Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
1978. október 1,, vosárnap ÉSZAK-MACVÁivOíiSZAC ? B — Egyszer azt kérdezte valaki tőlem, hogyan lehet fél kar nélkül élni. Tudja, mit válaszoltam? Azt, hogy fél karral. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy valaki fél kar nélkül, vagy fél karral él. Attól függ, honnan, melyik oldalról nézzük ezt az állapotot. Akiknek megvan mind a két kezük, azok a fél kar nélküli embert látják bennem. De én, akinek már több éve csak egy kezem van, egyszerűén egykorúnak tudom, tartom magam... — Hogy megszoktam-e már? Azt hiszem, igen. A baleset után még sokáig hiányzott az 3 kezem, amelyiket a gép leszakította. És dühös voltam a másikra, amelyik megmaradt, mert akkor derült ki. hogy az milyen ügyetlen így, egymagában. Sokat és \el- keseredetten gondolkoztam akkoriban azon, hogy vajon csak úgy tökéletes az ember, ahogy megteremtetett. Hogy valóban fel ember-e az, aki elveszti fél , kezét, vagy ‘lábát, vagy szemét, esetleg egyik veséjét? Akkoriban nagyon sötéten láttam a helyzetemet, mert a fél karom elvesztése után elvesztettem a feleségemet is. Szóval, belekeseredtem ebbe az áldatlan állapotba. Ideges, ingerült, sokszor hisztériás voltam, nem csoda, ha elhagyott az asszony. Pedig nem akart. Legalábbis ezt mondta. Tudom, hogy én űztem el magamtól, mert nem bírtam elviselni a túlzott gondoskodását, azt, hogy mindenben ki akart szolgálni. Túlzottan és szolgálni. Tudtam^ hogy ez a sajnálatából fakadt, mint ahogy az is. amiképpen mellémfeküdt az ágyban.... — Én pedig útálom a sajnálatot. Utálom az alamizsnát, még átvitt értelemben is. Utálom a kö- nyörületet, amit annakidején a feleségemnél is észrevettem. Valahogy úgy éreztem, az önfeláldozást akarja mellettem megjátszani, talán azért, hogy bizonyítson a rokonok, ismerősök előtt, talán azért, mert így akart fizetni, visz- szafizetni valamit nekem, aki nem engedtem addig, hogy munkát vállaljon... (Monológ esőben) — A baj tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor rá akart beszélni a műkézre. Tudom, nem épületes látú vány egy csonka karú ember, de én ennek a protézisnek még a gondolatától is irtóztam és irtózom. Éppúgy, aho“v nem tudok például műanyag tányérból enni, műanyag pohárból inni. Látszatmegoldás lett volna a műkéz, mert az tulajdonképpen semmire se jó, hacsak arra nem, hogy ne fityegjen üresen azem- ber ; zakójának égjük ujja. Mert ez a műkéz olyan dolog. mint papírtarisznyán a lakat. Akár van, akár nincs.— Ö akarta, én nem — Inkább vállaltam, hogy cirkuszi produkciókhoz hasonló módon kell megoldanom az egész életemet, mozdulataimat, egyedül, reggeltől estig, ha fél karral és feleség nélkül vállalkoztam erre. És még éjszaka is. Sokszor azt álmodom, hogy mind a két kezem megvan, ott dolgozom a gyárban, a gép mellett, ahol a baleset ért, s hogy otthon vár a feleségem. Sokan kérdezték már tőlem azt is, igaz-e. hogy az ember úgy érzi, az a karja fáj, amelyik hiányzik. Hát ez nem igaz. Énnekem eddig még sohasem fájt, mióta elvesztettem. De fáj, hogy elvesztettem, s vele sok mindent. .. — Megszoktam hát a félkarú létet. De beletörődni soha nem fogok. Becsületes elfoglaltságot, hasznos és hazugság nélküli életet akarok. Azóta sokkal érzé■ kenyebb, . fogékonyabb, vagyok minden iránt. Úgy érzem. többet látok a körülöttem levő világból, mint annak előtte. De azt még mindig nem tudom pontosan, hogy igazam volt-e akkor, amikor lemondtam az asszonyról, vagyis hát a segítségéről. De talán mégis így helyes. Nem lehetek annyira önző, hogy ilyen állapotban is magamhoz kössfem... — Az önző embereket kiváltképp nem bírom elviselni. Látja, én nem hordok magammal esernyőt sohasem, mert az esernyőhöz külön kell egy kéz. Csak ahhoz. Nekem ebből t pedig csak egy van. S ha esernyőt tartanék a fejem fölé. akkor tulajdonképpen egy sem lenne. Azok pedig, akik esernyővel sietnek az esőben, mindenütt a házfalak tövébe, az ereszek alá tolakodnak. Így nekünk, esernyő nélkülieknek még eresznyi menedék sem jut az eső elől._ — Mondja, miért ilyen önzők az emberek? Vagyr csak túl érzékeny lennék? De hiszen az eső nem esik örökké. _J 1 , .1 Oravec János j . sül — Nézze, van olyan ember, amelyik, ha talál egy darab fát, azt felveszi, és addig-addig forgatja, amíg csak meg nem lát benne valamit, valami faragni, formálnivalót, „önmagából”' megörökíthetőt. De van aztán olyan is, akinek ez a talált fa útjában van, s egyszerűen csak belerúg ... Az Imre? ö az előbbiek közé tartozik. Hír az Észak-Magyaror- szág 1978. szeptember^ 16-i számából: — A képzőművészeti világhét alkalmából Kunmadarason, a helyi művelődési házban szeptember •18—25. között képzőművészeti kiállítást rendeznek. A kiállításon részt vesz megyénk képviseletében a mezőkövesdi Varga Tóth Imre íaképégető is. Akár a szobrásznak a véső, a kalapács, a festőnek az ecset, néki ugyanúgy nélkülözhetetlen munkaeszköz a villa. Nincs elírás. Egyszerű, minden háztartásban fellelhető evőeszközről van szó. Igaz, míg más a mákostésztához, a bécsiszelethez használja, addig ő alkot vele. Az ő villája tüzes villa ... — A hivatásos szakmámat tekintve zenész vagyok. Dobos. Amit szabad időmben csinálok, az az én hobbim, az én képzőművészetem. Pesti születésű vagyok. Sráckoromban eljártam abba a munkás képzőművész- körbe, amelyet Bernáth Au" rél vezetett. Az alapismereteket ott tanultam ... Mi is az, amit Varga Tóth Imre saját képzőművészetének nevez? Fehér 1 nyírfa funérlemezbe, gázon vörösre izzított villával beleégeti mindazt, amit el akar mondani: az öreg matyó parasztasszony 80 éves arcvonásait éppúgy, ’ mint Weöres Sándor, Sütő András jellegzetes arcéleit, vagy a vidék fényből és árnyból épült pillanatait, ■ Mentegetődzik. Rosszkor jöttünk. A legjobb 165 alkotása lent van Kunmadarason, a kiállításon. S az a baj (dehogy baj!), hogyhamar haza sem kerül, hiszen Kunmadaras után Szolnok megye majdcsaknem minden nagyobb helyén (Tiszafüreden. Kunhegyesen. Tö- rökszentmiklőson, Szolnokon) bemutatják. Fakéoégető. Ö maga kicsit csóválja is a fejét, talán nem is ez volna a legjobb elnevezés arra, amit csinál, de találóbb nevet nem talált rá. Á Laios közi lakás itt. Mezőkövesden a hiányzó 165 alkotás ellenére is valóságos kfállítóterem. A falak tele portrékkal, táiké- pekkel. művészekről, politikusokról. a Mezőkövesd- környéki táb-'ü. az erre való emberekről. Nekem úgy tűnik, élnek ezek a barna sok árnyalatából égetett képek. Élnek és melegek. Mint az a tüzes villa, amelyik belemar a fehér nyír „.búsába”. * — A filmgyárban Mi van a fejekben? címmel kis- filmsorozat készüli, ami a közeljövőben kerül bemutatásra. Ennek egyik darabja a faégető, a Varga Tóth Imréről szóló film. Rendezője: Lányi András. — A zánkai úttörővárost két darab Varga Tóth Imre alkotás — egy mezőkövesdi utcarészlet és egy Kádár Jánosról készült portré — is díszíti. —A Kunmadarason megrendezett kiállítás megnyitóján kétszáz érdeklődő jelent meg. — Kunmadarason a helyi Kossuth Termelőszövetkezet elnöke, Kemecsy Imre rendelt tőle egy nagyméretű faliképet, amelyet a gazdaság a tallini testvér- szövetkezetüknek fog elküldeni. * Mezőkövesden sokan vannak, akik tudják, sokan vannak, akik nem. és vannak olyanok is, akik nem akarnak tudomást venni róla; mit, is csinál Szabad idejében a Lajos-köz 13. alatt Varga Tóth Imre. Nem vagyok illetékes eldönteni, hogy amit csinál, csupán érdekes hobbi-e, vagy több annál? Arra a .kérdésre viszont, hogy eze. két az . alko.tá&okat,, ,felraknám-e szoktam falára, mondjuk egy-soha nem volt Szőnyi István képem melle: igent mondanék. És nagyon sokan mások is így tennének. (Ezt rögtönzött köveséi közvéleménykutatásom alapján állítom.) Ez pedig Varga Tóth Imre faképeinek egyfajta kritikája, elismerése. Még akkor is, ha ezek a vélemények nem „szakemberek” szájából születnek. Hadd meneküljek egy villoni gondolathoz: — „Nem vagyok tudós, azonban nem is vagyok bolond egészen”. Úgy érzem, Varga Tóth Imre és a város, Mezőkövesd, az ott élő emberek megérdemlik, hogy találkozzanak egyszer. Egy kiállítóteremben. És akkor többen is véleményt mondanak mindarról, amit a tüzes villa nyomán látnak. Hajdú Imre Fotó: Kozák Péter Csehovmúzeum Csaknem kétévi restaurálás után újra megnyílt Moszkvában a Csehov-mú- zeum. A szovjet főváros nagykörútján. a Szadova- jan álló emeletes villaépületben, ahol 1886—1890 közölt, szahalini utazásáig élt az író, ma ismét minden a múlt század végi Moszkva hangulatát idézi. Csehov levelei alapján korhűen állították helyre az egykori lakóházát, amelynek dolgozó- szobájában, szokásához híven távol az ablaktól, gyertyafény mellett, mintegy száz elbeszélést írt a hírlapíróból szépíróvá érett Csehov. wmiä iw!? Mammutcson tokból épült, kőkorszaki lakóhelyet fedezlek fel nemrég Kijeviül délre, egy ukrán falu közelében. A régészek az ásatások során egy mesterien megmunkált rénszarvasagancsra bukkanlak, amelynek segítségével a csontokból készült lakóhely korát megközelítőleg - 12 ezer évben állapították meg. A rénszarvasagáncs rendkívüli értékes régészeti lelet, a kő- korszaki vadászhordák ve zetői jogarnak használták. A lelőhelyen hamarosan mú Kuniul építenek. Menyegzői ültek egy An. dujar környéki tanyában. Az ifjú házasoknak barátaik gratuláltak, és készülődtek asztalhoz ülni, amely' a ház ajtaja előtti fügefa alatt díszelegve roskadozott minden jóval megrakottan. Ekkor váratlanul egy lovas férfi jelent meg; a háztól egy pisztolylövésnyire levő erdőből jött elő. Az ismeretlen könnyedén földre ugrott, kezével köszöntötte a vendégeket, és lovát az istállóba vezette. Senkit sem vártak, de Spanyolországban minden hivatlan érkező szívesen látott vendég az ünnepi ■ lakomán. Egyébként az idegen, ruhájáról ítélve, fontos személyiségnek látszott. A vőlegény utánament csakhamar. hogy a vacsorára meghívja. S miközben a vendégek halkan kérdezgették egymástól: ki lehet az idegen, az anduiari jegyző. aki jelen volt a menyegzőn. s a mertvasfczonv mellett ült, halálsáoadttá vált. megpróbált felállni a székről, de térdei összecsuklottak alatta, lábai nem bírták fenntartani. Az egyik vendég, akit már régóta csempészéssel gyanúsítottak, a menyasszonyhoz fordult és így szólt: — Ez Jósé Maria, és nagyon csalódnék, ha nem azért jött, hogy valami bajt csináljon. A jegj’zőre haragszik. — De jegyző uram, mit követett el ellene? — Mit? Semmit, igazán semmit. Valaki tudni vélte, hogy- a jegyző két hónappal ezelőtt a tanyásának olyasfélét mondott, hogy ha egyszer Jósé Maria hozzá jönne inni kérni, égj' nagy' adag arzént tenne a borába. Így meghányták-vetették a dolgot anélkül, hogy hozzányúltak volna az előételhez, amikor az idegen megjelent a vőlegény kíséretében. Semmi kétség, Jósé Maria. Tigrisszemmel pillantott a jegyzőre, aki remegni kezdett, mintha hideglelést kapott volna egyszerre. Jósé Maria azután hódolattal köszöntötte a menyasszonyt, és engedélyt kért tőle, hogy táncolhasson a menyegzőjén, majd széket kerített, és minden különösebb teketória nélkül a menyasszony mellé ült, a menyasszony és a jegyző közé, aki minden pillanatban azon a ponton volt, hogy a félelemtől elájul. Hozzáláttak az evéshez, Jósé Maria elhalmozta figyelmességével, kedveskedésével a menyasszonyt. És amidőn a legfinomabb bort kezdték ,• felszolgálni, a menyasszony fogott egy montillai borral teli poharat, ajkaival érintette, aztán odanyújtotta a belj’ár- nak ... Jósé Maria elvette a poharat, elragadtatással megköszönte. és kijelentette a menyasszonynak. hogy ezentúl tekintse öt szolgájának, és örömmel teljesíti minden parancsát. Ekkor a menyasszony reszketőn és félőn hajolt félelmetes szomszédja füléhez: —1 Egy nagy kegyet kérek öntől — mondta. — Kérjen ezret! — kiáltotta Jósé Maria. — Könyörgöm, felejtse el gonosz szándékait, amelyekkel idejött. Ígérje meg nekem, irántam való szere- tetére. hogy megbocsát ellenségeinek, és hogy esküvőmön nem történik semmi baj. — Jegyző! — fordult Jósé Maria a törvény remegő emberéhez —, a menyasszonynak köszönje életét, nélküle megöltem volna, mielőtt megemésztette volna vacsoráját. Ezek után ne féljen, nem teszek önnel semmi rosszat. A vacsorán és az azt követő bálon úgy' meg kedveltelte magút, hogy az asszonyuknak könny szökött a szemébe, amikor arra gondoltak, hogy’ ez az elragadó fiatalember egy napon alighanem akasztófán végzi életét. Táncolt, énekelt, egészen átadta magát a társaság jó hangulatának. Éjfél felé, egy 12 évesnek látszó leányka, rongyokban csüngő öltözete félig takarta testét, közeledett Jósé Mariához, és néhány szót mondott néki a cigányok tolvajnyelvén. Jósé Maria megrázkódott, az istállóba szaladt, ahonnan csakhamar szép lovát vezetve előjött. Aztán a menyasszony elé lépett, egyik kezével a kantárt tartva, így szólt: — Isten önnel, lelkem álma; sohasem fogom elfelejteni az ön mellett töltött pillanatokat. Hosszú idő óta ezek voltak a legboldogabbak. amelyeket megéltem. Ugyanekkor átnyújtott a menyasszonj'nak egy igen szép gyűrűt — Josc Maria — kiáltott fel a menyasszony —, amíg ebben a házban egy falat kenyér akad, megosztjuk önnel. A betyár kezet szorított minden vendéggel, még a jegyzővel is. — aztán könyy nyedén felszökött lovára, és a hegyiek irányába elvágtatott. Igazában csak a jegyző örülhetett távozásának. Egy félóra múlva pandúrok érkeztek, de a férfit, akit kerestek. senki sem látta. 175 évvel ezelőtt született a nagy francia író, ez alkalomból közöljük ezt a rövid írásán
