Észak-Magyarország, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-06 / 184. szám

V27Ö. augusztus 6„ vasárnap ..

£ik.Ak-ivíAu\ A.WAtóu l

r5P?f?-r=r : ':

A Trim« a nyáron. TD 1 fí- AZOll et írtunk. július vége volt. A falu alsó részén a Ménes-patak mellett arattunk. Ott, ahol a Kútfejtől jövő kis ér találkozik a Ménessel. Mi úgy hívjuk ezt a dűlőt. Füzes. Szép, sík terület. Abban az évben apóm oda vetett búzát,

Tikkasztó meleg volt aznap. Édesapám, a bátyám,

■ az ángyom és én alkottuk a házi aratóbrigádot. Én 14 éves lehettem akkor, j Markot szedtem. Fél kilenc felé járt az idő, amikor a bátyám felegyenesedett a j kaszálás hajlongó mozdulatából. Hosszan nézett a Ragacsa domb felé. Éri azt hittem, a derekát pihenteti. Aztán hirtelen megszólalt:

— Édesapám! Nézzen csak oda!

— Hova, te? — eszmélt apám.

— A Ragacsára. Nézze ezt a hat katonát! Csehek! Nézze csak, mit cipelnek!

Észrevettem bátyám izgatottságát. — Mit? — kiáltottam közbe én a kérdést, mert bár akkor már az egész család a Ragácsán egymás mögött haladó katonákat figyelte, én azonban embereken kívül semmi különöset nem vettem . észre. Különben is megszokott látvány volt itt Szögligeten a cseh katona. Hiszen egyik nap hol a cseheké, a másik nap hol a vörösöké volt. a falu.

— Ezek robbanóanyagot visznek! — kiáltott fel főj-, tott hangon á bátyám.

János bátyám katonaviselt ember volt, járatos az efféle dolgokban.

— Édesapám! Mernék rá fogadni, ezek a vasutat akarják felrobbantani!

Tényleg, !) órakor ér ide a miskolci személy! Ezek Valóban oda készülhetnek. 'A vasút a Ragácsa másik oldalán, közvetlenül a domb tövében haladt.

— Értesíteni kéne a színi, állomást, hogy ne induljon ki a vonat! :— bátyám kijelentéséből kiérződött, keresi a megoldást, de egyelőre még nem találta meg.

— Majd én! Majd én értesítem az állomást! — kaptam az alkalmon, már- csak azért is, mert sokkal izgalmasabb feladatnak láttam, mint a marokszedést. Bátyámnak felragyogott a szeme, de édesapám nem akart engedni.

■— Hogyisne'! Még hogy

valami bajod essék!

Szerencsére a bátyámnak sikerült apámat meggyőznie. hogy nem lesz semmi bajom. Azért a lelkemre kötötték, vigyázzak, a csehek észre ne vegyenek a dombról.

— Ne menj a Ménes-patak mentén, mert ott megláthatnak! Kerüld meg a Ragácsát, menj át a vasúti töltés túlsó oldalára, és ott már veszély nélkül szaladhatsz!

Na, én szaladtam is. ahogy a lábam bírta. Egy kisnadrág volt rajtam, a lábamon könnyű cipő, a fejemen szalmakalap. Mire a szini állomásra értem, a 9 órás személy éppen indult kifelé. Lekaptam a fejemről a szalmakalapot, s eszeveszetten integettem vele. A mozdonyról észrevették. Meg is álltak mindjárt. Vasutasok ugráltak le a szerelvényről. Vagy'hatan, nyolcán közrefogtak.

— Mit akarsz öcskös? — kérdezte a vonalvezető. Én legalábbis annak néztem.

— A csehek! A csehek!

— a futástól elfulladva, csak ennyit tudtam kinyögni. A szívem ekkor már úgy kalapált, mint egy óriási dobverő.

— Mi van a csehekkel?

— néztek rám értetlenül és gyanakvóan.

— Fel akarják robbantani a vonatot!

«■

Hitetlenkedve rázták a fejüket, egyikük-másikuk arcára nevetés fakadt.

— Aztán honnan tudod te mihdezt? — kérdezte az egyik tisztíéle kedélyesked- 've.

— A bátyám mondta! János bátyám!

Azt hittem, ez nyomós érv lesz, de láttam rajtuk, egy szavamat sem hiszik el. Azért firtattak tovább. '

— Mondd csak öcskös.' hol akarnak azok a csehek robbantani ?

— A Ragácsa túlsó olda-' Ián. Láttuk, amikor átmentek a dombon.

— Melyik az a Ragácsa?

— Ahun ni' — s mutattam nekik a kerek dombot.

Ők vették a'távcsövet, figyellek arra, de úgy látszik, rém láttak semmit.

— Hat cseh katonát láttunk. Robbanóanyagot vittek — bizonygattam, de ez akkor már semmit sem ért. Az egyik vasutas — nem tudom, ki volt — megfogta a vállamat, s megrázott.

— öcskös, te lóvá tettél bennünket! — sziszegte a képembe.

Megszeppentem.'

Az ijedtség azonban néhány másodpercig tartott, mert alighogy kérdőre vont, robbanás rázta meg a levegőt. Aztán még egy. S láttuk a domb mögül felszálló füstöt.

A vasutasok elsápadlak. A vonaton sokan utazlak. Úgy tudom, az egész üzletvezetőség Miskolcról. Tornára akartak menni. Azt hiszem, abban a pillanatban mindnyájan egyre gondoltak.

— Később én is elmentem a robbanás helyszínét megnézni. A sínek felszaggatva, elhajolva, az ég felé álltak.

— Te hová

firtatták a robbanás után már Sokkal barátságosabb hangnemben a vasutasok. Akkor már fiam lettem. Mondtam nekik, hogy hova. Ók fel is írták a nevemet, címemet. Néhány nap múlva azonban leverték a Tanácsköztársaságot. s azóta senki nem kérdezte meg tőlem a vonat megmentésének történetét...

(Mi kárpótoltuk a Szög- ligeten élő Bobaly Pista bácsit, ezért a hiányosságért.)

Hajdú Imre

Titoknak semmi nyoma. Átlagos budapesti lakás — székek, fotelok, asztalok és egyéb bútorok. ,A három szoba látszólag nem rejt magában semmi rendkívülit. A szekrényajtók mögül azonban egy különös viláe, Rodolíö világa túrul elénk. Nem kis büszkeséggel mutatja híres gyűjteményét, miközben lelkesen beszél:

— Több mint tíz szekrényben és mintegy 50 bőröndben tartom a műsoraimhoz szükséges kellékeket és a bűvészet különböző tárgyi emlékeit, ritkaságait. A legbüszkébb a szakmai könyvekre és a 457 csomagból álló kártya- gyűjteményemre vagyok. A birtokomban van: kínai, arab, perzsa, görög, török

— de sorolhatnám még tovább —, mintegy 40 ország kártyatermésének legjava. A legújabb szerzeményem egy japán kártya, amely az 1700-as évekből való. Ritkaság a vatikáni 'tarokk, az eszperantó, a keskeny kivitelű és az alig egy centiméteres „játék”. (Az utóbbi egyben a világ legkisebb kártyája.)

— Ez „csak” gyűjtemény, vagy a fellépésein is használja?

— Mind a 457-félével természetesen nem szerepelek

— feleli. — Több mint kétezer trükköt ismerek —- mintegy kétszázat én találtam ki ezek közül — a legtöbbet kártyával. Fellépéseimen ezért néhányat a gyűjteményemből is használok.

Gács Rezső, azaz Rodolfo személyi igazolványában ez áll: foglalkozása: bűvésztanár. ö ugyanis mindig többre becsülte a kézügyességet, az igazi bűvészetet, mint az ezerfajta rekvizí- tumra épülő produkciókat. Ezért már pályája legelején megtett mindent a szakma alapjainak megszerzéséért, kézügyességének fejlesztéséért.

— Hogyan kezdődött pályafutása? — érdeklődöm,

— Elég szokatlan módon. Egy fuldokló embert mentettem ki a Dunából, akit Odry Züárdnak hívtak. Hálából ő tanított meg néhány

trükkre. S alig 20 éves koromban, 1930-ban már letettem az artistavizsgát. Akkor vettem fel a Rodolfo nevet is.

Azóta világhírűvé vált. ez a név, a világ 'bármely országában szívesen látott vedég a híres művész. Gyerekek és felnőttek egyaránt kedvelik, mégis keveset' szerepel mostanában a Magyar Televízióban. Tőle tudom, hogy külföldön több helyütt is vetítik a trükk- jeiről készült filmeket.

Nyugal-Némei országban könyv jelent meg róla, és a közeljövőben Svájcban adják ki ugyanezt. Rodolfo is számos könyvet írt már a kezdő bűvészek számára, játékdobozai pedig évek óta népszerűek, a vásárlók körében. Ma, hogyan telnek a híres bűvész napjai? — Kiváncsiskodasomra így válaszol:

— Még ma is .3—4 órát gyakorolok naponta. A tükör a legjobb barátom és legádázabb kritikusom. Hamar leleplez, ha hibát követek el. Ma már inkább csak gyerekeknek vállalok fellépést. Nekem is van unokám, azért is szeretem annyira a gyerekeket.

Rodoll'o igy csinálja! — ez legújabb könyvének címe. Sikereinek titka: úgy csinálja, hogy senki se vegye észre.

Tcrnesi László

Majdnem véget ért augusztus, amikor a strandon észre- ' vette, hogy Zita ott hasal egy törülközőn a medence szélén. Három évig jártak egy osztályba,, de az alatt nem tűnt fel neki, hogy Zita ennyire szép. Most mintha a medence betonja is hullám- zana alatta, nemcsak a víz, amibe a karját lógatja. Feri gyorsan Zita mellé hasalt. egész délután együtt napoztak, úsztak, beszélgettek. Este elkísérte haza, s másnap reggel a lakótelep sarkán állt, nézte az egyforma blokkokat..

Mennyivel izgalmasabb az ő régi, zegzugos utcájuk, egy-egy kopaszodó fával minden udvaron, mint ez az új negyed, örült, hogy nem itt laknak. Pöttyös strandzsákját lóbálva végre megérkezett Zita.

— Ezt neked hoztam — mondta, és a pöttyös zsákból kivett egy borítékot.

— Mi van benne?

— Nézd meg! — mondta Zita.

Feri kinyitotta a borítékot. Kép volt benne. A kicsit formátlan, csámpás vázában nagyfejű, sárga virágok álltak.

— Milyen virág ez? — kérdezte Feri.

— Nem virág.

— Hát?

— Napraforgók. Ez, van Gogh Napraforgók című képének reprodukciója. A kedvencem. Azért adom oda, hogy a te kedvenced is ez legyen. Jó?

— Jó — mondta Feri és Zitát nézte. — Nagyon szép.

— Ö, az eredeti ennél sokkal szebb lehet! — csapta össze tenyerét a lányka. — Tudod, a nyomdában elvész a színekből. Van Gogh egyébként holland festő és grafikus volt, a nap szerelmese, született ezernyolcszázötvenhárom, meghalt ezernyolcszázki lene ven.

— Tényleg, fakó egy kicsit — csodálkozott Feri. — De ha nem mondod, észre sem veszem. Honnan tudod, hogy mikor született van Gogh ?

— Az anyukám mondta. Meg egy csomó mást is. Van hét nagy lexikonunk, abból nézi ki nekem A képeket is ő adta. de nemcsak van Goghtól ám! És azt mondta, hogy válasszak mindegyik festőtől egy képet, mert a jól nevelt ember művelt, és vannak kedvenc képei. Csontvárytól is van kedvenc képem.

— Tényleg? Az ki?

— Született ezernyolcszázötvenhárom. meghalt

ezerkilencszáztizenkilenc.

Magyar festő, eredeti foglalkozása gyógyszerész. Magányos cédrusa a kedvenc képem.

— Könnyű megjegyezni. Akkor született. amikor van Gogh és akkor halt meg, amikor a Tanácsköztársaság — mondta vállrándítva Feri.

— Igen, van mihez kötnöm, mondta az anyukám. Már egy csomó dátumot tudok. Az anyukám néha kikérdezi, nehogy elfelejtsem. A kedvenc képeimet is ki szokta kérdezni.

— Nem unalmas?

— Egyáltalán. Azt mondta az anyukám, most elég,' ha csak a dátumokat tu- qom. Ha megnövök, meg kell majd ismerkednem szenvedélyes életükkel is. A kedvenc zeneszerzőm Mozart. Te mit hallottál Mozarttól?

— Én? Semmit.

— Richard Wagnertől se?

— Attól se.

— Nahát, ez elég baj. Nem tudod, milyen élményektől fosztottad meg magad.

,— Én? — kérdezte Feri.

— Igen. te — mondta Zita. sötétedő felhők mögül nézve Ferire. — Ennek véget kell vetni. Majd holnap felírom neked az ösz- szes dátumot., amit én már tudok, és megtanulod őket. Rendben?

— Igen — válaszolta gondterhelten Feri, és a nadrágjába gyömöszölte az ingót.

— Ne vegyél csak belépőt «— szólt Zita a pénztár előtt. — Mi bérelünk kabint. Addig is kell valami. amíg meglesz a vikend- hazunk.

— Megéri?

— Hogyne érné meg. Bármikor jöhetünk.

Én is. gondolta Feri. de nem szólt semmit. Ez a sok friss furcsaság jobban lekötötte annál, semhogy meg tudjon szólalni.

— Lesz házatok? — kérdezte végül.

— Persze, lesz.

— Még ezen a nyáron?

— Hát azt nem tudom. Lehet, hogy még soká. Majd örökölni fogunk a nagymamitól. azt eladjuk, és abból vesszük a vílcendházat. Csak megy föl az áruk. Évről évre drágább az ilyesmi. Rémes.

— De hát alihoz a nagymamádnak meg keil Halnia — mondta piros arccal Feri.

Zita csodálkozva nézett rá. Madármelle megmozdult a kicsi trikóban, ahogy odafordíi.oUa a fejét.

— Mi (jenkinek meg kel! halnia. Erre lehet számítani.

Feri nem tudott mit mondani, bólogatott, mim na értené, miről van szó. Talán értette is. és ezért nerit tudott mondani semmit.

— Itt vagyunk — állt meg Zita a 72-es számú kabin ajtajában. Leguggolt, a nyakában lógó kulccsal kinyitotta a nem éppen kicsi 'l'UTO-lakatot. — Várj meg.! hamar elkészülök, azutárii jöhetsz te is, és megyünk’ a napra.

Mintha várkaput őrizne, Feri olyan komolyan állt az ajtó elé.

Egy hét is eltelt, vagy talán még több. Zita mar meg-meghivta hozzájuk Ferit, s Feri megtanult tizenöt dátumot. Azért ennyit, mert a nyolcadik testő élt még, s így a neve mellől egyelőre' hiányzott a vonatkozó évszám.

‘— Ez él még! — csodálkozott Feri.

— Az nem baj. Annyival is könnyebb a dolgod — válaszolta Zita. Csak.egy dátumot kell megtanulnod.

Bejött Zita mamája, és Tere-fere süteményt telt eléjük.

— Parancsoljatok.

— Köszönöm szépen, da én ezt nem szeretem — mondta Feri.

— Mit szeretsz?

— Ilyenkor a zsíros kenyeret!

Zita mamája szótlanul ment át a nagyszobába, rózsaszín pongyoláia úgy úszott utána, mint egy ta- kulő királynői palast a kelléktárból.

Csak akkor iött. elő megint, amikor Feri az ajtóban állt menésre készen.

— Mielőtt elbúcsúznánk, kisfiam, arra szeretnélek kérni, hogy ezután ritkábban gyere, mert megkezdődött a gimnázium, és Zitu- kának meg kell alapoznia a nevét. Sokat kell tanulnia."

— Nekem is kell tanulnom — mondta értetlenül es mosolyogva Feri.

— De neked sokkal kevesebbet. mert csak iptanos vagy — érvelt Zita — En periig gimnáziumba járok!

Feri elvörösödött, az arcáról eliünt a mosoly

— Jó — mondta, és kifordult az ajtón.

Zsebbe dugta a kér okiét és Iütött. Forró ökle megérezte a papírt Kivette és vigyorogva összetépte. Még huszonhat dátum volt rajta.

Zclei Miki*»

r