Észak-Magyarország, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 ————B— 1978. november 6., hétfő IVIezBkővesf? ipartörténeti látványossága SIS. gépeink ősei Hallottam hírét. S e hír nyomán szépet vártam. Nem is csalódtam. Élményt kaptam, szebbet a szépnél. Hírét most én adom — örömmel — tovább ... Végezetül, amikor már mindent megcsodálok, egy vaskos füzetet mutat. Olyan katalógusfélét. Azt hiszem, illik rá ez az elnevez.és. Tartalmazza ugyanis az udvaron és a szín alatt látott gépek valamennyi személyi adatát. A gyártmányt, a felépítést, hengerszámot, vezérlést, szelepek számát, a hengerfej adatait, a vég- fordulatszabályzást, gyújtást, az üzemanyag fajtáját, a vásárlás helyét, idejét, s a gép előző gazdájának nevét Tetszik ez a pontosság, ez a dokumentált precizitás. Figyelmemet • azonban elsősorban mégis az a Köl. csey-idézet ragadja meg, amit a házigazdám, a mezőkövesdi Hajdú Ráfis János szálkás betűkkel odaírt a legelső lapra: talán mottóul, talán azért, hogy ne kelljen magyarázkodnia minden kérdezősködőnek: miért is csinálja. Kölcsey- nél szebben ki más mondaná? „Minden nemzet, mely hajdankori képeit, hagyományait századról századra át nem ' szállítja, elmúlt kora emlékezését semmivé teszi, vagy semmivé tenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg!” Azt szokták mondani rá és a hozzá hasonló megszállottakra: csodabogarak. Tényleg azok lennének? Az lenne ő is? Én nem hiszem, sőt tudom, hogy nem az. Üjra csak idéznem kell. Most a feleségét, aki úgy hiszem. legszebben és leg- igazabbul fogalmazta meg a gyűjtő, folyton-folyvást kutató Hajdú Ráfis János hitvallását. Mindez annak a vastag vendégkönyvnek a legelején olvasható, amelyet — lévén, hogy betelik a sok elismerő bejegyzéstől — lassan már újabbal kell felváltani. — Hangyaszorgalommal gyűjtögetni, megmenteni a régi tárgyakat, emlékeket, vasakarattal, ami a kőfalon is áttör, minden napot kihasználva dolgozni, alkotni valami maradandót, s mindezekben gyermeki őszinteséggel gyönyörködni, ez férjem hitvallása. Mezőkövesd, Kőrisfa utca 27. Itt él feleségével a 48 esztendős Hajdú Ráfis János, a helyi MEZŐGÉP autószerelője, s itt található az az országosan is egyedülálló gép-, motorgyűjtemény, amelyről az egyik kövesdi ismerősöm azt mondta: Mezőkövesd legizgalmasabb látványossága. Jelen pillanatban 53 loko- mobil és stabil építésű benzin-, petróleum-, gázolaj-, szívógáz-üzemű motor — a motorgyártás hőskorából — alkotja a nagy értékű gyűjteményt. Azért mondom, hogy jelen pillanatban, mert ez a szám évről évre, hónapról hónapra változik, növekszik. A legutolsó szerzeménye egyelőre szétszedett állapotban, egy loko- mobil, amely egykoron cséplőgépet hajtott, s a Gödöllő melletti Szadáról került ide. Még konzerválni, rendbe hozni kell, s akkor odakerül a szín alá, a többi barnáspirosra lefestett, szépen beolajozott, üzemképessé varázsolt gép mellé. A gyűjtemény — amelyet Hajdú Ráfis János nem kevés anyagi ráfordítással 1971 óta vásárol, gyűjt ösz- sze, s a rozsdás ócskavasként kidobái.t gépeket szívós munkával teljesen egyedül működőképessé tesz — valóságos ipartörténet. Található itt 1899-ből származó Bánki Donát, Csonka János által szabadalmaztatott iz- zócső-gyújtásos motor, amelyben még eredeti Bánki—Csonka karburátor van, s a magyar, motorgyártás tizedik esztendejében készült. De látható itt 1906-os Blanskó-motor, Schlick— Niczholson gépgyárából származó lokomobil, Climax, HSCS, Bolinder’s nyersolajmotorok. Rendkívül értékes a Langen és Wolf gépgyárban készült eredeti, állóhengeres Otto benzinmotor. Érdekességként említjük meg, hogy ebben a gyárban fejlesztette ki Otto a négyütemű benzinmotort. A gyűjtemény több motorja készült, Mayer Egon szombathelyi gépgyárában. A miskolci Fried Aladár stabil építésű szívógáz motorja valamikor darálót hajtott. Clayton és Shuttle- worth gyárainak több loko- mobilját, sőt egy ló hajtotta járgányát is őrzi a kövesdi magánmúzeum. És sorolhatnám tovább: Svédia, Junkers nyersolaj motorok, s motor a híres cseh gépgyárból, a WohankábóL Rfiipií:»3 W’ — Gyűjtőszenvedélyem az őseim mindennapi tárgyainak összegyűjtésével kezdődött. Aztán gyűjteni kezdtem a népi kovácsművesség tárgyi emlékeit. S eközben akadtam rá az első motorokra. Ügy éreztem, összegyűjtésükkel jelentős ipar- történeti értékeket mentek meg — vallja mindennapi természetességgel a tulajdonos, aki 1971 óta sokfelé megfordult, sok helyen kutatott régi motorok után. Elmesél egy kedves esetet is, ami a Jászságban történt meg vele. A megvásárolt lo_ komobilhoz tartozó lendkereket, a tulajdonos semmiképp sem akarta adni, mivel az a sáros udvarán a járdát pótolta ... Ez az évek folyamán állandóan gazdagodó gyűjtemény gondozása, kezelése ma már egyre nehe.zebb feladat elé állítja Hajdú Ráfis Jánost, akinek munkája mellett egyre kevesebb ideje marad a gépek gondozására és bemutatására. Pedig az érdeklődők száma évről évre növekszik. Ezért idén úgy határozott, hogy egyedülálló gyűjteményét felajánlja a magyar államnak azzal a kikötéssel, hogy az értékes emlékekért semmi anyagi ellenszolgáltatást nem kér, viszont ragaszkodik hozzá, gyűjteménye Mezőkövesdről ne kerüljön eL A ritkaságnak számító gépek állami tulajdonba kerülése mellett persze jó lenne, ha az illetékesek találnának arra is megoldást, hogy Hajdú Ráfis János legyen — főállásban — ennek a tervezett ipartörténeti múzeumnak a „gazdája”. Személye, szenvedélye ugyanis garancia arra, hogy ez a gyűjtemény — nem túlzás — európai jelentőségűvé fejlődjék tovább. S milyen a véletlen... Éppen búcsúzunk, köszönjük a házigazdának a szívélyes vendéglátást, amikor levéllel állít be a postás. Feladója a megyei tanács elnökhelyettese, Bujdos János. Részlet a . levélből: „... a Herman Ottó Múzeum igazgatója ... tájékoztatott . bennünket arról, hogy az önök gyűjteménye nagy értékű, s indokolt lenne ennek a megyei múzeumi szervezetbe való beépítése. Javaslatával egyetértünk, s keressük a lehetőségét, az ehhez szükséges pénzügyi feltételek megteremtésének, őszintén reméljük, hogy sikerülni fog kedvező megoldást találni.” Mit tehetnénk hozzá mindezekhez? Azt, hogy mi is reméljük a kedvező megoldást; Hajdú Ráfis János ugyanis olyah felbecsülhetetlen értéket gyűjtött ösz- sze, s kíván most közkincs. csé tenni, amivel kell, mégpedig méltóképpen kell sáfárkodni ! Szöveg: Hajdú Imre Fotó: Szabados György •— Imre,' mégiscsak lesz névnap... — Lesz. Az első. — Kiket hívott meg az új lakásába? — Majdcsak mindenki élje j. Akiktől kaptam Akiknek azt mondhatom: köszöMeseszagú gyerekkor, a zsebben, a táska mélyén cukor lapul, hogy kutatni lehessen utána, ha hazajön az apa. Izétől csak az érzés édesebb, a sok évvel később megértett biztonság: van kinek a kezébe kapaszkodni. Gyerekek, akik pizsamában ágyba bújnak a kislámpa fényénél, s betakarják őket. Gyerekek, akiket szülő kísér az utca másik oldalára, s ők tudat- la..-tudják, a vigyázó tekintetet, míg befordulnak a sarkon. És gyerekek ők is. Akik otthonból otthonba vándorolnak, csak azért, mert otthontalanok. Ne kérdezz tőlük felnőtt korukban emlékeket ! Hallgatásuk, szűkszavúságuk nem érzéketlenséget takar. Rejt csak sebet. Szülők nélküli gyerekéveket. Soha ne feledd: sokan vannak ők is. Az egyet közülük, akivel néhány hete összehozott a sors, kérdezem hát a máról, hogy végül maga szóljon a holnapról. Nem baj, hogy eleinte lassan indul a szó, akadozik a beszéd. Az elharapott mondatokból, a félbemaradt mozdulatokból, s azoknak az embereknek elbeszéléséből, akik ma a tizennyolc éves felnőtt gyerek mellé álltak, kikerekedik a történet. Négy gyerek, áld árván maradt Köztük ő, Imre. A második a sorban. Nővére már férjhez ment. családjával Miskolcon lakik. — Hatéves koromban kerültem állami gondozásba Nem. a testvéreimmel nem voltam együtt éveken át. De a nővéremmel és Gyu- szival kapcsolatot tudtam tartani Attiláról nem tudok semmit. \. tárgyilagos beszélgetés első mondata, amikor Kiss Imre nyugtalan-tétova ’esz. — De megkeresem Most már megkereshetem .. Szeptember 13-án, éppen a tizennyolcadik születésnapon álltam munkába. Nem volt senki, aki megünnepelje ezt a napot és mégis nagy ünnep volt. Dolgozhatom. Lakatos vaevok a Lenin Kohászati Művekben. — Egy biztos pont. ahol megvethette a lábát — A munkásszálláson laktam. Aztán jött a csoda. Mert csodát — hiszem — csak az emberek csinálhatnak. Nem egy és nem két em- h :r. De több igen. Íme, közülük néhányan: Rincsó Jánosné: — Tóth Margit, a harmadik kerület gyámügyi előadója szólt legelébb, hogy Imre tizennyolc éves, kikerül az állami gondozás alól. Rég meghalt szülei háza, ahová költözhetne, elhanyagolt, rossz állapotban. Hogyan találjon otthonra, hogyan kezdhetné felnőtt életét? Rincsó Jánosnénak, Miskolc III. kerületi vöröske- resztes titkárának telefonjai, kopogtatásai. Miskolci Ingatlankezelő Vállalat. A Diósgyőri városközpontban levő Blaha Lujza utcai ház kívül-belül megújul. Avas Bútorgyár. Egy háromajtós szekrényt, asztalt, széket ajándékoznak a dolgozók. A Domus Áruház. A vonal másik oldalán Csepregi Csabáné gazdasági igazgatóhelyettes. A telefonhívás után egy nap j sen. kellett hozzá: az áru- | ház négy szocialista brigád- j_ egy ágyneműtartós he- v~rőt ajándékoz Imrének. A 3-uS számú házkezelőség Augusztus 20. ’-rigádja. Paplant. párnát, huzatokkal - —ütt, edényeket ajánlott fe . Került aztán asztalterí- ' ” fehérnemű is. Egv ház, mely évekig lakatlanul állt. Ház, amelyből nemcsak a bútor, más is niányzott. Emberek kellettek csak hozzá, hogy újdonsült lakója találjon ele- séget-melegséget. Mesébe illő? Mindenesetre szokat- lr De ím a példa rá. hogy van. Vallomásfoszlányok a máról : — Elsőbb a munkám, önálló szakmunkás, igazi lakatos akarok lenni. És van már otthonom. Mit tudok adni cserébe? Mit is? Talán azt, amit elmondtak Imréről mindazok, akik immár hozzátartozóinak érzik magukat. Hogy igyekvő és szorgalmas a munkájában, hogy ragaszkodik ahhoz, akitől kicsi jó' kap. Hogy keresetéből minden hónapban félretesz; ha majd két fiútestvére kikerül az otthonból, magához vehesse őket, gondoskodhasson róluk, ő is adhasson valakinek. Nekik. Egy fiú, akinek tizennyolc éven át nem volt születésnapja. Akinek névnapján nem mondta senki: minden jót kívánok! Egy fiú a sok közül, akit tizennyolc évesen először vár otthon. És az emberek. — Imre, mégiscsak les* névnap... — Igen. És eljön az otthonomba majdcsak mindenki. akinek azt mondhatom: köszönöm. Mikes Mária A gyár komszomolista brigádja a védnöksége alatt álló kolhozban dolgozott.'. Vlagyimir Petrovics — vagyis, akkor csak Vologyka Koroszti- lev, a nemrégen leszerelt gyalus — megismerkedett ott egy lánnyal. Egyik este, a táncolókat nézve, kinn ült a klub előtt, amikor a lány odament hozzá és megkérdezte, hogy odaülhet-e mellé a padra. A fiú zavarba jött; gyorsan és esetlenül odébb húzódott. A lány felnevetett: . — Ne féljen, nem harapok! Nem volt szimpatikus ez a szilajság. Vologyát kissé bosszantotta, de maga a lány is zavarba jött, és mintegy bocsánatkérően ezt sugallta: —' Ne higyje, hogy mindig, mindenkivel ilyen vagyok! — ránézett és így szólt:. — Soha nem táncol... Ügy is fog elmenni, hogy nem táncolt... Hát, vettem magamnak a bátorságot... Elvörösödött, beleharapott az ajkába és lehajtotta a fejét. Furcsa volt, hogy ez az erős, telt mellű, szőke hajú, enyhén napbarnított lány egy perccel ezelőtt még érett, független, önmaga értékével tisztában levő asszonynak tűnt. Vologya futólag megérintette, majd a tenyerébe vette a lány bizalommal átengedett kezét. A megismerkedés, udvarlás. egymás megismerésének hosszú idejét helyettesítette ez a beteljesült pillanat. Ezután már szerelmesek voltak. Vologya minden szabadnapján találkozott Rajával az autóbusz-pályaudvaron, de gyakran hét közben is elvergődött hozzáiuk. munka után. valami adódó stoppal, vagy csak úgy legyalogolva azt a fiz kilométernyi távolságot, hogy egy-két órácskát együtt legyen vele. Januárban összeházasodtak, majd a tékozló parasztlakoANDREJ LIADOV: (Részlet) dalom után felköltöztek a városba Vologyáékhoz, ahol ezután a fiú anyjával hármasban éltek a kommunális lakás* kis szobájában. Raja belépett egy varrodába, esténként pedig technikumba járt, s tekintettel arra, hogy mind a tíz osztályt elvégezte, mindjárt a második évfolyamra vették fel. A várossal is ugyanúgy volt. mint Vologyával — rögtön a közepébe vágott a dolognak. Ugyanazzal a gyorsasággal és tehetséggel vette át a városi élet ritmusát, amellyé! a világon mindent csinált: ahogy mosott, ahogy kifestette a lakást, vagy kacagva — „Ugyan mamácska, hát ez is kor? Divatosan kell öltözni, ráér még beállni az öregasszonyok közé!” — átalakította az anyósa kabátját. Gyakran mondogatta Volo- gyának az anyja: „Rátermett, nagyon rátermett a te Ra- jád. Nézem, nézem, és eltölt az öröm ... meg egy kicsit az aggodalom is: csak ki ne égjen!” Ám indokolatlan volt ez az aggodalom, mert Raisza energiái kimeríthetet- lenek voltak. Amikor az egyik Szomszéd arról faggatta, hogy miért nincs gyermekük, Raja rákacsintott: — Nyugalom, beterveztük! Vologya elvégzi a technikumot, én is, akkor aztán szülök neki egy kis vitézt. Minden úgy történt, ahogy akarta. Így volt ez a gyerekkel is, bár az igaz, hogy nem fiúk, hanem lányuk született. Rögtön kinevezték művezetőnek. ahogy elvégezte az iskolát; Vologya azonban maradt a gyalugépnél és kijelentette, hogy másmilyen munkát nem is akar. Ekkor robbant ki köztük az első veszekedés. Igazából azonban csak két év múlva, anyja halála után — Raisza egyik zajos névnapi ünnepségén, a sarokba húzódva halt meg — értette meg Vlagyimir Petrovics, hogy szakadék keletkezett köztük, és akárhogy is próbálják megakadályozni, napról napra csak mélyülni fog. Még ezután is volt néhány boldog, közös napjuk — különösen. amikor beköltöztek az új lakásukba; Vlagyimir Petrovics önfeledten furt-fa- ragott késő estig: Raisza meg a boldogságtól ragyogva dirigálta a szállítómunkásokat. Ám ez a rövid boldogság is véget ért, amikor kiderült, hogy Vlagyimir Petrovicsnak csupán egy talpalatnyi hely jut a lakásban, ahol éppen csak felszerelhet magának egy falatnvi kis gyalueéoet, egy kis satuval; cigarettázni meg csak a nyitott ablaknál lehet, de ott is csak úgy, hogy a hamutartót a kezében tartja, mert arról, hogy a
