné he_ geszté szakmunkás talpalatnyi műhelyében naphosszat kemény munkát végez. Hogy a néhány négyzetméternyi területen asszony dolgozik? A falra aggasztott száz színes kép árulkodik csak. Mikes Márta tűk a kukoricát az Okör- élésen. Ügy dolgozott, hogy csuda. Enni se akart, csak hajtogatta: siessünk, estére végeznünk kell. Délben a kukoricáskosarakra ültünk le szalonnáit enni. Ö kevés Nagyanyáin húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész teste egy remegés. Nagyapám átöleli. — Ne sírj, Mari, ne sírj! — Erős legyen sógorom. Erős, hogy kibírja ezt is. — fiekem már végem — így nagyapám. — Én már itten így nem maradhatok, mint az ujjam. Negyven év után. magam keringjek itt a házban ? Nekem már Végem van. Megyek az én Ilonám után. Két nap telt el a sirató óta. Kemény téli reggel van. Kint állunk nagyapámmal a halottasház előtt. Az előbb nyitottuk ki. Kisö- pörtem, letöröltem a koporsóállványt, a réz gyertyatartókat, a nyikorgó székeket. Nagyanyámat várjuk, neki készül a hely. Nagyapám kék, siltes sapkában van. előtte kék kötény, rajta fekete bársonynadrág, kabát. Jön- megy, jár-kél, föl-alá. Nem szól. Lopva figyelem, s szívem széfint hozzálépnék, megölelném, megsimítanám a haját, kezét fognám, mint egykor, régmúlt nyarakon, elfelejtett tavaszokon. De nem teszem, mert nem tehetem. Nagyapám szigorú, szűkszavú, megfontolt. Sosem szerette az ilyent. — Lassan dél — szólal meg —, azt mondták, tízre itt lesznek. Lemegyünk a temető lejtős udvarán, s elnézünk a falu főutcáján. Noszfány felé. Harangoznak, amikor felbukkan a ‘ kocsi. Két mo- kány ló prüszköl a zárt i halottas kocsi előtt. Teljél idő, teljél gyorsan! Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cammogjál! — Béldi János? — kérdezi a bakról a kocsis. — Az vagyok — feleli nagyapám. — Megjöttünk. Fölhajt a lovakkal a ha- lottasház elé. Megjött apósom is kerékpárral. sietve. Befelé megyünk. A tartóra helyezzük a koporsót, fedelét leemeljük. Nagyapám odaáll nagyanyám mellé, kezét összekulcsol ín Kimegyünk. Elszámolok a kocsissal. — Nehéz út volt Fagyott a föld, kegyetlenül dobált. Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy, ötvenest adok borravalónak. őszinte részvétet kivan, majd felkap a bakra és elhajt. ' / Anyósom koszorúkat hoz. Koszorúkat, s a pince félig fagyott virágait. Bal karján fekete rétikul, fején fekete kendő, cipője, harisnyája, ruhája fekete. Újra az öregasszonyok. Csoportokba verődve kaptatnak fel a temetődombon. Szól a harang. Autóval hozzák a papot. A koporsó már kint áll a halottasház előtti téren, felravatalozva. Virágözön. koszorúáradat nagyanyámon, tömjén füstje száll. Nándor, a sírásó a fák mögül figyel. Kezében kötél. Gumicsizmában van és munkaruhában. Dolgozni készül. Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal beszélgetek Megköszönöm a vasárnapi kalácsot, a damasztabrosz- ba bugyolált, utazásra szánt csirkecombokat, a suttyomban odadugott zsebpénzt, a mosolygásait, a szavait, a bölcsességét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb. érettebb talán. Halad a gyászmenet. Félkörbe álljuk a sírt. Nem nézek senkire. Csak nagyapám hangját hallom, ahogy mondja: — Ilona. Ilona. Ne menj el, Ilona. Hívtál volna legalább. De csak elmész, elmész, kedves, jó feleségem. Ellépek, távolabb a kopott feliratú fejfák közé, a föld koppanását hallom a deszkán. Űjra magunk vagyunk. Rokon öregasszonyoknak készítjük össze nagyanyám ruháit. * — Ne m ienek veszendőbe — mondja nagyapám. — A baboskeszkenő maradjon — mondja anyásom —, emlékbe a mamától Zörgetnek az ablakon. A kántor. Pénzt veszek magamhoz Megyok, kifizetem őket hagymát, falatnyi szalon nát evett, s már ugrott, "vitte, hajtotta a sorát. — Megérezte szegény Dolgos asszony volt. Száll, kering a szó, majo elhalkul hirtelen.
