Észak-Magyarország, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-05 / 262. szám
1978. november 5., vasárnap esZAK-MAGYARORSZÁG 5 Diósgyőrvasgyári noiesziapok A kiecstár lii éles kaza A XVIII. század közepén az iparban gazdag Szilézia elvesztése után a bécsi udvar nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az erősebb ütemben iparosodó nyugati országokkal szemben az elmaradást behozza. Az állami iparpártolásnak ebben az időszakában, 1760 —70. között új manufaktúrák alapítására, bányák felkutatására adott pénzjutalmak, kedvezmények adnak ösztönzést a bányakincsek felkutatására és feldolgozására. Amíg korábban a nemesfém és a réz volt a leginkább keresett magyarországi bányatermék, addig a XVIII. század második felében a vasgyári termékek iránti kereslet gyorsította a vasipar fejlődését. 1776. július 28-án Mária Terézia arról értesítette a pozsonyi Magyar Kamarát, hogy: a kincstár hasznát és i az édes magyar haza javát — a Fazola Henrik által felfedezett upponyi vasércbánya kiaknázásával kívánja biztosítani Ezért elhatározta, hogy a bőséges faanyaggal rendelkező diósgyőri kincstári uradalom területén vasgyárat létesít. Abban az időben gyorsabban tervezhettek és építhettek az emberek, mert 1770 nyarán jelölték ki az építkezés színhelyét és 1772-ben Fazola Henrik befűtötte az ómassai vasolvasztó kohóját. A diósgyőri vas átlagon felüli keménysége miatt igen keresett volt, és szakértők országos viszonylatban is a legjobbak között kezdték emlegetni. A napóleoni háborúk idején, 1811 körül a vasárak rendkívül gyorsan emelkedvos, az előadóművész, a mérnök, a jogász is formálja a közösséget magatartásával, példaadásával, világnézetével, kulturális érdeklődésével, ízlésével, s mindez „megtérül”, hiszen az aktív részvállalás, az eleven közéleti kapcsolatok lehetővé teszik, sőt gazdagítják az állandó tájékozódást és orientálódást, az értelmiségi kreativitást, a szellemi energiák mind jobb hasznosulását. Aki bezárkózik, az nem képes munkája értelmének érzékelésére sem. Értelmiségünk közéleti gondolkodásának, tevékenységének fejlődése abban is megnyilvánul, hogy jelentős részük közvetlenül is szívesen vállal társadalmi-közéleti feladatokat, mindenekelőtt a szakmájához közeleső területeken. Sokan vesznek részt a különböző tudományos és társadalmi szervezetek munkájában, az ismeretterjesztésben és a közösségi művelődés egyéb formáiban. A tanácsok, a népfrontbizottságok, a társadalmi szervezetek és intézmények helyi és országos fejlesztési terveinek kialakításában, végrehajtásában nagy haszonnal támaszkodhatnak ügy buzgalmukra, aktivitásukra. E feladatokban azonban mind az értelmiségnek, mind e szervezeteknek jócskán vannak még további tenni- valóik is. A szocialista értelmiség műveltségközvetítő, fel- világosító és ismeretterjesztő tevékenysége sok helyen egyenetlenségeket mutat. Miközben a városokban és a falvak többségében új összetételű értelmiség alakult ki, s örvendetesen megnövekedett a műszaki és agrárértelmiség, a jogászok, közgazdászok, orvosok száma, sok helyen ma is elsősorban a pedagógustól várják a közéleti feladatválla. last, Nem tudatosodott még mindenütt, hogy az értelmiségiek tudására, tenniakará- sára minden korábbinál nagyobb szükség van, s tömegesebb bevonásuk a munkába, n köz,ügyek intézésébe, a gyorsabb haladás egyik motorja. Megvan a lehetőség egy új. arányosabb és egyben nagyobb hatékonyságot igéi-'” munkamegosztásra, de ennek kiaknázása nemcsak az értelmiségtől, hanem a munkaiak és talán ennek a konjunktúrának volt köszönhető a vasipar gyors fejlődése. A XIX. század elején Angliában a vasiparban terel hódítottak az új anyagok ét? technikák: a koksz, a hen 'erművek, a kavarókemencék. A magyar vasipar vezetői sokáig tétlenül nézték a világban zajló változásokat, ám 1830-ban a függetlenségi harc egyik lényeges elemévé vált a vasipar fejlesztésének szükségszerűsége, ipar nélkül félkarú óriás a nemzet — mondta Kossuth — és ezt az elvet a birtokos nemesség is támogatta. hisz érdekében állott, hogy Magyarország agráripari országgá váljon. Az LKIW vcndcgháza előtti teret stílszerűen a kohászatban gyártott termékekkel díszítik 1867-ben, a kiegyezés után, a magyar kormány a veszteséges gyártás miatt elhatározta a hámori vasgyár bezárását. Tervbe vette viszont az Észak-Magyarországon feltárt kőszén- és vasérc- termelés hasznosítását és a vasút fejlesztésének segítését. Ezért elhatározták, hogy Miskolc—Diósgyőrben, a Szinva- völgy jobb oldalán 50 ezer bécsi mázsa teljesítőképességű olvasztói és 200 ezer bécsi mázsa síntermelésre alkalmas finomítót éoítenek. 1868. május első hetében nagy nehézségekkel megin- duk az építkezés. A tervek szerint az építkezés 2 millió koronába került volna, ezt is és az 1869-re tervezett befejezési határidőt is sikerült. (akkor is) jócskán túllépni. A megépült gyár súlyos technikai és pénzügyi nehézséggel küszködött, amelyek oly méreteket öltöttek, hogy a Pénzügyminisztérium a további beruházásokhoz szükséges hozzájárulást kereken megtagadta. így kerülhetett sor arra, hogy 1872-ben Rot- schildék kísérletet tettek a vasgyár megszerzésére. 1873. május 9-én a bécsi tőzsdei krach súlyos válságot okozott a gyár életében és ez a válság az egész nehézipart érintette. A kormány fontolóra vette valamennyi állami vasgyár eladását, illetve bérbe adását. Svéd, német, belga és angol ajánlatok érkeztek, de a minisztérium már a tárgyalások ideje alatt, 1876-ban hozzájárult, hogy Diósgyőrvasgyár átállhasson qz acélgyártásra, 1878 a martinacélmű építésének időszaka volt, és 1879ben az első csapolás után lezárult' a gyár történetének egy szomorú korszaka, amelynek mérlege 10 évi megfeszített küzdelem és 3 millió forintos veszteség volt. A XX. század elején a gyár helyzete nem volt rózsásnak mondható. Gazdasági válság, a foglalkoztatottság csökkenése, a termelés menv- nyiségének a visszaesése, nyomott árak nehezítették a gyárnak és dolgozóinak életét A pangás jelei 1912-ig mutatkoztak, amikor egyre inkább élesedett a kühöldi konkurrenciaharc is. Közben folytat a modernizálásra irányuló beruházások, befejeződött az elektroacélmű alapozása és új hengerde építését kezdték meg. A háborús évek tovább nehezítették a gyár helyzetét. A román betörés miatt 1916. augusztusában a nyersvas- hiány rendkívüli problémákat. zavarokat okozott a termelésben. A termelés gazda- ságtalanságát az is fokozta, hogy az 1900-as évektől a gyár olyan széles termékskálát gyártott, amelyek megakadályozták az egészséges specializálódást és a vertikális üzemek egymást kiegészítő célszerű felépítését. Ebben az időben mintegy 13 ezren dolgoztak már a diósgyőri vasgyárban, akik a mind nehezebbé váló körülményekre — különösen a hadimunkások, a legöntuda- tosabb munkások megjelenésekor — szokott passzivitásukból felrázódva sztrájkokkal, munkabeszüntetésekkel válaszoltak. A munkásság fejlődését, érettségét igazolta, hogy ezek a munkabeszüntetések már nem a bérharc jegyében folytak, hanem kifejezték a munkásság háború elleni tiltakozását. Ennek jele volt az is, hogy az őszirózsás forradalom győzelme Miskolcon sem emberi életben, sem anyagi javakban nem okozott veszteséget. Buchert Miklós vábbképzésben, a specializá- lásbaru Nem kevésbé fontos a másik feladat: népünk műveltségének növelése, szocialista kultúránk gazdagítása, a marxizmus—leninizmus eszméinek terjesztése. Ez szorosan összefügg gazdasági feladatainkkal, de alapvető feltétele a szocialista demokrácia, erkölcs és életmód fejlődésének is. Értelmiségünk eddig is sóikat tett a kulturális forradalom feladatainak megoldásáért. Fejlődésünknek azonban olyan szakaszához érkeztünk, amelyben társadalmilag döntő kérdéssé válik a korszerű műveltség, a reális valóságismeret és történelmi látásmód, a jelenben való eligazodás képessége az egyre bonyolultabb kérdések helyes megválaszolása. Mindez növeli az értelmiség feladatait a közvéleményformálásban, az ismeretbővítésben, a felvilágosításban, a művelődésben is. Egyben számára is mind fontosabbá teszi folyamatos önképzését és továbbképzését. Hazánkban adottak a nyugodt alkotó munka feltételei. Hogy ezek stabilak legyenek, alapvető érdeke értelmiségünknek is. Az alkotás legfőbb feltétele az ösztönző, serkentő társadalmi igény. Ez hívja életre az újabb és újabb szellemi értékeket, ez sarkallja értelmiségünket további crőfesztíésekre. Fontos, hogy munkájukat mindenhol őszinte, figyelmes társadalmi megbecsülés övezze. Helyenként még találkozni lehet az értelmiségi munkát lebecsülő nézetekkel, a szövetségi politika megsértésével, a kellő támogatás, ösztönzés hiányával. Ezek leküzdése politikai feladat. A megbecsülés mértéke természetesen itt is — mini más területeken — a végzet! munka. Társadalmi érdek, hogy a szellemi munkásokat, értelmiségünket — tevékenységük közvetlen és közvetett társadalmi hasznossága szerint — elismerjük, s alkotó aktivitásukat anyagilag is, erkölcsileg is egyaránt ösztönözzük. A munkásosztály, az egységesülő szocialista nemzet alapvető érdeke ez. jukra számító intézményektől, szervezetektől, a szocialista demokrácia szélesebb körű és mélyebb érvényesülésétől is függ. Az értelmiség tevékenysége egyaránt irányul a jelenre és jövőre. A tudományok fejlesztése, a távlatok tervezése, az oktatás, a művészet, — mind-mind a jövőt alapozza. Növekvő jelentősége van azonban a mai feladatok megoldásának, hiszen ettől függ a holnapi célok elérése is. Most elsősorban két területen kell a szellemi erőket jobban koncentrálnunk: a gazdasági építőmunkában és a kultúrában, fejlődésünk anyagi alapjainak intenzív erősítésében és a szocialista tudatformálásban. Mindkettőt tekintve egyértelmű program áll előttünk, s a konkrét teendőket is ismerjük. Pártunk Központi Bizottsága a közelmúltban részletesen meghatározta azokat a feladatokat, amelyek az ipar fejlesztésével, a termelési struktúra átalakításával, a mezőgazdasági termeléssel, a közlekedés és szállítás fejlesztésével kapcsolatosak. Ugyancsak hosszabb távra iránymutató programja van pártunknak a tudomány, az oktatás, a közművelődés, a művészet, a szocialista tudat- formálás feladataira. Túlzás nélkül állíthatjuk,: a magyar értelmiség előtt soha nem volt ilyen átfogóan kimunkált cselekvési program, ilyen széles körű igény és lehetőség az alkotó munkára, mint napjainkban. A feladatok nehezek és bonyolultak, sikerrel és gondokkal, régi és új ellentmondásokkal egyaránt meg kell küzdeni. Mégis — s éppen ezért — józan magabiztossággal, üres retorika nélkül is mondhatjuk: ma minden haladó értelmiségi itthon érezheti magát, forradalmi tartalmú, személységét kiteliesítő feladatokra talál a hétköznapokban is. Ezek teljesítése ugyanakkor a szellemi energiák nagyfokú koncentrálását, a „felszabadító” hatású alkotómunka kibontakozását teszi szükségessé. A gazdasági feladatok között munkánk előterébe került a népgazdaság intenzív fejlesztése, a termelési szerkezet átalakításának gyorsítása, termékeink versenyképességének javítása. A termelés hatékonyságának növelése szükségessé teszi a tudomány aktívabb részvételét, főként a műszála- és agrárkutatás fejlesztésében rejlő lehetőségék fokozottabb kihasználását, a külföldi szellemi vívmányok friss átvételét. Mindez elsősorban a műszaki-, agrár- és közgazdász értelmiségünkre ró nagy felada. tokát. Igen sokat tehet a tudomány és a gyakorlat kapcsolatának erősítésében, a kutatási eredmények gyors hasznosításában, hiszen a kutatásban és a termelésben egyaránt bőven van legyőzendő akadály. Kutatóinktól azt várjuk, hogy munkájuk során a korábbiaknál jobban vegyék figyelembe a gyakorlati alkalmazás feltételeit, adottságait. Az üzemekben, termelő- szövetkezetekben dolgozóktól — mindenekelőtt a vezetőktől — az új iránti fogékonyság, kezdeményezőkészség terén várunk előbbre lépést, nem utolsósorban azt, hogy a szocializmus építésének tennivalóiban közös gondolkodás és egységes cselekvés alakuljon ki a kutatástól a termelésig, az ötlettől az értékesítésig. Egyre nagyobb a szakképzés, a továbbképzés szerepe is a gazdasági hatékonyság növekedésében. A fokozódó műszaki-technológiai követelmények a szakemberek képzésében is új igényeket támasztanak. Növekszik a szakmai tudás, a széles látókör, a marxista—leninista világnézet, az általános műveltség szerepe. Közoktatásunknak is, de szakoktatásunknak és továbbképzési rendszerünknek talán az eddiginél méginkább számolni kell ezzel az igénnyel. Az új tantervek kialakítása során ezért arra törekedtünk, hogy a korszerű általános műveltség nyújtása mellett javuljon a szakmai képzés, erősödjön alapozó jellege. A továbbképzés elmarad a szükségletektől, fejlesztése őszsehangolt munkát kíván, a szakemberek közreműködését igényli. Amíg a közoktatás feladata az alapozás, addig a munkahelyeknek nagyobb szerepet kell vállalniok a toA Fővárosi Tanács Dolgozók Egészségügyi Szakiskolájában kékzerhétszáz hallgató tanulja a középfokú egészségügyi szakismereteket. M ostanában egyre gyakrabban hallani olyan megfogalmazásokat, amelyek a jó közéleti és munkahelyi légkör mögött, valamiféle csendességet sejtetnek. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ott jó a pszichológiai klíma — hogy ezzel a közhellyé koptatott terminológiával éljek — ahol hónapszámra nem történik semmi, ahol a véleménynyilvánítás már-már udvariassági versennyé finomodik. Persze az sem szolgálja igaz ügyek megvalósításának gyorsítását, ha ajtóstól robbanunk be a házba, ha mások szakmai és emberi értékét, magatartását és munkáját alábecsülve próbálunk kierőszakolni nem is mindig megalapozott, a jó ügyet, a közösség érdekeit látókörön kívül felejtő döntéseket. Nem időznénk tovább az utóbbi kapcsán, agresszív jellegű viták, sértők és sértettek okozta jelenségek mellett — inkább a másik véglet, a csendesség nem mindig célravezető, jó ügyet szolgáló, álhumanizmusáról mondom el véleményem. ötletekben szegény, gondolkodásra rest emberek találhatták ki a közmondást: hallgatni arany. Csakhogy ez még akkor is hamis, ha évek múlását, társadalmi viszonyok változását is átvészelte ez az állóvíz szépségét és hasznosságát hirdető kiszólás. A csendesség, a hallgatagság ugyanis nem mindig a jól értelmezett egyetértés jele, hanem valamiféle szürkeség, ha úgy tetszik a középszerűség elfogadása, és térhódítása. Egy munkahelyen a légkör — hogy ezzel a villámhárító szerepét betöltő rossz kiszólással éljek — nem attól lesz jó, hogy elnézzük egymás emberi hibáit, vagy jónak hisszük azt, ami rossz, hanem pontosan attól, hogy igyekszünk, megváltoztatni azt, ami nem helyén való, ami ha nem is hátrányos, de semmiképen nem tekinthető előnyösnek. A csendesség mögött sokszor már nemcsak a közép- szerűség talál menedékét, hanem a kifejezetten gyenge, a színtelen, a mérce alatt bujkáló munka is. És ott, ahol a csendességnek a kritikátlanság az ára, nem vagyok benne biztos, hogy jó a munkahelyi légkör, rendjén mennek a dolgok. Félreértés ne essék, nem szeretnék arra buzdítani, hogy munkahelyi megbeszéléseken essünk egymás torkának, a demokratizmus hamiskás félremagyarázásával, mások valós értékeinek elbagatelizálásával. Még kevésbé gondolok arra, hogy azon is vitatkozzunk, ami magától értetődő, netán póbáljük a fegyelmezetlen munkát fegyelmezett vitákkal helyettesíteni. Torzító optika alá helyezett vélemények ezek, melyekre itt és most minden korábbitól csekélyebb mértékben van szükség. De nem lehetünk olyan gazdagok, hogy fölösleges rossznak tekintsük azokat az eszmecseréket, amelyek mögött jobbító szándékok húzódnak meg, egészséges türelmetlenség társaságában. Még csak valamiféle bátorságra sincs szükség immáron ahhoz, hogy szót emeljünk a csalóka látszat, a hamisitotit valóság ellen. Mintahogy arra sincs szükség, hogy együtt lihegjük azt ami rossz — hogy gazdaságosnak higgyük, azt amiről tudjuk, hogy gazdaságtalan, mert ha ezt tesszük, voltaképpen igényesen beszélünk saját igénytelenségünkről. Ügy próbálunk igazságot aratni, hogy megelőzően igazságtalanságot vetettünk. Nem engedhetünk meg olyan luxust, éppen manapság, sem magunknak, sem másoknak, hogy a kényelmesnek tűnő csendesség, a békés egymás mellett élés látszatának sajátos áraképpen, összekeveredjen gondolkodásunkban és munkánkban a hasznos meg a haszontalan. Végül meg kell említeni, hogy esetenként a csendesség talán egyfajta lehetőség, vagy taktika, viszont a megszólalás kötelesség. Mondom ezt akkor is. ha a téma kapcsán semmiképp sem akarok egyenlőség jelet tenni a csendes együttélés és a közömbösség közé. Minőségi különbséget érzek a két kategória között. Ezért hát az volna a jó, ha a csendesség nyugalma nem a közömbösség cinikussága felé közelítene, hanem pezsdülést serkentő igényt ébresztene, kisebb ét- nagyobb közösségekben egyaránt. Csupán egyetlen dologtól kell óvni mindazokat, akik részesei közéletünk és munkahelyeink vitázó mindennapjainak: mindig a becsületesen élő, dolgozó és ítélkezők többségének a szava hallatsszák hangosan és soha ne vihessen prímet, a becstelen és a fegyelmezetlen- kisebbség. M art ez utóbbi már nemcsak a középszerűség, a szürkeség és az igénytelenség veszélyeivel járna, hanem ellentmondana annak, amire büszkék vagyunk, és amit féltőn érzünk: közéletünk demokratizmusára, ha szabad mondani, társadalmi légkö- 1 rünkre gondolok, melyben az igazság nem ideeálla- í pót, és nem szójáték dolga, hanem a becsületes többség | természetes igénye. Paulovits Ágoston
