Észak-Magyarország, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-08 / 185. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1978. augusztus 8., kedd A képernyő előtt Játék es jdtékocskák Negyedik forduló címmel láttuk a Felvidéki Judit rendezte, csupa fiatalság tévéjátékot. Fiatal emberek életében sorsfordulót jelentő esemény körül bonyolódott a játék. Főiskolai felvételi eredményhirdetésére készülő fiatalok jönnek össze, akik közül kettő már tudja, hogy őket felvették, a másik négy viszont erről nem tud, s izgalommal várja az értesítést. A szűkkörű baráti összejövetelen a beszélgetésekből, önvallomásokból emberi hitelű kép alakul ki a szereplő fiatalok hivatástudatáról, a választott pálya iránti elkötelezettségről, majd — miután kitudódik, hogy ketten már a szerencsés kiválasztottak közé tartoznak, a többiek pedig 'lemondhatnak reményeikről — azt is megérezhetjük, hogy a felvételi vizsga izgalmaiban látszólag összekovácsolódott kis közösség milyen hirtelen esik szét, legalábbis a két kiválasztott máris mennyire kívülkerült baráti körén. A felvételizők a játékbeli esetben a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára készülnek, felvételi vizsgamunkájukat, egy háromperces kisílilmet. hattagú teamben kellett elkészíteniük, tehát körülményeik merőben mások, mint az egyéb felsőoktatási intézmények felvételizőinek. S mert ez a körülmény meglehetősen behatárolta a szereplők élményeit, gondolatait, a kudarc, a választott életpályától eltávolítás élménye erősen e szűk szakmai körre zsugorodott, viszonylag keveset érzetetett meg abból, amit éppen két-há- rom hete sok-sok ezer hazai felvételiző átélt. Ezt az általánosabb mondandót nagyrészt pótolta a film tisztasága, a fiatalság varázsa, s a helyenként lelassult tempóban körüljárt témának az adott körön belüli hitele. * Tizennégy játékocska — ha jól számolom — sorakozott a Szilágyi András szerkesztette és Palásthy György rendezte csokorba a Második otthonunk című, eddig vitatható értékű összeállításokkal „jeleskedett” sorozat legújabb darabjában, A munkahelyben. Először azt jegyezzük fel, mi volt ez újabb csokor erénye a korábbiakkal szemben. Egyszerűen az, hogy hiányoztak belőle az inlerjúszerűségek, amelyekkel korábban a betétek valószerűségét igyekeztek — teljes sikertelenséggel — elhitetni. Rendelőintézetben orvosokkal beszéltek, máshoz más szakmabeliekkel, hogy a kitalált szituációkat valóságelemekkel tarkítsák, s valami nehezen emészthető hibridet állítsanak elő. Most ez a kínos interjú-betétsor szerencsére elmaradt. Volt viszont — újabb és régebbi karcolatok, humoreszkek felhasználásával — jelenet az új belépő munkakedvéről, az Egyetértés brigád életének fonákságairól, az újítók és újítások kezeléséről, a, munkahelyi lógásokról, meg arról, hogy egy ügyes számítási trükkel kimutatható, mennyire semmit sem dolgozunk; volt jelenet a magánelfoglaltságok miatti távolmaradásokról, a női egyenjogúságról, a nyugdíjba küldésről, a reklamációról, illetve a „kéz kezet mos”-ról, az üzemi konyha és a munkásfelvétel összefüggéseiről, a diákok üzemi munkájáról, a nők megbecsüléséről, meg arról, hogy mindig a főnöknek van igaza. „Érdekesség”, hogy csupa negatív vonás jellemzi munkahelyi életünket, a fonákságok többségben a munkások körében jelentkeztek e hetvenperces összeállítás tükrében. Az egyes jelenetek színvonala meglehetősen hullámzó volt, a legtöbb hírlapi közlésre, tehát olvasásra készült, s a legjobb vicc is másként hat lefényképezve, esetleg villámtréfából jelenetté tupíroz- va, különösen ha mondandója első megjelenése óta már közhellyé kopott. A legtalálóbb, és napjainkban is legaktuálisabb téma az újító elzárása a nyilvánosság elől, ezért ennek kidolgozása több gondot érdemelt volna. így is kiemelkedett a viccelődés-tengerből. Benedek Miklós Hétfőn délután nyílt: Nagy Sándor Zoltán tárlata A miskolci Művészeti és Propaganda Iroda Kossuth utca 11. alatti kiállítóhelyén, a Mini Galériában Nagy Sándor Zoltán budapesti festőművész tárlata látható napjainkban. Aki a plakát, vagy meghívó sarkallására megy el a tárlatot megtekinteni, meglepődik, hogy festőművész tárlatán egyetlen festményt sem lát —, akik közelebbről ismerik a művész tevékenységét, elmondják, hogy képei, illetve festményei egyébként is messze eltérnek a hagyományos táblaképektől —, hanem nagyméretű rajzolóit és négy kisplasztikát, kisméretű szobrot. Nem feladatunk kutatni, festőművész miért ezzel az anyaggal mutatkozik be. illetve ilyen anyag esetén miért kap a plakáton és meghívón hangsúlyt a festőművész megjelölés. Feltehetően az alkotó többoldalúságának jelzésére. Mi azt nézzük, amit láthatunk. A nagyméretű rajzok — húsz ecsetrajz diópáccal — gyakorlatilag két témát járnak körül, mindkét esetben azonos megközelítéssel, azonos kifejezési eszközökkel. Az egyik témát így fogalmazhatnánk meg: változatok bohócokra és bolondokra. Nagy ívű, lendületes vonások idézik elénk a csúcsos saokát viselő, fodros gallérú, többségben gyűrött arcú bohócokat, ' többször hangszert is tartanak a kezükben, valami keserűség lengi be valameny- nyiüket, mintha a társadalmon kívül rekesztődtek volna. Ez jellemzi még a Karrierista könyvvel című lapot is, talán azt jelezve, hogy ezt az embertípust is a társadalmon kívülre soroljuk. A rajzuk szűkszavúak, kevés, de igen jellegzetes vonással jelenítik meg a művész mondandóját. A lapok kisebb része — hat darab — vetkőző aktokat, szerelmi mozzanatokat ábrázol, ez utóbbiak esetében itt-ott szokatlan nyíltsággal. Már a bohócoknál is elmondhattuk volna, de a másik csoport lapjain látható dús idomú, olykor már visz- szataszitóan elomló nőalakok Fellini vízióit, filmjeinek extrém alakjait juttatják eszünkbe. Csakúgy mint a négy kisplasztika aktjai. E nőfigurák és a bohócok együttes jelenléte feltétlenül valami ilyen hatást sejtet, ami semmiképpen sem baj, ha a művész meg tud állni a modorosság innenső határán. * A kiállítás anyagát ez év tavaszán Budapesten, a Helikon Galériában láthatta a közönség. Miskolcon most egy hónapig látható. Tegnap délután — a megnyitáskor — dr. Végvári Lajos művészet- történész ajánlotta a tárlatot a látogatók figyelmébe. (bm) Ha szól a citera... Nem tudom, ki hogy van vele, de engem mindig mélységesen meghat, amikor egy idős parasztember hangszert vesz a kezébe. Amikor a nehéz munkától elnehezedett ujjak keresik a furulya lyukait, a tárogató billentyűit, a citera húrjait,' hogy azután — életet adva a zeneszerszámnak — valami ősösztönből táplálkozó délceg tartással, elhitető erővel, sajátjaként szólaltassák meg azt a kincset, amit magyar népdalnak nevezünk. így volt ez vasárnap délután is Leninvárosban, az óvárosi kultúrházban, amikor Hudák Józsi bácsi állt egyszál maga a színpadon, hogy tárogatóján régi kuruc dalokat játsszon. És az idős encsi ember csak egy volt a cietrazenekarok leninvarosi találkozójának számos — és azonnal hadd tegyem hozzá — kitűnő szereplője közül. Három évvel ezelőtt Bakos József, a mezőkeresztesi szobafestő és citerakészítő mester, a helyi nagy hírű népdalkor régi tagja volt a kezdeményezője a Borsod megyei citerazenekarok első találkozójának. Azóta átvette a rendezés és szervezés gondját a leninvárosi Derkovits Gyula Művelődési Központ, és most immár a harmadik ilyen találkozóról számolhatok be. Vasárnap délután kezdődött a hivatalos program, és a késő esti órákban jó hangulatú, közös dalolásokkal fejeződött be. Szerencsém volt hallani a most szereplő együtteseket tavaly ilyenkor is. Hallatlan a fejlődés, amit e röpke év alatt elértek. Itt, Borsod megyében. ahol a táj nem is igazán hazája a citeramuzsi- kának. Azt mondják, az igazi citerások az Alföldön élnek. De bátran állíthatom, hogy az Alföldön sem váltanának szégyent együtteseink. Egészen magas színvonalú volt például a leninvárosi zenekar. Erről az 'együttesről, és vezetőjükről, Balogh Sándorról, akinek mindegy, hogy citera, hegedű, síp, furulya vagy doromb kerül a kezébe — sokat fogunk még hallani. Nem véletlen, hogy az első helyet és vezetőjük a külön- díjat is elnyerte. De említhetem az aszalói Palócs testvéreket,,, akik' hárman egy ragyogó kis együttest hoztak létre, vagy a virtuóz mezőkeresztesi citerásokat. (Varsányi) Vásár, giccs nélkül Az Avasalja még nem látott ilyen vásárt. Vásári zsi- bongás alku és giccs nélkül. A Szabadság téren rendezték meg a népművészeti vásárt vasárnap. Borsod népművészein kívül az ország minden tájáról érkeztek „vásározók”. A szebbnél szebb nép- művészeti alkotások hamar gazdára találtak. Képeink a vásárban készültek. Vásár a tükörben, tükör a vásárban (felső kép). A híres csikóbőrös kulacs és az úgynevezett sallang. Újvárosi Imre bőrműves, népi iparművész Debrecenből hozta el termékeit (jobbra lenn). Hordók és fonott áruk minden mennyiségben (balra lenn). Laczó József felvételei Miről beszéltek a fafaragók? Miskolc adott helyet az amatőr fafaragók I. országos konferenciájának. A Molnár Béla Ifjúsági és Üttörőház- ban — az elmúlt hét végén — a „bicskás emberek” szavakkal próbáltak hagyományt teremteni, folytatni érdeme- set-szülcségeset alkotni. A konferencia résztvevői dokumentumot fogadtak el, melyben javaslatot terjesztenek az országban élő fafaragók tábora és a közművelődés irányítói elé. * Ma, amikor „divatba jött” a népművészet, mind gyakrabban vetődik fel a kérdés: lépést tartottunk-e az érdeklődéssel? Lépést tartottunk-e a felkészülésben, megteremtettük-e a megismertetés, a megismerés feltételeit? A fafaragók a miskolci konferencián azt állapították meg. hogy „ ... igen kevés lehetőség van a népművészet ezen ágának megismerésére, ezért kérik az illetékeseket, kezdeményezzék és támogassák erkölcsileg és anyagilag a népi bútorművészet és más faragott tárgyakról szóló képes tanulmányok, kép- és rajz- gvűjtemények. színes dia- és képeslapsorozatok kiadását...” Az igény jogos. Divatból nem lehet faragni; művészetet nem lehet kitalálni, csak folytatni — mondotta az eszmecserén az egyik faragó. Mint minden mást, ezt is az alapoknál kell kezdeni. Először tehát: meg kell ismerni a népi faragóművészetet. Mégis, tette fel a kérdést már az első felszólaló: kell-e ma jármot faragni, ha már sehol nem használják? Szükséges-e fatányért faragni, ha már senki nem eszik belőle? Mi a fontos: a funkció, a forma, a díszítés? A kérdést, más példákkal, mások is feltették. Végül is, a válaszok abban egységesültek, amit az első felszólaló is hangsúlyozott, s amit a konferencia megerősített: „A fafaragók vállalják népük formakészítő és díszítő hagyományát, és a művészi anyanyelv elsajátítására a hagyományos tárgyak másolását tartják alkalmas formának”. Továbblépni csak erről az alapról lehet. Üjraalkotni, új funkciót találni, mai életünkbe illeszthető valódi értékű faragásokat készíteni. (A gyermek is ugyanazokat a szavakat mondja-ismétli, amikor beszélni tanul — fogalmazta ideillően egy résztvevő). E témához is szorosan kapcsolódik az, amit majd’ minden felszólaló fontosnak tartott megemlíteni: a közízlés, az árusítás problémája. Szenvedélyesen szóltak a „vitrinművészetről”, a csónaklakkos- giccsekről, a „megrendelőízlésről”. Sürgették a valódi értékes, a népművészetből táplálkozó alkotások kiállítási lehetőségének gyarapítását. A vitavezető ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta: a nagy tömeg jobb ízléssel rendelkezik, mint azok a megrendelők, akik azt hiszik, hogy a nagy tömegnek az agyonfaragott, agyoncifrázott fatárgyak kellenek. Mindenki egyetértett azzal a faragóval, aki e téma kapcsán így vélekedett: „Amatőrök vagyunk, nem világra szóló alkotásokat várnak tőlünk. De anyag és gondolat nemes egyszerűségben jelenjen meg: ez mindnyájunk feladata. Csak tiszta, értékes alkotásokkal tudunk küzdeni a kispolgári ízlés ellen”. A fafaragók, amikor hitet tettek a hagyományok ápolása, folytatása mellett, egyben meg is kötötték a kezüket. Mert a szériatermelés elviszi a faragó kezét és gondolkodását. Mert akit az anyagiak vezetnek, az zsákutcába jut. A nehezebb feladatot vállalták fel, mert: „Nehezebb a dolga annak, aki kitart’’... Ezért is említjük meg a konferencián többször megfogalmazódott igényt: a zsűrizések ne „tetszik, nem tetszik” alapon történjenek; legalább azt kéne elérni, hog" az alkotó közösségek kapjanak szakértő zsűrizést; tekintsenek rájuk és mondják el véleményüket... Mi is csak ebben az esetben lehetünk majd tanúi és „vevői” annak, amit a konferencia résztvevői így .fogalmaztak meg: „A népi faragóművészet ..anyanyelvének” elsaiátítása után a hagyománvból megismert művészi ízlés segítségével lehet, a mai kor szükségleteinek kielégítésére, tárgyakat alkotni házi eszközökben, bútorban, gyermekjátékban”. Ez az utolsó zó — gyermekjáték — nem mintegy véletlenül. nalmozás.<ert került a fenti rr"-ndatbe A gyem.ekekről sokan szóltak a két nap során. * Csak jelzésekre szorítkozhattunk mindabból, amiről az amatőr fafaragók első országos konferenciájukon szóltak. Nem világot megváltani akarnak — „csak” mindennapjaink értelmesebbe, hasznosabbá formálásához kívánnak a maguk ereiével hozzájárulni. S ebben segítségükre lenni: kötelessége minden hivatásos illetékesnek ... Tcnagy József
