Észak-Magyarország, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
1978. június 11., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Harminc éve történt: I i iusikáspárt egyesülése H arminc éve, 1948 júniusában a magyar munkásosztály nagy történelmi győzelmet aratott. A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt véget vetett a magyar munkásmozgalom több évtizedes kettészakítottságának, marxista—leninista program alapján egyesült. Most, harminc év múltán e történelmi esemény jelentősége, tanulsága minden korábbitól jobban és világosabban áll előttünk, értékeit még nagyobbra becsüljük.-fr Az egyesülés előzményei visszanyúlnak a Tanácsköztársaság időszakára, a Hor- thy-fasizmus elleni éles osztályküzdelmek évtizedeire, a felszabadulást követő első évelc nagy politikai csatáira. „Végigtekintve a munkás- mozgalom fejlődésének történelmi korszakait — mon- " dotta Kádár János egy nyilatkozatában —, megfigyelhető, hogy a két munkáspárt, a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülésének kérdése, az egyesülés szükségessége általában két szélsőséges esetben kerül napirendre. Vagy a forradalmi fellendülés időszakában, amikor a munkásosztály számára lehetőség nyílik a hatalom átvételére, vagy a munkásosztályt fenyegető végveszélyben, amikor a burzsoázia ellenforradalmi támadása különösen kiéleződik”. A magyar munkásmozgalom 1919 tavaszán nemcsak az Októberi Forradalmat követte elsőként, hanem saját sorainak ketté- osztottságat — a forradalmi feladatoktól megrettent és a burzsoáziával együttműködő szociáldemokrata magatartás miatt keletkezett szakadást is elsőként szüntette meg. A két párt egyesülése döntő feltétele volt 1919-ben is a hatalom megszerzésének. Az egyesülés módja nem minden vonatkozásban felelt meg a marxista—leninista osztálypolitika követelményeinek, történelmileg mégis helyes és szükségszerű volt. Később ugyan az ellenforradalom felülkerekedése, és a jobboldali szociáldemokrata vezetők proletárdiktatúra-elle- nessége újra előidézte a magyar munkásmozgalom szakadását, az egység eszméjét, emlékét nem lehetett kitörölni a munkásosztály tudatából. Az egység gondolata és az erre irányuló politikai törekvések nem voltak zavartól, problémáktól mentesek. A kölcsönös vádaskodások, a szociáldemokrata vezetők jobboldali szárnyának anti- kommunizmusa,' esetenként a kommunisták szűkkeblű- sége időnként sok nehézséget és politikai kárt okozott. Ennek ellenére a munkás- mozgalomban többé-kevésbé mindig élt az a felismerés, hogy a burzsoá kizsákmányolás és a fasiszta önkény elleni harc sikere a munkásság egységes fellépésétől függ. A munkásegység és a szolidaritás eszméje végig megmaradt a magyar munkásmozgalom legnemesebb és legmaradandóbb értékének. Ápolásában, fenntartásában és erősítésében egyaránt kivettéív részüket kommunisták és szociáldemokraták. Amikor a két világháború között a totális fasizmus hazai térhódítási kísérletei, majd a német fasizmus előretörése, és az új világhá- bórús veszély fenyegetett, különös erővel és súllyal került ismét napirendre a munkásmozgalom egysége, mint minden haladó, demokratikus erő összefogásának elengedhetetlen alapja. E felismerésben döntő fordulatnak számított a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa 1935-ben. A munkáspártok akcióegysége Európa több országában jelentős politikai sikereket eredményezett, és különösen a II. világháború éveiben parancsoló követelménye lett az antifasiszta küzdelemnek. A kommunisták és baloldali szociáldemokraták antifasiszta összefogásának jegyében számos sikeres akció született. Például a Népszava 1941. évi karácsonyi száma, az 1942-es évi közös tüntetések. Európában minden náci megszállás alatt levő országban, Magyarországon is bebizonyosodott, hogy a burzsoázia válságának végső óráiban sem riad vissza semmiféle eszköztől, hatalmának fenntartására, ha kell, a fasizmus legvéresebb, legkegyetlenebb terrorjával sújt le mindenkire, aki útjában áll. A fasizmus, a német megszállás nem kímélte a szociáldemokrata pártot, a szak- szervezeteket sem, éppúgy betiltották és üldözték, mint a korszakban végig illegalitásban működő kommunista pártot. A fasizmus okozta szenvedések, meghurcoltatások, üldöztetések szülték azt a szoros gyakorlati együttműködést, ami a két munkáspárt vezetői, aktivistái és a széles tagság között kialakult a háború utolsó évében. Ebben az együttműködésben született az a felismerés, hogy amint arra lehetőség nyílik, meg kell teremteni a magyar munkásosztály teljes politikai egységét, létre kell hozni egységes pártját. A kommunisták és szociáldemokraták együttműködésének és akcióegységének különösen sok szép példája született a felszabadulás után. Döntő szerepe volt azokban a sikerekben, amelyeket a fiatal demokrácia a felszabadulás első éveiben kivívott. A kommunisták és sok baloldali szociáldemokrata már ekkor világosan látta, hogy a szociai'zmus forradalmi ügyének következetes képviselete, a munkáshatalom kivívása előbb- utóbb az egyesülés kérdését is napirendre tűzi. Amikor a harc a körül a kérdés körül éleződött ki, hogy burzsoá vagy szocialista rend legyen Magyarországon, a szociálr demokrata pártnak is állást kellett foglalni. A párttagság zömének, főleg az üzemi munkásoknak az állásfoglalása egyértelmű és nyilvánvaló volt: a kommunistákkal együtt, a tőkés kizsákmányolás felszámolásáért szálllak síkra. A párt baloldali vezetésének erre az erőre támaszkodva, és a kommunisták politikai segítségét felhasználva sikerült a jobboldalt teljesen elszigetelni, tömegbefolyásától megfosztani, és a szociáldemokrata pártból kiszorítani. A munkástömegek részéről elemi erőként feltört igény találkozott a baloldali szociáldemokrata vezetők politikai felismerésével és erőfeszítéseivel, és a kommunista párt kezdeményezésével. Az egység tehát nemcsak a vezetés bizonyos körének, de mindenekelőtt a széles munkásrétegeknek, a munkásosztály alapvető tömegeinek uralkodó felfogása és gyakorlati törekvése lett. A történelmi szükségszerűség szülte azt a politikai, de sok tekintetben eszmei azonosulást a munkásosztály és a dolgozók politikailag legaktívabb tömegeiben, amely alapját képezte az egyesülésnek, illetve megszüntette a további szervezeti elkülönülés politikai okait. Az utókor csak a legnagyobb tisztelettel emlékezhet azokra az elvlársakra, politikusokra, volt kommunista és szociáldemokrata pártmunkásokra, aktivistákra, akik akkor felelősen cselekedtek. A kortársak visz- szaemlékezéseiből, tapasztalatból tudjuk, hogy távolról sem volt könnyű dolguk. Nem volt könnyű az újat vállalni, hiszen több évtizedes múlttal kellett szembenézni, a körülöttük acsarkodókkal megküzdeni, és gyakran az évek során lerakodott előítéletekkel is megbirkózni. Mégis vállalták, és elvtársi egységben képviselték a munkásosztály, a magyar nép érdekeit 4Ü„A két munkáspárt egyesülése — állapította meg az MSZMP Központi Bizottsága — helyes és szükségsze- - rű lépés, történelmi jelentőségű esemény volt, amely fordulatot jelentett a munkásosztály hatalmáért, a szocializmusért vívott harcban.” E következtetéseket a tények sora támasztja alá. Az egyesüléssel végleg eldőlt hazánkban a hatalomért folyó harc ügye. A dolgozó osztályok, a munkásosztály egységén és a szoros politikai szövetségén megbukott a reakció minden kísérlete a burzsoá‘rend visszaállítására. A dolgozó nép maga vette kezébe sorsának irányítását, és az egységes marxista—leninista párt vezetésével hozzákezdett a szocializmus építéséhez. A társadalmi élet minden területén gyökeres változások mentek végbe. Az új „honfoglalás” most már — a földek után — a gyárakban, a társadalom minden fontosabb kulcspozíciójában végbement. Az egyesülést követő években sajnálatos módon súlyos tévedések, hibák, a személyi kultusz következményeként a hatalommal való bűnös visszaélések is történtek. Ezek nemcsak a szocializmus építésének okoztak nagy károkat, de az egyesülés ügyét is — utólag — károsan befolyásolták. A gyanakvás és bizalmatlanság légköre nem kedvezett a párt kialakuló összefor- rottságának. E tanulságokért drágán megfizettünk, és egy életre okultunk belőle. Amikor 1956-ban ismét a hatalomról, a szocializmus fennmaradásáról, vagy a kapitalizmus restaurálásáról volt szó, az egység szelleme kiállta a nehéz megpróbáltatást. A volt szociáldemokraták többsége — ahogy Kádár' elvtárs is hangsúlyozta — nem habozott a döntéssel, a munkásosztály egysége, az egyesült munkáspárt, a munkáshatalom mellett foglalt állást, és a kommunistákkal együtt felvette a harcot az ellenforradalmi erőkkel. Ebben a harcban szerveződött újjá és forrt össze véglegesen a magyar munkásosztály egységes forradalmi pártja. Í z ország fejlődésének több mint két évtizede arról tanúskodik, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt eszmei, politikai és szervezeti egysége szilárd marxista—leninista elvekre épül. A párt eredményesen tölti be vezető szerepét, a széles dolgozó rétegek osztatlan bizalmát élvezi. A harminc évvel ezelőtti nagy eseménynek, a két munkáspárt egyesülésének történelmi jelentősége ebben is megmutatkozik. . Rákos Imre Sok szülő már „elrendezte”, sokan még most szaladgálnak utána, érdeklődnek: hol dolgozhatna nyáron a gyerek? Sietek előrebocsátani: egyetértek vele. hogy dolgozzanak. Helyeslem, hogy megtudják, mit jelent hat órát végigdolgozni (diáknak többet nem is volna szabad!), egy feladatot nemcsak elkezdeni, de be is fejezni; megismerkedni azzal az érzéssel, amelyet mindenki érez, ha eredményét látja tevékenységének, s általa önnön fontosságát érezheti, s egy kollektíva megbecsülését is lemérheti. Nem tudom, a hangsúly azon van-e: dolgozni: Mert több gyár és vállalat fogad a nyárra diákokat, s nemcsak dolgozóik gyerekeit, viszont abból, amit a tavalyi diákmunkákról hallottam (a legilletékesebbektől: a munkát vállalt gyerekektől), azt kell hinnem, sok helyütt a szervezés csak a gyerekek fogadásáig terjedt, rendes és rendszeresen végezhető munka már nem mindenütt és mindenkinek jutott. Nem minden órára. „Fuss oda, hozd ide!” — az volt, de ez a maga nemében diáknak, fiatalnak megalázóbb, mint hinnénk. Ne berzenkedjenek a kedves szülők, nem azt reklamálom, hogy a gyereket agyondolgoztassák, hanem azt mindenképpen: gondoskodjanak értelmes, szép, erejüket meg nem haladó feladatokról. B. J. barátom 16 éves fia, a tanévben éppen harmadikos lesz szakközépiskolában, a kötelező nyári gyakorlatot egy viszonylag kisforgalmú autóbusz-póJyaudvaron töltötte tavaly. De az idén semmi áron nem hajlandó ezen a „nyugis” helyen lábatlan- kodni. Az első két napon még csak tette-vette magát a forgalomirányító, lesve őt a szeme sarkából, aztán nem nagyon leplezte a nyilvánvaló tényt, hogy ez felesleges — hiszen vasárnap is minden busz annak rendje-mód- ja szerint nélküle is indult- fordult, s nem hiányzott a világon senkinek, hogy felírják ezt egy lapra. A harmadik napon ugyan kapott a gyerek egy feladatot — zavarná már el a gyerkőcöket, akik „dézsmálták” a sofőrök számára kitett nagy ballonból a szódavizet. Ezt sikeresen meg is oldotta, mert or- dítozás helyett azt találta kérdezni a srácoktól, hogy „ugye, nagyon szomjasak vagytok?”, s az emberi hangtól megszégyenülten mind- ahányan elvágtattak. A két hét alatt nagyobb sikerélményt nem hozott „munkásélete”. Most hát nem és nem akar nyári forgalomirányító” lenni. Gyereknek munkát adni — nagyobb felelősség, mint gondolnánk. A diák úgy tekint szét a munkahelyen, mint a legélesebb szemű kritikus, mert keresi a munka romantikáját. Mi a szép, az értelmes, a felemelő, az örömmel végezhető munka? — „Apám. te igazán ettől fáradsz el műszak végére?” — kellemetlenkedik. S mit mondjon apa i Hogy „fiam, fárad a fene, csak felpapri- kázódik, mert megint nem hozták az anyagot”? Az idő meg megy, s mintha taxiórát hajtana, fizetni kell érte. Órabért. Amiért de nagy huzakodás van, amikor eljön a bérfejlesztés ideje ... Aki tapasztalni jön, sok mindent észrevesz, és mint Le Sage sánta ördöge, de sok mindenbe belelát! Egyik gyárunkban hatalmas ládahegy mögött napoz- gattak az idénymunkás diákok. Tehették, nem érkezett meg az aznapi konzerv- alapanyag szállítmány. Felvették őket, munkaidejük volt, munkájuk nem — mégsem mehettek a strandra. A rend az rend. Hol ide, hol oda zavarták őket, mert a munkások a gépsorokat ellenőrizték, javítgatták. Útban voltak. És restellkedtek is. hát félrevonultak. Kinek volt ez hasznos? A gyárnak aligha, mert valamelyes bért csak kellett fizetnie. Aztán meg ha jött a „hajrá munka”, csak gond volt azzal, akire ügyelniük kellett. A diáknak se volt hasznos, mert bármilyen hihetetlen: úgy képzelte, dolgozni vették fel, nem csellengeni. Habár... A gyerekek könnyen elronthatok. Egy kislány arra kérte apukáját, szóljon a gyárban, tegyék valami jobb helyre, mert a csizmába belefolyik az ecetes tartósító lé, felmarja a lábát. Viszont osztálytársai — micsoda igazságtalanság! —kényelmesen ragasztgatják a címkét. Én becsülöm azt az apukát, aki nem keresett másik helyet — csak egy telefonba került volna biztos —, hanem azt mondta gyerekének: „Jól megfizetnek érte, nem? És a munkásasszonyok lábát is marja a savanyítólé. És nem is két-három hétig!” De tartozom egy eretnek vallomással még: azt a fömes- tert is becsülöm, aki az osztályvezetője, meg a főmérnöke gyerekét nem a raktári kartonok mellé ülteti, vagy más irodába, aktahurcolónak, hanem dolgozni küldi, ha úgy tetszik: hagyja dolgozni. Persze, azt nem remélhetjük, hogy tavaly óta úgy megváltozott volna minden, annyival szervezettebbek üzemeink, annyival fegyelmezettebben dolgoznak az emberek, hogy csak örömmel végzett munkát lát és abban vehet részt részt minden vállalkozó kedvű diák. Ez volna az ideális, erre is törekszünk, hát persze nem azért, hogy jó véleménye legyen üzemeinkről bárkinek, hanem mert ez szocialista gazdálkodásunk egyik lényeges pontja — helyüket, s a nekik megfelelő munkát megtalált emberek kollektíváinak szorgalma teremthet igazi értékeket. S ezt nemcsak a megtermelt javakra értve. íó véleménye legyen bárkinek ... A diák-munkás talán „bárki”? Hogy messze vagyunk-e — az ideálistól, azt most körvonalazni se akarjuk, még példákkal se, csak jelezzük, mivel az a célunk. hogy felvessük: milyen fontos, minden bizonnyal egy életre szóló, mit tapasztal -egy fiatal, amikor először vállal munkát, vagy akár kötelező termelési gyakorlaton vész részt, ismerkedik a munkásélettel. Mint ahogy az első példákat, a modellt, a mértéket az emberi magatartáshoz, kapcsolatokhoz a család adja, úgy körvonalazza az munkáról alkotott képet az első munkahely. A többi — lehet bár rosszabb vagy jobb — mind ahhoz méretik. Addig, míg csak könyvből ismert, valóban csak elvont fogalom a „fizikai munka” és a „szellemi munka”. A hét végén, vagy kettős ünnep előtt folyamatosan mennek a gépek közepes méretű városunk új, korszerű kenyérgyárában is. F. András lakatos, a sütőtér „vonalvezetője” mondja: Észnél kell lenni. Percek alatt meg kell találni a bajt és nem sokkal több idő jut a kijavításra sem, ha vacakol valamelyik masina. Külön? ben tönkremegy a tészta. Csak az alapanyag rugalmas, a minőségi tűréshatár nem. Hat gép szinkronizált munkája szükséges. Kis hibát magam javítok, de lisztminőség szerint is magam szabályozom a gépeket. — Fizikai munka, vagy szellemi ez? Furcsa kérdés. Az okos, szellemes gépek nyugdíjba küldték a péklapátot. Az elektroműszerész kovászol és dagaszt, a lakatos süt. Béla bácsi, a szikár, visszeres lábú öreg pék szótlanul figyel —■ a gépsoron minden rendben megy, teszi az a dolgát, ahogy beprogramozták, de mit lát egyszer csak a diák, az alkalmi kenyérrakodó? Jelez a gép — és Béla bácsi mégis megtapogatja a tésztát. Suttyomban. Mert minek a tudós automatika, ha ... ? Azért ő jobban hisz a kezének. Szellemi munka-e több milliós, precíz gépek szakszerű kezelése? A gépekkel dolgozni fizikai munka is. de mennyi szakértelmet, intellektust kíván — vagyis az életben közelit, vagy összefonódik a kettő —. s milyen más ezt megtanulni a gyakorlatban! Az első munkahelyen, és csakis ott — ahol is a munkából „munkám” lesz — válhat ez egyedül élő tapasztalássá. Az iskolában sok fontosat tanítanak — van, ami megmarad, más meg elhalványul belőle —, de az életet a munkahelyen tanulja mindenki, s nemcsak a célszerű emberi tevékenységet. hanem az emberi kötelékeket is. Leckék a szorgalomból. Az emberi segítő- készségről. Akaraterőről. Kötelességteljesítésből. Nvílt- ságból-őszinteségból. Munkás-összetartásról. Vagy ... mindezek ellenkezőjéről. Nagyon fontos, hogy dolgozzanak a diákok. De csCt ott, ahol valóban kell a tettre kész kéz és szív. Hiszen munkáiukra ma is szükség van. De hogy a munkáról, szépségéről és hasznosságáról megfelelő képük legyen — arra mindannyiunk jövője miatt is szükség van. Nem szabad őket felvenni csellengésre. Szőke Mária A MISKOLC-TAPOLCAI PARKBAN Miiéi lát adni felelősség!
