Észak-Magyarország, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-08 / 82. szám

1978. április 8., szombat

ESZAK-MAGYARORSZÄG 5

Nemcsak az edelényi járás gondja

Kihasználatlan rendelők - hitetlen érni állasaiI

Az országgyűlés tavaszi ülésszakát megelőzően a Borsod megyei 15. választókerület néhány községének lakói arra kérték parlamenti képviselőjüket, látogasson el hozzájuk, interpelláljon gondjuk megszüntetése érdekében. Dr. Sándor Dezső, Ede- lény nagyközség tanácsának elnöke továbbította a panaszt, aminek a lényege: mikor és hogyan tervezi megoldani az Egészségügyi Minisztérium a Borsod megyei bányásztelepülések egészség- ügyi, orvosellátási gondjait, egyáltalán a járás, a kiste- lepülésű falvak ilyen jellegű igényeinek a kielégítését?

Ormosbánya, Kurityán, Ru- dolftelep és Edelény, valamint a Lak községhez tartozó négy falu lakossága joggal kérte a képviselő, illetve az Egészségügyi Minisztérium segítségét. Közismert tény, hogy megyénkben jelenleg 104 betöltetlen orvosi állás van, ebből 12 a megye második legnagyobb, a szén- bányászatot tekintve iparilag legjelentősebb járásának községeiben, az Edelényhez tartozó falvakban. Pedig a gond enyhítésére az itt működő tanácsok minden lele- ményeségüket és úgyszólván minden fillérjüket „bevetik”. Egyáltalán nem rajtuk múlik, hogy a járáshoz tartozó 62 község tanácsi kezelésben levő rendelőinek valamint üzemi orvosi rendelőinek egyharmada hosszú idő óta nem fogadhatott betegeket.

— A járás községei közül Ormosbánya orvosi ellátása a legnagyobb gond számunkra — mondta a képviselő.

— Amikor ott jártam — az ő kérésükre mentem ki — nem tagadom, mellbevágott az érvelésük Burkus Sándor nyugdíjas bányász és Bibliák István helyi tanácselnöké, valamint 13 aktív, ma is dolgozó bányászé, akik

— megítélésem szerint — okkal kérdezték: „kilométerekről hozzunk orvost, ha egyik percről a másikra valami baleset történik odalent. Ki ad nekünk akkor orvosi segítséget? — Aggodalmukat jogosnak találta dr. Újlaki József, az edelényi járás főorvosa is, ám minden fáradozása ellenére or1 vosokat ő sem tud adni, idekényszeríteni.

A járás vezető tanácsi szervei, az összevont községek tanácsi irányítói és a falvak lakói valóban mindent elkövettek annak érdekében, hogy orvost „szerezzenek”. Nem egy község van a járásban, ahol az átlagot jóval meghaladó kényelmet; 2—3 szobás lakást, teljes rendelői felszerelést, orvosi lakásberendezést, kertes családi házat spóroltak össze, illetve biztosítottak — természetesen a pályázó igényeinek megfelelően. Ede- lényben például a 3 Szobás összkomfortos lakás biztosításán kívül a központi ügyeleti szolgálat megszervezésével, a menlőszolgálati és ügyeleti járműpark bővítésével sem sok eredményt sikerült elérni. Ha olykor akad is ide telepedni szándékozó orvos, rövid idő múltán elcsábítja vagy Miskolc (itt is orvoshiány van), vagy valamelyik az edelényi községeknél is többet ígérő másik járás faluja.

Nem véletlenül mondta interpellációjában a képviselő: „a helyi erőfeszítés kevés!” A kevésbé kedvelt területek, vidékek orvosi ellátását csak a központi irányítás, vagy amint azt dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszter az interpelláló edelényi képviselőnek adott válaszában mondta, „vezényléssel”, a végző orvostanhallgatók ide- irányításával lehet megoldani. Tegyük hozá, a miniszter bejelentése szerint ezzel kapcsolatban még ez évben rendelet születik.

Leírtam: kevésbé kedvelt területek ... Ügy értve, mármint a körzeti orvos számára. Az edelényi vagy akár az ózdi járás is sokközséges, aprófalvas része a megyének, ahová elsősorban kényelmi okok s a megyeszékhelytől való távolság miatt nem szívesen - megy a diplomáját frissen megszerzett orvos még akkor sem, ha a nagyközségben vagy eldugott kis faluban jó körülményeket teremtenek számára, és nagy szeretettel veszik körül! Am gyógyítani itt is kell! S ha másként nem megy, meg kell oldani, akár az állás- pályázati-rendszér módosításával, az eddigi gyakorlat újraértékelésével is.

Az egészségügyi miniszter álta említett rendelet készülőben van. Ennek következetes végrehajtása bizonyára segít majd megoldani az cde- lényi járás és más területek egyre súlyosbodó gondját; az általános- és szakorvosi ellátás biztosítását. N. I.

Szerelők

A BVK Miskolci Műanyag-feldolgozó Gyárában lengyel im_ portból származó automata bakelitsajtoló szerelését végzik. ' ' Fotó: Sz. Gy.

„Végigloptuk” Miskolcot. Ivetten, négy helyen, hat alkalommal. kilencvenegy esetben emeltünk el százhatvan- két darab árucikket, miközben tevékenységünket — csak szerintünk — 33(1 ember követte figyelemmel. Hogy miképpen ?

A harminchetedik

Hét óra öt perc. A Miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat 211-es számú boltjában, közismert nevén a Weidllch-ben alig van vevő.

Hárman állnak az édességpultnál. Két asszony és egy korosabb, szemüveges férfi. Egyikünk belemarkol az előtte levő rekeszbe, megvárja, amíg a férfi ránéz, majd hidegvérrel zsebre csúsztat féltucat csokoládét.

Tárnám vár. Nem történik semmi. Elindul a pénztár felé. A férfi is. Fizet.

— ön nem látta?

— Mit kérem? — ijedten, zavartan elfordul. — Nem láttam semmit! Hagyjon békén!

Ismét próbálkozunk. Egyenként „pakoljuk” a csokikat zsebre, majd a pálinkákat is. A pénztár előtti pultnál a shampon már csak a hónunk alá fér. Legalább négyen néznek félre. A kucsmás, barnakabátos fiatalasszonyt bevárjuk.

— Mit akar tőlem? — Láthatóan fél. Közüljük vele, hogy miért loptunk. A másodperc töredéke alatt vált. Már kiabál:

— Máskor ilyet ne játsszanak! Hogy mernek becsületes embert ilyen helyzetbe hozni ?

Most mi tűnünk el gyorsan. Vissza a boltba. „El- szemtelenedünk”, a kollégám a placc közepén, szemben a bejövökkel, széles mozdulattal vág zsebre egy flakon szájvizet. (Keserű a szája?) Indul fizetni. A pénztárnál lekapcsolják, már várták. A harminchét ember közül, aki összesúgva, meglepődve, zavartan mosolyogva nézte működésünket, egy szólt az eladónak. A harminchetedik: 60 éves asszony, akinek keze, lába remeg az irodában. Alig bírja a vezető megnyugtatni. Szándékunkat megérti. Már nem ránk haragszik, csak néz kikerekedett szemmel az árukupacra.

Tanulók vizsgája

A Borsod megyei Ruházati Kiskereskedelmi Vállalat egyik legismertebb boltja az Ady hídnál levő Tulipán Divatház. Érkezésünkkor a tokaji kereskedelmi szakközép- iskola tanulói éppen gyakorlati foglalkozáson vesznek részt. Vezetőjük, amikor megtudta, mi járatban vagyunk, felkért kettőnket, „tudományunkat” a diákok előtt is próbáljuk ki. Kíváncsi volt az eredményre.

Kipróbáltuk.

És sikerült... Nem is akárhogyan. Társam, aki a nyolc, jegyzetfüzetébe írogató tanulólány közé beállt, mintegy fél percen ót gyömöszölte szűk táskájába a vastag, téli pulóvert. A lányok korukat meghazudtoló higgadtsággal nézték, hogy tűnik el még két ing, s vagy egy tucat alsónemű. Miután az eladóknak egyikük sem szólt, a „szegény” tanár bácsi csak szabadkozva tudta védeni tanulóit — első évesek. De kérésünkre visszahívott egy lányt az utcáról.

m

______;

L

aczó József fctómontázsa

Nem találomra, hiszen az jött vissza, akinek a „leleplezés” élménye legjobban tükröződött az arcáról.

— Igen, láttam, és szólni is akartam Lajos bácsinak.

De nem szólt. Térjünk vissza a vásárlókhoz. Két fehérnemű a táskába, két marék gomb a zsebbe. Az eladó közben számol. Ki látott minket? No, ki? Hatan torpannak meg egyszerre. Egy pillantás a dagadó táskára, egy pillantás az eladóra. Azután nekilódulnak, ki az ajtónak, ki az emeletre a másik osztályra. (Va- 'jon mit vettek észre? Ami a lopástól is érdekesebb?) Nem, egyikük, fekete kendőben, mégis lassabbra veszi lépteit, s az utolsó lépcsőfokon tétován megáll. Meredten néz lefelé. Mi meg egymásra. Vajon nem jól látta? Nosza, emeljünk el még egy trikót. Amíg becsúsztatom tömött zsebembe, (hiába, már lassan megy, három van benne) társam az engem figyelő, fekete fejkendős nő mögé ér. Meg is szólítja:

— ön látta lent. azt a fiatalembert, aki lopott?

Értetlenül visszafordul:

— Persze, jól.

— Miért nem szólt az eladónak ?

— Minek? Más is látta. Maga miért nem szólt?

Ebben maradtunk. Lopunk tovább. Ha megtelt a táska, az irodában kiürítjük, s kezdjük kőrútunkat elölről. Válogatott a „turkálónál”, kollégám szemben figyel. Kire? Arra a szőke fiatalemberre, aki felesége mellett érdeklődve nézi, amint a harmadik pólóinget süly- lyesztem el. Eltűnök a tömegben. Társam megint nem állja még. Kérdez:

— Mit szól hozzá?

— Mihez? — hidegen, minden zavar nélkül méregeti. — Talán történt valami?

—. Történt, hiszen együtt

láttuk.

— Menjen a .

Felesége erre kapta fel a fejét, s cibalta férjét a lépcső felé. („Ne avatkozz bele ilyen pitiségékbe.”) Mi is utánuk megyünk. Persze csak később. „Pechünkre.” Udvariasan felkérnek, hogy fáradjunk az irodába. Ott várt ránk K. Józsefné, a fekete fejkendős asszony, aki mégiscsak bejelentett kettőnket, ötven percen át „dolgoztunk” zavartalanul, ezalatt elloptunk két pulóvert, három inget, egy halom alsó- r.eműt, zoknikat, vagy 150 gombot, de ne folytassam: főbb tételekben negyven féle árut. Mindezt 140 ember szeme láttára, 2400 forint értékben. Az üzletvezető véleménye: — Hihetetlen..,

A helyettese: — Talán valahogy ösztönözni kellene a vásárlókat, hogy a lopásokat jelezzék

A miértre, a közömbösségre ő sem tud válaszolni. Ezért az ötlet, (talán felsőbb szinten is) mondjuk rá: megszívlelendő.

Megy a cipő

Fél tizenegy. A Sajó cipőboltba alig férünk be. A tömegben rögtön a lényegre térünk. A kabát alá egy pár cipőt. Másfél perc alatt bukott le egyikünk A bejelentő egy fiatalasszony. A férje még önfeledten válogat, az egészből nem vesz észre semmit. Amikor az irodában tisztázzuk a helyzetet a becsületre hivatkozik. Ma először..,

A szövet is

Vitt már ki kabát alatt szövet véget? A kérdés gyerekesnek tűnik, hiszen nem szakmabeli is tudja, a vég hosszabb, mint a kabát és ez roppant kényelmetlen a tolvaj számára, mert a vég vége kilátszik a „suba” alól. Ha mégis „felhúzza”, akkor majd kiveri a másik vége a szemét, amint kibukik a gallér mögül. Mi mégis megpróbáljuk. (Ili legalább rögtön elkapnak minket.) Társam elindul egy vég szövettel bőrkabátja alatt a Centrum Áruházból kifelé. Megy, megy. A látvány komikus. Csak a vak nem láthatja a lopást. Legalább húszán néznek utána. (Húsz centi rikító anyag látszik ráadásul még ki a kabát alól, végén fityeg a tenyérnyi árcédula. Mosolyogva térnek ki az útjából. Eléri az ajtót és mit tesz isten, vállára veszi a véget és visszafelé indul. A veget a helyére csúsztatja. Egy asz- szony:

— Nicsak, nem visszarakta?

Szerepet cserélünk. Viszem kifelé a véget. Három srác rámkacsint. Mögöttem mozgás, jön a rendész, felkér: kövessem. Kedves fiatalasz- szony a lebuktatom. Rögtön kiderül: kereskedő.

Az illatszerosztályra is „kirándultunk”. A hatodik kölni után az alacsony asz- szonyka végre üldözni kezd. Ügy tűnik, nem talál, mert éppel, az eladónő mellett állolt, amikor bejelenti, hogy tolvajt látott.

— És ki az — kérdezte a rendész —, nézzen körül, hátha meglátja?

— Á, hol van már az? Láttam is elmenni, fel a mozgólépcsőn.

A Centrum Áruház illatszerosztályán addig loptunk, amíg az eladóknak a csen- cselést nem jelezték. Ez tizenöt perc után következett be, addigra 38 árufélével, 970 forinttal „károsítottuk" meg az áruházat. Aki végül az eladónak szólt, nyugdíjas kereskedelmi dolgozó volt

Kérdések

Utunk végállomása ismét a Weidlich-bolt. A legnagyobb árunak az a teasütemény tűnt, amelynek doboza félig kilátszott a kabát alól. Azzal próbálkozunk. De csak azután, hogy kicsempésztünk az ajtón egy mirelit csirkét, egy halom csokoládényuszit, egy kisebb karamellahegyet. Négy embertől kértünk véleményt, hogy miéit; mennek el a lopás mellett közömbösen. Kettőtől választ is kaptunk. íme: — Nem tudjuk, nem tudunk erre válaszolni. (Egyikük megint kereskedelmi tanuló volt.) Így nem maradt más választásunk, csak a csoda, vagy a majd egy méter keresztmetszetű süteményes doboz. Az ötlet bevált. Harmadszorra.

— Nem szégyelli magát, fiatalember?

„Feladónk”, ahogy később megtudtuk, református pap, a lelkiismeretére hivatkozott. Szép elv, s vajon tudják-e azok, akik láttak minket? Biztos, hiszen Vanultak, hallottak a társadalmi tulajdonról. És mégis miért maradtunk akkor annyiszor lelep- lezetlentil? A kényelemszeretet miatt? Pusztán közömbösségből ? Csak félelem a szembesí téstől ?

Ezek a kérdések sajnrs válasz nélkül maradtak.

*

Köszönjük mindazoknak a boltoknak, vállalatoknak, amelyek munkánkat támogatták. lehetővé tették. Külön köszönjük a boltok vezetőinek. eladóinak a bizalmat. hogy ottlétünkkor oíy’ gyakran „néztek félre”.

Pusztafalvi Tivadar Kármán lstváa

Ki látott minket ?

Avagy: példák a közömbösségre