Észak-Magyarország, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-16 / 89. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 --------- ■ ------------- ------------------------------------ 1978. április 16., vasárnap * -***“­J udit, a kerámia -restaurátor Ha most ismerkednénk meg és nem lát­nám iskoláskorú fiacskáját, azt hihetném, va­lami vakációs diáklány tesz-vesz a Herman Ottó Múzeum kerámia-restaurátor műhelyé­ben. Fidrám Tiborné, akit a múzeumban min­denki csak Judit néven ismer és szólít, annyi_ ra fiatalos, törékeny alkat, hogy szinte elvész egyik-másik nagyobb, a föld mélyéből évszá­zadok után előkerült edény mellett. Egy olyan edény is akadt, egy bronzkori gabonatároló, amiben akár el is bújhatott. Ö a Herman Ot­tó Múzeum három restaurátorának egyike, ő a keramikus, az alagsori műhely gazdája. A nagy, boltíves pincében hatalmas tálcá­kon mindenféle kerámiatöredékek. Meg persze munka alatt levő darabok. Most az abaújvári ásatás leletei vannak a munkaasztalon, de ezzel párhuzamosan a bodroghalmi leletmen­tésből előkerült töredékek, egyebek is. (Fény­képünkön pl. Judit egy kelta edénnyel látható, amely Bodroghalomnál került elő. Akkor 50— 60 darabból állt.) S hogy ezek a laikus szá­mára keveset mondó kerámiatöredékek hogy állnak össze ismét edényekké, egyéb haszná­lati tárgyakká, arról beszélgetünk Judittal. — A munkám a régészek ásatásainak a függvénye. Amikor a régész kiemeli a leletet a földből, esetleg földlabdával, az a szeren­csésebb eset. Mert jól\ehet, a föld és a víz nyomása megrongálja a földben rejlő kerámi­ákat, de a régész nemcsak hogy szakszerűen emeli ki, hanem megfelelően tasakokba rakja, jelzi számomra, honnan, mely ásatásból, an­nak melyik szelvényéből, milyen mélységből került elő, s ez a restaurálásnak rendkívül sokat segít. Rokonílani tudom így a töredéke­ket azonos darabokkal. Magam is kijárok ása­tásokhoz, sőt leletmentéshez is. Ez természe­tesen a legideálisabb. Más a helyzet, ha a kerámiát nem régész, hanem laikus meg­találó emeli ki a földből. Olyankor sokszor nehezebb a munkám. Egy kis kanyarodéval visszatérünk beszél­getésünkben oda, hogyan lesz valaki múze­umi kerámia-restaurátor. — Hollóházán voltam a porcelángyárban porcelánfestő szakmunkás. A kerámia min­dig érdekelt, és már lanulóeveimben is sole olyasmit tanultam, amiért ma is hálás lehd- tek Hollóházának. Megismertem a gipszmun­kát és a korongozást is, ezt most jól haszno­sítom. Négy évig dolgoztam a Hollóházi Por­celángyárban festőként, s közben elvégeztem Sátoraljaújhelyen a gimnáziumot. Ezt köve­tően hirdetésre kerültem a Herman Ottó Mú­zeumhoz. Ennek már kilenc éve. S azóta igen sokat tanultam, részben szisztematikus kép­zéssel, részben a múzeum régészeitől, akik nagyon sokat segítenek nekem. Az első munkája az a bronzkori gabona­tároló-edény volt, amelyről a bevezetőben már szó esett. Azt kellett restaurálnia. A fele hi­ányzott, de megvolt a pereme. Tehát felis­merhető volt a karaktere. Gipszből pótolta a restaurált részeket. Hasonló munkái láthatók a múzeum állandó kiállításán is. Sorjáznak az emlékek: — Ároktö-Dongóhalmon bronzkori tűzhely került elő. Ez újat jelentett számomra, mert a kerámiaedény ékről volt fogalmam, de az itt előkerült töredékek teljesen újak voltak. Végül kitűnt, hogy ez — s elő is hozza, meg­mutatja — egy hordozható kis tűzhely volt. Ez volt az első nagy izgalmam. Igen érdekes volt egy Tiszadorogmáról előkerüli rézkori edénytöredék, egy textilmintás lábasedény darabja, amelynek mintáiban mész- és szí­nes festékbetétet találtam. Ezeket a töredé­keket kell kiegészítenem. Formaérzékenység és a hasonló edények ismerete kell hozzá. Ez amit az ásatásokban.való részvétel, a fo­lyamatos munka ad meg. Szeretek kint lenni az ásatásoknál. Edalényben’ igen emlékeze­Fidrám Tiborné, meg az újjászülető bodrog- halmi kelta edény. (Fotó: Laező) les volt számomra egy sürgős leletmentés, ahol egy Árpád-kori templom és temető ma­radványai bukkanlak elő a sóderbányában. Vagy a kistokaji, muhi leletmentések. 197il­lői az abaújvári ásatásokba kapcsolódtam be. Itt nem elsősorban restaurátori, hanem egyéb régészeti munkát is végeztem, de ter­mészetesen az előkerült kerámiák restaurá­lását is. Igen jó lenne, ha a restaurátor fo­lyamatosan kint lehetne az ásatásoknál, a helyszínen végezhetné a kerámiák mosását, részt vehetne azok rendszerezésében. Ez azonban aligha oldható meg, jóllehet az op­timális az lenne, ha a régész és a restaurá­tor folyamatosan együtt dolgozna. Nem ő mondja el, más forrásból tudom, hogy jóllehet kerámia-restaurátor, egyéb munkát is végez a múzeumban. Legelőször is a néprajzi, történelmi és egyéb más mú­zeumi ágazatok kerámia-restaurátori mun­káit, kiállítások rendezésének igen jelentős részét, és nem kevés olyan feladatot is ellát, ami nem kifejezetten a restaurátor ügyrendi feladata. Porcelánnal, keménycseréppel, az újkori kerámiával is sok szeretettel foglalko­zik, sőt még az üvegmunka is az övé, de ab­ból kevés van. A restaurátor munkája általában a nagy- közönség előtt rejtett. De benne van min­den kiállítási darabban, és benne van a tu­dományos munkatársak eredményeiben is. Mielőtt elbúcsúznánk, a falon japán betűraj­zokat veszek észre. Judit leveleket vesz elő, japánbetűs albumokat, amelyek csodás re­produkciókat tartalmaznak. Judit, a kerámia­restaurátor immár 17 éve levelez egy japán levelezőpartnerrel és japánul tanul. Még a porcelángyárban, a kínai ecsetkezelés tanulá­sakor kezdett érdeklődni a keleti festés iránt, majd a gimnáziumban alakult ki a levelező­kapcsolat. Elolvastam néhány, Japánból ér­kezett magyar nyelvű levelet. Talán a ragok használata nem mindig hibátlan benne, de őszinte emberi, baráti gondolatokat sugároz­nak a sorok... És bizonyára ez a japán kap­csolat is teszi, hogy Judit — sokfajta mú­zeumi munkája mellett — hahóiként, most a japán porcelán iránt mutat kiemelkedő ér­deklődést. Benedek Miklós Kulturális körkép © FESZTIVÁL Egy fecske is c Tizenkét megyéből több mint 300 résztvevőt, énekes és hangszeres szólistát, kó­rust és zenekart várnak a magyarországi nemzetiségek népzenei fesztiváljára, ame­lyet április 15-én és 16-án Békéscsabán tartanak meg. • A BOROSTYÁNKŐ ÜT Az ókor híres borostyánkő útja egyik szakaszára buk­kantak a régészek a társa­dalmi összefogással létesülő szombathelyi képtár helyén. A borostyánkő út, amely fél Európát átszelte a római bi­rodalom fénykorában, a ke­reskedelem fő ütőere volt. Fél asztallapnyi bazaltkövei kitűnően ellenállnak az idő vasfogának. Erről tanúskodik a most napvilágra került 2000 éves útszakasz is. © TALPASHÁZ Nagydobszán helyreállít­ják a vidék legrégibb talpas­házát és abban múzeumot rendeznek be. A népi mű­emlékké nyilvánított épüle­tet 1853-ban létesítették. A ház 14 méter hosszú tölgy­fagerendákon .nyugszik, egyetlen vasszög nélkül, fa­szeggel és összeeresztéssel épült. © RITKA LELET Lois Böck bécsi egyetemi tanár, zenetudós értékes le­letre bukkant. Megtalálta Johann Strauss hires szer­zeményének, a Radeczky in­dulónak eredeti, elveszett­nek hitt partitúráját, Szép magyar beszéd A Magyar Úttörők Szövet­sége Borsod megyei Elnök­sége, a hagyományokhoz hí­ven, idén is megrendezi a negyedik osztályos kisdobo­sok ..Szép magyar beszéd és kiejtés” című megyei verse­nyét. A megyei könyvtárban április 27-én rendezik meg a versenyt, amelyen a járások és a városok egy-egy csapat­tal képviseltetik magukat. Az idei találkozó, jelszava: Édes hazánk, a béke és barátság — s ehhez kapcsolódnak majd a gyerekek versmon­dásukkal, olvasmányaikkal. Három évre szóló együtt­működési szerződést kötött egymással a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egye­tem és a havannai egyetem. A szerződést pénteken írta alá Budapesten Berend T. Iván, a budapesti egyetem rektora és Fernando Rojas, a havannai egyetem rektor­helyettese. Művelődésünk lehetőségei­ről szólva mondotta a minap a Parlamentben megtartott sajtótájékoztatóján dr. Orbán László kulturális miniszterhe­lyettes, államtitkár: a közmű­velődésre nem áll a közmon­dás, hogy „egy fecske nem csinál nyaFat”. Művelődési életünkben ugyanis döntő szerep jut a népművelőknek, a közművelődés „hivatásosai­nak”, akik lelkesedésükkel, ügybuzgalmukkal, találékony­ságukkal, az újra való fogé­konyságukkal, s mindenekfe- lett szívós, kitartó munkával igenis „kifordíthatják sarkai­ból” környezetüket, áttörhe­tik a közöny még sok helyen létező falát. Három esztendő múlt el az­óta — sőt néhány hónappal több is —, hogy az ország házában törvényerőre emel­kedett a közművelődési tör­vény, amely megteremtette a kereteket ahhoz, amit az al­kotmány a művelődéshez való jogként, s kötelességként említ. Csak három esztendő, s már három esztendő — fo­galmazhatnánk így is, úgy is. Nézőpont kérdése. Ám hisz- szűk, hogy olykor nemcsak sürgetnünk, kémünk és kö­vetelnünk kell, hanem oly­kor mérlegre tehetjük azt is, amit már elértünk, amit si­került elérnünk. Mindenekfe- lett jó érzéssel állapíthatjuk meg, hogy tapasztalható szem­léletváltozás. Igaz, gazdasági vezetőink ma is első helyen sorolják a gazdasági felada­tokat — s sorolni fogják minden bizonnyal a jövőben is —, de egyre inkább szív­ügyüknek, kötelesség-feladat­nak tekintik a felnőttokta­tást, a szakmai továbbképzé­seket. Igaz viszont az is, hogy nem egy olyan üzemvezető, gazdasági irányító is van, aki művelődésügyi feladatait ki- merítettnek tekinti azzal, ha á szakmai fejlődést szor­galmazza, s megteremti an­nak lehetőségeit is. A művelődés, a kulturáló- dás lehetőségeihez meg kell teremteni a gazdasági felté­teleket. Ez tény, mellyel vi­tába szállni nem érdemes. De igazat kell adni mindazok­Fáklya­ismertető A Fáklya április 23-án megjelenő 8. száma a prole­tariátus nagy vezérének 108. születésnapjára emlékezve képes riporttal mutatja be a moszkvai Központi Lenin- Múzeumot. Ugyancsak képes riport kalauzolja el az érdeklődő­ket a Fekete-tenger keleti partvidékén épülő Inguri Vízierőmű diák-ifjúmunká­sai közé, híven érzékeltetve a munka romantikáját. Ki­aknázza-e az emberiség az óceán lehetőségeit? — veti fel a kérdést egy másik, szí­nes képekkel illusztrált tu­dományos cikk. Más. érde­kes témákat is vizsgál a lap tudományos-technikai újdon­ságokból álló szemléje, így például a levegő sterilizálá­sának új módszerét, az álla­tok testhőmérsékletének mű­szeres leolvasására alkal­mas készülék működését, sőt hírt ad 200 millió évvel ez­előtt élt állatok csontmarad­ványainak elemzéséről is. A kulturális cikkek közül gazdagon illusztrált riport mutatja be a Moszkvában néhány éve szervezett Ama­tőr énekesek klubját, vala­mint a szegedi . szabadtéri játékokra készülő Nyemiro- vics—Dancsenko Színház Sztyepán Rázin című balett- oemutatóját. Orosz nyelv­leckével, keresztrejtvénnyel, filmkörképpel, majd a Szov­jet Kultúra és Tudomány H áza progra m ismertetőjével zárul a szám. . (KS) nak, akik hangsúlyozzák: ha ma úgy koncentrálunk a gaz­dasági feladatokra, hogy köz­ben elodázzuk a közösség mű­velődéséből ránk háruló fel­adatokat, akkor előbb vagy utóbb a gazdasági feladatok­kal sem tudunk megbirkózni. A szocialista társadalom táv­lati célkitűzéseinek megvaló­sításához ugyanis a gazdaság az alapokat nyújtja, de nem abszolutizálható. A szocia­lista társadalom sokkal több, mint a tervek teljesítése és túlteljesítése, az életszínvonal emelése. A szocialista társa­dalom életmódot, szemlélet- módot is jelent. A gazdasági eredményekre azért van szük­ségünk, hogy lehetővé tegyék az ember kibontakozását. Ennek a szemléletnek kell uralkodóvá válnia a közmű­velődésben is. S ezen a te­rületen még jócskán vannak — úgymond — adósságaink, habár eredményként könyvel­hetjük el, hogy nőtt a mun­kásolvasók száma, fajsúlyo- sabbá váltak a szocialista brigádok kulturális vállalásai, többet fordítunk könyvekre, képzőművészeti alkotásokra, tízezrek tevékenykednek az amatőr művészeti mozgal­makban. Statisztikai adatok mutatják, hogy számszerűen nőtt a művelődési házak ren­dezvényeit látogatók száma is. Jól sikerülnek az író—olvasó találkozók, mind többen vá­sárolnak maguknak színház- bérletet. De annyi erőfeszítés elle­nére sem sikerült például előbbrelépnünk a lakótelepi művelődésben, holott a kö­zösséggé formálás az első lé­pés a közösségi művelődés út­ján. Művelődési intézmé­nyeink — tisztelet a kivétel­nek — sokszor épp az új la­kótelepeken feledkeznek meg a gyermekekről, nolja a szü­lők közösségi művelődését is elősegíthetnék gyermekfog­lalkozások megszervezésével. Azután gyakran csak műve­lődési intézményekben gon­dolkodunk, holott elég lenne csak a társas összejövetelek­nek. a kötetlenebb beszélge­téseknek is otthont adó klub- helyiségekben gondolkodni. S ez ismét egy szemléleti kér­dést vet fel. Nevezetesen azt, hogy közművelődésünk — olykor talán némi arisztokra­tizmustól sem mentesen —. nem mindig számol kellően az igényekkel. Egyszerűen szólva: a kínálat nem veszi figyelembe az igényeket. S ami ugyancsak tény: a kul_ turálódás áramkörén kívül maradnak azok, akikben egyelőre csak a társas össze­jövetelekre, a kötetlen beszél­getésekre van meg az igény. Rájuk is értenünk kell azt, amit úgy fogalmazunk: köz- művelődésünk sajnos túlzot­tan rendezvény-centrikus, s ez az energiákat éppen a hétköznapok közművelődési tevékenységétől vonja el. Persze vannak jó. hasznos,' sőt üdvös kezdeményezések. Az elmúlt három év alatt —• megyénkből is bőségesen idézhetnénk példákat — sok helyen vált valóban élénkké, pezsgővé a művelődési élet, S még aktívabb, még pezs­gőbb lehetne, ha az egyéni kezdeményezések tapasztalati forrásokként is szolgálnának. Csutorás Annamária A magyar nyelv hete A megszólalás felelőssége N yelvében él a nemzet! — idézzük, s néha már-már frázissá koptatjuk a szállóigévé vált mondást. Sopán­kodunk anyanyelvűnk romlásána, szidjuk az ifjúság durva stílusát, időről-időre megdöbbenünk, s közben azon kapjuk rajta magunkat, hogy a világ legtermészetesebb módján használunk olyan szavakat, amelyek hallatán is el­pirultunk néhány évvel ezelőtt. Bosszankodunk hivatalos je­lentéseket olvasva, mérgelődünk a már-már érthetetlenségig kerékbetört fogalmazásokon, s azon, hogy időről-időre mi mindent „eszközölünk”, hogy nálunk csak „dolgok” vannak, s hogy úgy elkoptalluk. például a komoly jelzőt, hogy már akkor sem merjük használni, amikor helyénvaló lenne. Persze olykor örömre is van okunk. Tiszta szívből örülhet tünk annak — néha bármilyen rosszul esik is! —, hogy egy­szerű emberek ragadnak tollat, amikor sorozatban találnak példát a helytelen szóhasználatra, ragozási hibákra, a vonat­kozó névmások felcserélésére. Igaz, zokon esik a bírálat, de ez mégiscsak mutatja; anyanyelvűnkért nemcsak azok érez­nek felelősséget, akiknek kenyerét adja a szép magyar nj'elv ismerete, de ma már mind többen a hétköznapok emberei is. A megszólalás — felelősség! Felelősség, amikor úgymond csak egymás között, csak családi, vagy baráti körben, a szür­ke hétköznapokon, a boltban, a munkahelyen, vagy a lépcső­házi tere-feréken beszélgetünk. Mert az ember nemcsak az, amit cselekszik és ahogyan tesz, az ember az is, ahogyan be­szél! Az ember a beszéddel fejezi ki önmagát! S ha felelős­séggel jár minden megfogalmazott, szépen vagy pongyolán odavetett mondatunk, akkor sokszoros u felelőssége azoknak, akik egész közösségeket formálhatnak. Sokszoros a felelős­sége a pedagógusoknak, s nemcsak a magyar nyelv és iro­dalom tanárainak, hanem mindegyikőjüknek. Beszélni nem­csak a család, s nemcsak az „utca” tanít. A szép magyar be­szédet az iskolában pallérozzák elsősorban. Sokszoros a fele­lősségük közéletünk szószólóinak, a sajtó, a rádió és a tele­vízió munkatársainak. Megbocsáthatatlan vétség a sok tízez­res példányszámban megjelenő magyartalanság, helytelen szóhasználat, az idegen szavak még mindig túlzott haszná­lata, s megbocsáthatatlan, ha egy riporter suk-süköl, ha fel­cseréli a bá-be és a ban-ben ragokat. Megbocsáthatatlan a sajnos gyakori képzavar is, jóllehet csak valami nagyot, lel­kesítőt akart mondani, aki elkövette. Nem ad felmentést a nyelvi vétségekre az" sem, hogy az újságírót szorítja, az idő, s a riporter legtöbbször rögtönöz. Édes anyanyelvűnk ápolása, gondozása, tisztántartása nem­zeti feladat. Mert mélységesen igaz, az a szállóigévé neme­sült mondás, hogy „nyelvében él a nemzet”. Szerte az or­szágban most tartják a magyar nyelv hetét. Borsodban hét­főn kezdődnek meg eseményei. A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat rendezésében Közélet és nyelv címmel kerül sor a nyitóelőadásra: dr. Baháth László, a nyíregyházi főis­kola tanára tart előadást e témáról. Ezen túl anyanyelvűnk gondozásáról szólnak majd városainkban, községeinkben, s természetesen megemlékeznek az anyanyelv fontosságáról az iskolákban is. A magyar nyelv hete — az anyanyelv ünnepe. De ép­pen az ünnep figyelmeztet minket arra, hogy a meg­emlékezések elmúltával a hétköznapokon is többet kell tennünk anyanyelvűnkért, önmagunkért. — - "** Cs. A* f Szerződés

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom