Észak-Magyarország, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

T978, szeptember 24„ vasárnap xsBtsaiTKgfSBZv ÉSZAK-MAGYARQR5ZAG 7 —wm-^-rgr-Sür'.’ Jl ni iierellen kalona sírig A történelem útjait tö­megsírok jelzik. A háborúban elesett, el­pusztult emberek emlékét az ismeretlen katona em­lékműve szimbolizálja. Az ismeretlen katona sírja, emlékműve — ha mégoly impozáns, nagysze­rű is, s minden évfordulón virággal hintjük is tele —, talán elfeledteti: minden, általunk nem ismert kato­na is élő ember volt. Egyszeri és megismételhe­tetlen ember, akinek csa­ládja, kedvese volt, tervei, álmai, alkotó tehetsége. És a történelem kényszere, vagy önkéntes akarata — sokszor a kettő együtt — küldte a halálos harcba. Felnőtt nálunk egy nem­zedék, amelyik, szerencsé­re, csak elbeszélésből, iro­dalomból, filmből ismeri a háborút. Az a kifejezés, hogy a „háború borzalmai”, számára egy évforduló ün­nepi beszédének szófordu­lata. kalandnak hitt film képsora. Boldog nemzedék! Két nemzedék :— a há­borút, és igen, a borzalmat is ismerő és a nem-ismerő boldog ifjúság — ma egy szovjet katona sírkövét avatja Zemplénagárdon. Megyénk keleti csücskében, ebben a kis községben halt n.eg 1944. november 3-án, s közös tömegsírban nyug­szik 2tí szovjet, hét magyar és hat német katonával. Mindahqnyuk sorsa közös lett a halál pillanatában — ha más-más úton is indul­tak el végzetük felé. Egyi­kük kilétét sikerült felku­tatni. Ivan Ivanovics Lasztocs- kin gyermekei már jártak Zemplénagárdon, édesapjuk sírjánál. Murmanszkból, Vlagyivosztokból és Lenin- grádból érkeztek, s jöttek el most is, a mai sírkő­avatásra. Harmincnégy éve. hogy a környék’ felszabadító har­caiban élete yéget ért. Hogy addig hány csatában, a bor­zalmak milyen mélységéi­ben járt •— már sosem tud­juk meg tőle. Tőle nem, és róla nem. A nem ismeretlen katona sírkőavatása megrázó él­mény családtagoknak, az emléket állító község la­kóinak is. Igen, mindnek, — a boldog nemzedék­nek is. Meg kell hallgatni a há­borút járt emberek emlé­keit, el kell olvasni a bor­zalmakról szóló könyveket. A boldog nemzedék nem álmodik a háborúról — de boldogabbnak érezheti ma­gát a békében, ha megsejt és átérez valamennyit apáink nemezedékének éle­tét befeketítő, halált osztó árnyékból. Szőke Mária KALÁSZ LÁSZLÓ VERSE' , A fa alá lehull az árnyék délben keresem: rövidebb kezdetemtől fényre vadásznék s negyvenöt évem délben: árnyék fikarcnyival sem rövidebb tán jó lenne a fát kivágnii árnyéka semmi se legyen vagy jó lenne: örökké állni hogy mindig árnyéka legyen? ■ewkswhmsw Aznap is, mint meg­előzően bármikor, a postás gyalog érke­zett. Szőlősardóbol -—, mert onnan jött —, idá­ig négy és fél kilométer az út-. .. Aznap is, mint megelő­zően bármikor, a postás ke­vés levelet hozott. Például aznap csupán kettőt. Az egyiket Farkas Valériának, a boltvezetőnek címezték, a másikat, ami nem is levél, csak képeslap, Szőr József. kapta ... A gyaloglásról, pontosab­ban a gyalogló , emberről meg kívánom jegyezni, eb­ben a községben nem szá­mít ritkaságnak. Mi 'is az apostolok szekerén men­tünk Tornakápolnára, és a fizetésért Színbe igyekvő boltvezető — útközben ta­lálkoztunk vele — sem vá­lasztott más módot a köz­lekedésre. Persze nem is tudom, miért említek vá­lasztási lehetőséget! Autó­busz ide oly, de oly ritkán „téved”! A kevés levélről pedig el kívánom mondani, amit a íiti éves postai kézbesítőtől hallottam. Azt hiszem, ér­dekes. — Hány tévé van a fa­luban ? Mindössze négy. Rá­dió meg tizenkettő. Tizen­két. éve vagyok itt postás. Akkor még százharminc­nyolc lélek élt Tornaká­polnán. ma mindössze öt­vennyolc ... Az már szent igaz. több udvart borít gyeptakaró, mint ahány rádió van a községben. Márpedig a gyep üres. lakatlan házat jelez. Pozsgai Benjámin, akivel ballagunk kifelé az 1802-ben festett szép1 kis kápolnához, ő mondja: — Régen a haragosok kí­vántak ilyet egymásnak: gyepesedjen be az udva­rod. Ez jelentette a pusztu­lást ... Most rossz kívánság nélkül is egyre több a gye­pes porta, az elhagyott ház. Akik benne laktak, elköl­töztek. Vagy ide a temp­lom mellé a temetőbe, vagy máshová, városra, nagyobb helyekre. Az ősszel levelét vesztő fához hasonló ez a település. Szép gondolat. Mint a lombhullás... A költözkö- dési folyamat itt Tornaká­polnán permanens, a mai napig tart. Vége legfeljebb akkor lesz, ha a falunak is vége lesz, ha elfogy. Per­sze vannak, akik ma még azt mondják: amíg a ke­nyeret ide felhozzák, ma­radnak. Nem kívánnak el­költözni. Mint például Szőr End- réék. A ház, amelyben lak­nak, takaros. A porta vé­gében istállók, melléképü-, letek. A szobában tévé (az említett négy közül az egyik), az udvaron Zsiguli (egyetlen kocsi a faluban). Megjegyzem, ebben a falu­ban majdcsaknem min­denki Szőr, vagy Mató ne­vet visel. Akit mégis más­képpen hívnak. például Pozsgainak, vagy Szegőnek, az már „bevándorlónak” számit. — Hová költöztök? — kérdem a kislánytól. — Hejőkürtre. — Jobb lesz ott? Tétovázik, de aztán csak azt válaszolja: jobb. Ezt bizonygatja a később elő­kerülő Szőr Andor is. He­A családfő Szőr Endre, 52 éves. Vájár Ormoson. A fe­lesége háztartásbeli. A két gyermek közül a 23 éves Sándor, kohóipari techni­kumot végzett, s jelenleg az LKM-ben dolgozik. Min­den műszakra bejár, ö mondja: — Jó itt lakni, nem vá­gyom el... S indoklásul a levegőt, a környezetet em­líti. , A másik gyermek, a 21 éves Marika, nincs állás­ban. Bedolgozóként varr, emellett a nyolc éve fekvő beteg nagymamáját ápolja. — Szerettem volna to­vábbtanulni, kereskedelmi iskolában. Nem úgy ala­kult ,.. Persze, véglegesen még nem mondtam le ró­la... Szőr Endréék tehát ma­radnak. De a Tornakápol­nára oly jellemző clköltö- zési folyamatnak ők sem tudnak útjába állni. Min­den évben egy-két család rászánja magát, felkereke­dik. — Most ki a következő? — Szőr Andor — mond­ják a kápolnaiak. Szőr Andoréknál, a Dó­zsa György utcában (ez a falu egyetlen utcája), a 15 éves lányukat (ő is Szőr Marika) találjuk otthon. jőkiirt jóval nagyobb hely. A felesége különben is oda­való. Mi pedig regisztráljuk: egy családdal újra keve­sebb lesz, Ritó Istvánnak egy házzal ismét keveseb­be kell bekopognia. Biz’ isten ilyet még nem láttam! A nadrágszíj szé­lességű kukoricatábla kö­zepén. nyakában lánccal és csengővel egy kutya ül. Ólul négy. karófélére kife­szített műanyag fólia szol­gál. Az ámulat azonban rö­vid, mert a gazda, Pozsgai Béni bátyám mindent meg­magyaráz: — Annyi itt a vaddisz­nó- és szarvaskór, különö­sen most ősszel, hogy kény­telen voltam az őriztetés­nek ezt a módját választa­ni. Ügyes kutya ez a Cso­ki. Rögtön ugat, mihelyst megérzi a vad szagát, az­tán meg a csengő is szól a nyakában, úgyhogy nem nagyon mer a szarvas vagy a disznó a közeibe jönni... Sajnos, a kápolnai ház­táji földek termésére nem­csak a vadak fenik a fogu­kat. A 73 esztendős Szőr Dánielné, Mató Borbála panaszkodik: — Olyan, de olyan szép krumplink volt az idén, szinte nyakig /ért a szóra. Hát nem felhúzgálla vala­mi istentelen és elvitte, ami a szárral feljött! Az uram ma kiment, hogy ami még ottmaradt a földben, összeszedje. De mi maradt már ott!? Most mondja meg, ki lehet az, akit ilyes­mire vitt rá a lelkiismere­te?... Tornakápolnán minden beszélgetés a termés, a io- szág körül forog. A gazdál­kodás életforma erre. még azoknál is. akik a hivata­los munkaidejüket bányá­ban, vagv gyárban dolgoz­zák le. Ezt mutatta ottlé- fün : napján a kápolnai ha­tár. ami népesebb volt, mint a falu belül. Ezt lát­tuk. az embertől néotelen, de libáktól, csirkéktől an­nál inkább benépesített fő­utcácskán. Ezt hallottuk azoktól, akikkel beszélget­tünk: minden lakott por­tán egy-két tehén ma még megtalálható, s ha. már más- nincs is. tejbegyűjtő még van a faluban. Tavaly a tornakápolnai tél rabul ejtett. Akkor az a tiszta havit, decemberi alkony táplált, pontosab­ban elültetett bennem egy érzést. Ebben a természet parkosította községben a többi évszak is minden bi­zonnyal rabul ejtene. S valóban, nem csalódtam. Bar tavaszt, s nyarat még nem láttam itt, arra a kér­désre, hogy Tornakápolná­hoz melyik évszak illik leg­inkább, a választ meg me­rem kockáztatni: a mosta­ni, az ősz. Hogy miért? A ma. gyarázat kézenfek­vő. Mindkettő, az ősz is, a falu is csendes, kedves, szomor­kás, nosztalgikus. S abban is rokon mindkettő, hogy ugyanúgy az elmúlás ár­nyékát vetítik elő. De ez inár korántsem kedves. Fő­leg a falu esetében nem. Mert egy megdermedt év­szakot még — sőt mindig — követ kikelet, de ha egy falu végleg kihal, nem va­lószínű. hogy lesz új ébre­dés. Az élet törvényei ilyen esetekben „környörteleneb- bek”... Hajdú Imre mukkot sem. Amikor cél­hoz ériünk, a taxaméter 29 forintot mutatott. Átadtam az egyik százast, a sofőr elővett hetvenet, majd ko­torászni . kezdett a zsebé­ben. — Aprót keres? — kér­deztem, a legrosszabblól tartva. Azt keresett! Megkísérel­te összeguberálni a vissza­járó egy forintot, de hat­van fillér hiányzott neki. Szitkozódni kezdtem: adja ide a hetven .forintomat, mert elkések! — Nem addig — jelentet­te ki a sofőr, idegesen to­vább kotorászva. — Sem­mi szükségem az ön hat­van fillérjére. Nem hiszem, nyögtem, hogy szüksége van a hat­van filléremre, de ami azt illeti, mór öt perce a tilos­ban parkolunk, és külön­ben is köpök a hatvan fil­lérre. A sofőr morgott, mint aki csapdába került, hom­lokán verítékcsepp jelent meg. Gázt adott, behajtott a mellékutcába. — Ön mit szólha — li­hegte közben —, ha a mun­kahelyén fillérekkel akarná egy pasas lekenyerezni? — Az én dolgom, hogy mit szólnék! Ide a hetven forintommal!... Megállt az úttesten, kiug­rott a kocsiból, bekaptatott egy üzletbe. Ám kisvártat­va, gondterhelten pislogva, \ újfent előkerült. Elkezdte leszólítgatni a járókelőket, míg végül, nagy kínnal-ke- servvel valaki pénzt váltott neki, és repülhetett hozzám, boldogan a hetvenegy fo­rinttal. Berontottam a kávéház­ba. A lapszerkesztő, akivel randevúm volt, már idege­sen dobolt az ujjaival. — Az isten verje meg — rogytam le egy székre, majd kérdésére előadtam a sofőrrel történteket. — És miért vagy ezen meglepődve? — tudakolta a lapszerkesztő. — öntuda­tosodnak az emberek. Te talán kapsz borravalót, amikor befejeztél egy írás­művedet? Mit szólnál, ha dedikálás közben az olva­sók tíz- és húszfilléreseket dobálnának a sapkádba? Ököllel az asztalra vág­tam. — Vedd tudomásul, hogy megköszönném! Mert rámférne! Vagy szerinted talán meg van fizetve az írásművészet ebben az or­szágban ? — Ne üvölts, jó? — mondta a lapszerkesztő. — Meg van fizetve, vagv sem, néked ennél szilárdabb er­kölcsi alapokon kellene a li­nód! Egy bányász vagy egy szövőnő például vérig sér­tődne az ilyen aprópénztől. — Bányász! — néztem föl a plafonra. — Hagyd ezt a gyermeteg szöveget. Ami­kor legutóbb költözködtem, a szállítók előre kerek-pe­rec megmondták, hogy mit kérnek. Pedig számla sze­rint járt nekem, amit elvé­geztek. De hát semmi szük­ségem rá, hogy a tévémet összetörjék! — Ez már a múlté. A borravalóadás egy teljesen begyepesedett, burzsoá. az­az polgárszokás: a nagyon jómódú emberek majmolá- sa. Igen. majmolás! Mert aki borravalót ad, az azt a látszatot akarja kelteni, mintha neki sokkal több volna, mint annak, akinek adja. S ez egyszerűen ha­zugság. Gondold meg, mi­lyen szánalmasan nevetsé­ges volna, ha egy szegény munkás pourboire-t adna egy főpincérnek, akinek több telke, nyaralója és ko­csija van. — Hót ez bizony nevet­séges volna — bólintottam. — De azért nem győztél meg! Mert ott van például az uszoda. Ha tetszik, ha nem, muszáj borravalót ad­nom a kabinosnak, külön­ben úgy néz rám. mint egy leprásra! És legközelebb nem lesz üres kabin: még az égről is letagadja "a ka­binokat1 Hiányzik az ne­kem? — Hát ez ma már nem fordul elő — mondta a lap- szerkesztő. — Úgyhogy tessék szépen leszokni er­ről a marhaságról! Az ilyen kabinosféléket a hozzád hasonlók kényeztették el. — Még hogy a hozzám hasonlók! — ordítottam. — Akik rázzák a rongyot! Azok kényeztetik el őket! Én csak egy szerencsétlen áldozat vagyok, aki nem akar mást, mint megkapni a pénzéért, ami törvénye­sen ... — Ne üvölts úgy —mond­ta a lapszerkesztő. — Is­métlem, ti vagvtok a hi­básak! Feküdtél te már kórházban? — Dehogy feküdtem. — Nos. hát feküdj be egyszer egy kórházba . .. — Feküdjön bele, az a jó!..! — Várd ki a végét, légy’ szíves! Be fekszel, kérlek, és meg fogod látni, hogy bor­ravaló nélkül is pontosan ugyanolyan ellátást kapsz, mintha borítékokat dugdos- nál az orvos köpenyzsebé­be! Az orvosok tisztessége­sek. Csak elrontja őket ez a sok agyalágyult tökíej, vasra veretném mindet. — Ezt hagyjuk — mond­tam. — Ismerek egy faluor­vost, aki olyan házat épí­tett, hogy Barnard profesz- szornak megállna a szív­verése, ha meglátná. Mit gondolsz, mibáil —' Tehetséges és sokat dolgozik. Nem? — De. Valóságos Sem­melweis Ignác. — Nem áll jól neked ez cinizmus. És az is meglep, hogy a borravalórendszer mellett törsz lándzsát, épp te. — Ha nem volna — mondtam epésen —, akkor hiába is törnék mellette lándzsát! Ide hallgass, van neked fogalmad, hogy ez az imént említett faluorvos mit művel, amikor feljön a fővárosba. Egy századeleji dzsentri kifutónak mehetne hozzá purboár-ügyben. — Pokolba már a falour- vosoddal. Egyáltalán nem jellemző figura. Nyugodj meg, ő is meghúzza majd magát, ha már végképp nem lesz sikk így viselked­ni. Az ilyen palik fölött, hál’ istennek, eljárt az idő. — Szóval, szerinted ez a megoldás? Senki ne adjon borravalót? Senkinek? — Nyilvánvalóan — mond­ta, s megnézte az óráját.— Mennem kell. Elhoztad a kéziratot? .. Odaintetté a pincérnőt. A számlat kérte. — Hat kilencvenet kérek szépen — mondta a ;on- lyos pincérlány. A lapszerkesztő átadott egy tízest. — Köszönöm! A lány is megköszönte, s visszaszámolt három forint tíz fillért. Megfordult és elment. A lapszerkesztő megbűvöl ten meredt a ke­zébe nyomott apróra. — Jöjjön csak ide!... — A lány visszasietett.. — Mondja csak .. ö . vala­mi baja 'van velem? — Miért? — kérdezte a lány ijedten. Kollégám kutatva nézte, hümmögött, elnézést kéri, aztán odahívatta az üzlet­vezetőt. Kérte. mondja meg a kislánynak, hogy nyugodjon meg, ne hára- gudjék. ha valamivel meg­bántotta. igazán nem állt szándékában. — Miért, mi történt, szer­kesztő úr? — kérdezte az üzletvezető. — Nos, hogy is mond­jam .. . Tudja, nem foga­dott el borravalót!... Mérgemben elhatároz­tam, hogy ha a föld alól is, de kerítek valakit, aki nem veti meg az aprópénzt. El­mentem — ami pedig ritka dolog nálam — még a fod­rászhoz is. De hiába! Ezen a napon a város összes al­kalmazottja, mintha tö­meghipnózis késztetné rá, csökönyösen elhárította a baksist. A postás undorral kiköpött, a szerelő megve­tően elfordult, a bolti el­adó hűvösen mosolygott, az Állami Biztosító kárbecs­lője (mert idegességemben betörtem a kocsim orrát) kis híján följelentett meg­vesztegetésért. Alig tudták lecsendesíteni. f m estére valami nyu- _/\ galámféle szállt rám. lassan megbékél­tem az úi helyzettel. Tán mécse lesz az rossz, gon­doltam. ha midenki éop csak azt kapja, amit meg­érdemel. s élünk a bé­rünkén dolgozva. És neg- idézendő e szép jövendőt, mielőtt még felébrednék, szoktatni kezdem környe­zetemet és magama* a parbodr-mentes kórhoz, amely remélhetőleg köze­ledik már hozzánk, új időknek új szokásaival. /

Next

/
Oldalképek
Tartalom