Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 a 1978. oltióber 29 „ vasőfttap Idős, szomorú szemű asz- szony nyit ajtót. Mellette rövid hajú kislány álldogál. Ötéves, Esztikének hívják. Az apa, az elhagyott férj, bent ül a besötétített ablakú konyhában. Könyökével térdére támaszkodva, révete- gen néz maga elé. Tétován indul az ajtó felé. Talán a fájdalom miatt, talán a fásultság miatt, nem tudni, kissé közömbös arccal fogad. Akadozó hanggal mesél a történtekről, feleségéről, magáról. Feleségéről, aki két nappal ezelőtt, úgy látszik végleg megszökött. Maga mögött hagyva öt gyermekét, férjét... — Szombaton láttam őt utoljára — mondja csendesen. ■ — Azelőtt nappal, amíg dolgoztam, itthon volt, de az éjszakát mindig másült töltötte. Szombattól semmit kém tudok róla. Csak sejtpm, hogy melyik lakásban Ibujkál... A hatalmas konyhában néhány üres üveg. Három ágy. üveg nélküli kredenc. Látszik, asszonykéz nem nagyon szorgoskodott itt az utóbbi időben. _ — Nézze — mutat a sarokban levő üvegekre — azokat mind ő hordta haza. Nézzen csak be a szobába is — invitál magával. Benyitunk, Hűvös ridegség fogad. A régi típusú, sötétbarna hálószoba-garnitúrán kívül egy gyermekágyat. egy ládát és mérhetetlen rendetlenséget látni. — Már az elején így indultunk. Esküvő után két héttel már másnak írta a szerelmes levelet. Megtudtam ... Kegyetlen érzés' volt, de szerettem... és megbocsátottam ... Nemsokára terhes lett és megszületett az első gyermekünk. Később az asszony újra tel- tünögetett. Kezdett inni is. Így múltak az évek ... Takargattam, amit lehetett, nehogy szájára vegyék a házunkat. Később jöttek sorban a gyerekek, öten lettek. Három fiú és két kislány. Közülük hárman éppen otthon voltak. A férj anyja gondozza most őket. Persze nem először ... — Ha anyám nem lenne velünk, azt se tudnám, mihez kezdjek ötükkel. Én egész nap távol vagyok. Jóságos asszony, de „ő” csak 'detektívnek hívta. Gyakran összevesztünk, s most elment. Gyakran tűnt el itthonról Csak a gyerekeket néztem, amikor visszaengedtem a házba. Beletörődtem én már mindenbe ... Néha már avra sem volt erőm hogy megkérdezzem, merre járt. A züllött életmódnak a faluban hamar híre ment. Az asszony ivócimborákra is talált a szemben lakó házaspárban. Néha főzött, néha mosott és rendszeresen ivott. A férj dolgozott. Jól keresett, minden pénzét hazaadta. Közben a feleség élte feleséghez, anyához e ./általán nem méltó életét. Néhány napja megszökött. — Nem sok boldogság jutott nekem az élettől — mondja szomorúan a ma- gáramaradt. — A tizenhárom év alatt talán három hónapra emlékszem vissza szívesen. Olyan ez, mint egy rossz álom, amitől nem lehet szabadulni,, amelyből nem lehet felébredni... Nehéz megmagyarázni jövetelünk célját. Bent, szemben lévő ház konyhájában egy öreg dikón ketten fekszenek. A dikó mellett óriási balta van a falhoz támasztva. Mellette műanyagflakonban bor. Az asztalon üres poharak, a konyha kövezetén szemét. Amikor az asszony feláll, látszik, ivott. — Mit akarnak, mit akarnak tőlünk? — motyog a asszony. — Ügy hallottam, átjárt ide néha. Inni... Nem tudja mit válaszoljon. A férfi még mindig csendben van. — Ma meg itt járt a férje — folytatja a nő. — De szétverem a fejét ezzel a baltával, megölöm, ha még egyszer beteszi ide a lábát! Megyek kifelé; jobb innen hamar eltűnni. Jön az asszony is, megfogja a karomat. — Na jöjjön, mondok magának valamit... Bevallom, itt; bújkált nálunk, de már nincs itt. Nem tudom, hol van, de ha tudnám sem mondhatnám meg... Fent, a verandán csak i tten vagyunk. — Biztos, hogy most nincs itt? — kockáztatom meg a kérdést, s következő pillanatban erős kéz kul- csolódik a karomra. A férjé. Reszket az idegességtől, belökdös az épületbe. — Maga még nem ismer engem, de most majd megmutatom, hogy ki vagyok én! Felesége csitítja, de az ember félresöpri az asztalon lévő hamutartót, poharakat. Kiszámíthatatlan, mikor ugrik föl; próbálom nyugtatni... — Ne szimatoljanak itt, ne üssék az orrukat más dolgába! — mondja, s miközben indulunk, jó szerencsét kívánok magamnak. Amikor becsapódik mögöttem a kapu, nem köszönnek vissza. * Az asszony, aki megszökött. Az asszony, akit nem t 'áltunk meg, akit a szülei is — így mondják a faluban — megtagadtak. Az asszony, aki most ott van, ahol inni lehet. „ Monos—Pusztafalvi kiforgatva feltalálta a gyufát. ..” A mi Irinyi Jánosunkra hegyezem a fülemet. A szemem pedig újra és újra lefényképezi ugyanazt, egy és ugyanazt, a néhány strófát, amely fába vésve, fába rajzolva, másutt kartonra írva található „Az erdők fohászát”. Schnitzler József professzor, országgyűlési képviselő klinikai dolgozószobájában végül hozzájutok a hiteles, pontosabban a gépelt- szöveghez. Ez lesz feleségem mai olvasópróbája. Íme „Az erdők fohásza”, amelyet magnóm szalagja őriz: „Ki elhaladsz mellettem, Ne emelj rám kezet, Én vagyok tűzhelyed melege, Hideg téli éjszakákon, én [vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába [menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja [szomjadat. Én vagyok a gerenda, amely [házadat tartja Én vagyok asztalod lapja. Én vagyok az ágy, amelyben [fekszel, a deszka, amelyből csónakod [építed. Én vagyok házad ajtaja. Bölcsőd fája, Koporsód fedele. Vándor, ki elmégy mellettem. Hallgasd a kérésem, Ne bánts!” Most. amikor szót válthatunk Schnitzler professzorral, megkérem, mondjon néhány szót arról, hogy milyen gondolatokat ébreszt benne az erdők fohásza. — Nagy örömömre szolgál, hogy megtetszett neked a szobámban függő vers, Az erdők fohásza. Én ezt a verset tulajdonképpen egy erkölcsi normának tartom, én nemi _____ f alat kenyér. Mondom is Feri bácsinak. Igazat ad. Azt mondja, hogy csak a munka adja vissza az embernek régi önmagát. — Feri bácsi, - kedves, mondja, hogy volt már az a paszuly-ügy? — 1945-ben annyi paszulyt hordtam össze, tetszik tudni, hogy minden második nap paszuly volt a klinikán. Egy ideig örültek neki. aztán később szidták, mert minden másnap ezt szolgáltuk fel orvosnak, betegnek egyaránt. — De hát akkor nagy szó volt a paszuly! — Nagy szó volt, bizony, nagy szó volt, olyan volt, mint manapság a sertésmáj, vagy a borjúhús. Gondolom ezt is megunnák, ha másnaponként szolgálnák fel. — És tetszett mondani, hogy nagyon hosszú ideig kitartott. — Két évnél tovább tartott a paszuly. Ilyen fehér gyöngypaszuly volt, kerekszemű. fehér bab volt... Megint reggel van, kora reggel. Hogy mi minden eszébe nem jut az embernek, amikor nagyerdei sétáim kellemesebb emlékeit rangsorolhatom. Hogy melyik a legkedvesebb? Természetesen nem kilenc van közülük, hanem sokkal, de sokkal több. Talán „az erdők fohásza”. Örökbe adom most, de nem egyeseknek, hanem mindazoknak, akik anyagiakban ugyan nem szűkölködnek, de lelkiekben szegények. Félreértés ne essék, most és itt, nem a gyermektelen házaspárokra gondolok. .Ellenkezőleg. Kizárólag azokra, akik csak „kutyafuttában” ismerkednek egy-egy tájék, egy-egy város és környéke, közöttük <■**"*“ .......... — p éldául Debrecen és környéke. múltjával, jelenével — ahogy drága jó nagyapám mondotta —, jövendőjével. Örökbe adom, az egészséges „újszülöttet”, pedig jómagam is csak a kényszerűség szülötteként kaptam ezekben a klinikai napokban. Másként is mondhatnám. Mondom is! önmagámnak is mondom, mért tucatnyi alkalommal írtam Debrecenről de rohanva, amúgy kutyafuttából. Áradoztam például arról — lehet másfél évtizede vagy talán több is —, hogy a vízzel jó állnak ebben a városban, és most a gáz miatt hadakoznak. Akkortájt lehetett, amikor a város határáig eljött már a szoboszlói földgáz. Írtam én tervekről, amelyek sejteni engedték, hogy a város lakossága valamikor megközelíti vagy meghaladja Miskolc lakosságának lélekszámút. Megboldogult magyar—történelem tanárom jóvoltából egyszer idegenvezetőnek i$ felcsaptam. „Nagy Lajos király — magyaráztam külföldi vendégemnek — 1361-ben írta alá az adomány- levelet, amely Debesszum honfoglaláskori földesúr falusi birtokát városi rangra emelte.” Botjára támaszkodva, idős bácsika mesél a klinika udvarán. Elmeséli — utánozhatatlan, ízes debreceni akcentussal. — hogy 1944 őszén egy német katona azzal a gyufával gyújtotta fel a malmot, a helybéli malmot (nem tudom melyik malomról van szó), amelyben — idézem a bácsikát. — „a mi szegény Irinyi Jánosunk meggyötörtén, kifosztoltan, a mindenből Már Comenius is csak azzal a feltétellel fogadta el Lorántffy Zsuzsannától a sárospataki kollégiumban a nevelésügyi igazgatói megbízást, ha a vár urai évenként legalább húsz cseh, morva, szlovák diák- pak lehetővé teszik a pataki iskolában való tanulást. Ettől kezdve „közös asztalok állíttattak”, s azoknál — később főként csak — szlovák diákok együtt étkeztek s az iskolában együtt tanultak magyar társaikkal. Ez a magyarázata, hogy a szlovákok lakta városok, községek vezetői, értelmiségi elöljárói közül a letűnt századokban sokan tanultak Sárospatakon. Közéjük tartozott a szlovák drámairodalom megalapítója, Jan Chalupka,- akit a „szlovák vígjátékírás atyja” jelzővel szoktak illetni a szlovák irodalomtörténészek. Chalup- ■ ka a Zólyom megyei- Fel- sőmicsina faluban született 1790-ben. Gyermekkorát Felsőlehotún töltötte, tanulmányait a sárosData- k; kollégiumban foitatta. A híres Kövy professzor tanítványa volt, s az 1812/13. tanév „subseripti- ós” könyvébe, azaz az akkori iskolai anyakönyvbe „non togatus” diáknak, vagyis joghallgatónak van bejegyezve. Az is kitűnik az iskolai matriculából. hogy a kollégium legkiválóbb difranciául, olaszul, de jól tudott angolul, héberül és görögül is. Irodalmi tevékenysége elsősorban a drámaírásra szorítkozott, de írt regényt, még német nyelven is. Műveiben' maró gúnnyal teszi nevetségessé a felfelé kapaszkodó, előkelősködő kispolgárokat, nemkülönben a . magyarkodó” szlovák földesurakat. Néhány művének első kiadása megtalálható a pataki kollégium r agykönyvtárában, így a Pesten Trattner Károly nyomdájában 1835-ben megjelent „A vén szerelmes, avagy a Torházi négy vőlegény” c vígjátéka. Ennek az az érdekessége, hogy magyar nyelven írta, s csak két év múlva fordította le szlovákra. Ezt a vígjátékát már a megjelenés évében, tehát 1835-ben bemutatta Miskolcon az Üjfalussy Sándor igazgatósága alatt álló színtársulat. De október végén „takarékossági világnap” lévén, irodalmi munkásságának behatóbb elemzését mellőzve, ezúttal Chalupkára, mint a takarékossági mozgalom egyik első propagálójára emlékezzünk. E tekintetben bizonyára hatással volt rá egykori pataki diáktársa, Fáy András, a Pesti Első Hazai Takarék- pénztár megalapítója. öt évvel Fáy András ta. karékpénztár-alapitása után Chalupka is fslhasz- l nálta a tollát a takarékos- sági mozgalom kiszélesítésére. Nem tagadván meg | drámaíró voltát. 1845-ben ( magyar nyelven egy „dramatizált” propagandairatot . í; jelentetett meg falusi szereplőkkel, akik a takarékosság hasznáról folytatnak mind meggyőzőbb erővel beszélgetést. „Minden ember azt óhajtja — érvel a „főpropagá- tor” —, hogy holta után felesége s gyermekei jó állapotban maradjanak; ellenben nagyon gyötri szívét azon gondolat, hogy özvegységre s árvaságra ju- t'tt neje s gyermekei szege lységgel fognak küszködni. Kj ne kívánna éleede.t korára elégséges életmódot magának szerezni s biztosítani, hogy ínségben ne töltse utolsó napjait?” Nemcsak elméleti és érzelmi érvekkel igyekeznek a szereplők a takarékosság fontosságáról egymást meggyőzni, hanem gyakorlati példákon is bemutatják a falu vezetői az egyszerű parasztembereknek. hogy mekkora „interest”. azaz kamatot fizet a „takaréktár” az elhely’ezett tőke után. S ugyancsak nyomatékül Chalupka egy táblázatot is közöl a mar működe „takaréktár” magyar- országi és erdélyi fiókjairól. Összesen 69-et sorol fel, s megtudhatjuk belőle, ; hogy a miskolci „takaréktár” biztosa 1845-ben Záhr Iván volt. Végül a nemes szándékú „takaréktári” vitát Jan l Chalupka ezzel zárja: „Ha ; tehát valaki vagy magá- | nsk vagy akárkinek éle- medett ' korára elégséges életmódot biztosítani akar, j sem könnyebben, sem nagyobb sikerrel s bátorság- ' gal nem tehet, mintha be- [ lép a takaréktárba ...” Hegyi József 'ákjai közé tartozott. Ta'- nülmányainak befejezése után sokfelé járt, végül Breznóbányán lett evangélikus lelkipásztor. A szlovákon kívül beszélt magyarul, latinul, németül, hogy magamévá teszem, ha hazánk minden polgára ugyancsak erkölcsi normának tartaná. Meggyőződésem, hogy erdők nélkül az ember biológiai léte veszélyben forog. Vagy olyan mértékben kellene átállítani, ami nem is tudom, hogy milyen következményekkel járna. Sajnos, tapasztalom, hogy nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy életükben az erdő, a fa, mit jelent. Ügy bánnak vele, hogy ha útban van, kivágom. Szinte szadista módon vágják ki itt Alföldszerte az erdőket, a fasorokat, az útban levő fákat és bokrokat. No, és az erdőnek van még egy nagyon fontos szerepe. Erre az emberek nem gondolnak. Tudnillik, a fák aljún, az avarban egy óriási biológiai élet folyik. A levegőt tisztítja nekünk. És Debrecen. ahol most vagyunk, különösen jelentős ilyen szempontból. Ez a Nagyerdő, amelynek védeméért nagyon nagy energiát fektettem be, ez szolgáltatja Debrecennek a ■ jó levegőt. Ez fogia a rohamozó viharos szeleket északészaknyugat felől. Pedig ez a Nagyerdő már nagyon kicsike. Valamikor Nyíregyházáig tartott. És a mai világban is, napjainkban is pusztítják, vagdossák. A város terjed, beépí- tik. Félve mondom ki, de úgy gondolom, hogy unokáink ebből a Nagyerdőből már nagyon keveset fognak látni. És ez nagyon szomorú. Én úgy szeretném, hogy7 ne legyen igazam. Én is ezt szeretném!!! Mi is ezt szeretnénk. Mindenki ezt szeretné akinek szívügye a természt védelme. Debrecen, 1978. szeptember Az őszi lehalászásról olvastam. Olyannyira fellelkesültem a bő termésű sorokon, hogy vecsernye időben meglátogattam ismert halászcsárdánkat. Egyre inkább esteledett, likőr meglepődve tapasztaltam, hogy a szomszéd asztalnál palackot bontanak, s a szellem, egy fehérköpenyes egyén csak úgy önkényesen megáll aszta- 1 m előtt, s kívánságaimról faggat. Mint a mesebeli hősöknek általában. nekem is volt,, három kívánságom: egv kanál, két szelet kenyér. ét egy jó adag halleves. Az illető jelentőség- teljes fejbólintással távozott, azzal az udvariassággal, ami szerintem egy mesebeli hősnek hivatalból kijár. Hiszen vele vagyunk viszontagságos útjain, s mi is azt szeretjük, ha a hősök elnyerik jutalmukat! Szándékosan kértem hallevest. bár az étlapon halászlé szerepelt, de ehhez ■több okból nem volt gusztusom. Először is nem értettem tisztán, miért ráznák homlokukról verítéküket v egy hordóba a halászok, s miért küldenélc a halászcsárdákba porciózásra? TTan egy hentes barátom, akinek avval telik munkanapja, hogy birkákat tran- csíroz. Munka után szépen lemosakszik, s eszébe sem jut, hogy7 hentesléként forgalmazza a lavór tartalmát ó felesége minden vasárnap húslevest főz neki. s szerintem ezen érdemes nyelvészetileg elgondolkodni. Bizonyára az történhetett, hogy a halász megfázott, s most idejött melegedni a tűzhely fölé Bekuporodott eg” nagy fazékba, s addig dunsztolták. amíg levet eresztett. Persze ez a ködös időjárás! Gondolom, a vendéglátóipar számított erre. s előre felvette étlapjára a halászlét, ami tulajdonképpen ingyen van neki Az iménti fehérköpenyes illető tányéron hozott egy aprócska bográcsot Ezután a zavarosban 1 halásztam, j, rossz lelkiismerettel. Néz- .; tem az akváriumot és meg- í értekem a halak szemléié- j (ól. Faluról iöttek. itt a vá- í foson nem találták meg ; számításaikat, csak a rossz lakásból filmén .’eket. Persze ] még ez is iobb, mint ősz- i szeroftvanni egy fazákban. (De mi van a halászokkal?) | Én a halászlét a pincér | választékos kifejezése után j; hallére változtattam, de úgy | gondolom, ez sem fejezi ki ; kellőképpen a dolog lénye- | gét. Mit tagadjam, ez a valami végül is nagyon ízlett, mert hozzáavsttam a min- denséget. Benne volt a tó, csodálatos növény- és állatvilágával. a tiszta víz, z iszapos meder, a hullámzó napfényes víztükör — motorcsónakok nélkül, maga a halász gondos munkájával, s végül a hal. szegé’ .yke S természetesen a szakács, az egész vendéglátóipar, a szellemes pincér. egyszóval: csodálatos, csodálatos halleves volt . ,j a halászlé. — karost — Csodálatos halta!
