Észak-Magyarország, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-05 / 55. szám

ÉSZAK- MAGYARORSZAG 4 1978, március 5.., vasárnap KÍSÉRTETEK Ibsen drámájának előadása a Miskolci Nemzeti Színházban 1881* ben fejezi c be Kísértetek (Gengari- gere) című drámáját; a sor­ban a két évvel előbb nap­világot látott Nóra előzte meg ezt a művet. Az a Nóra, amely a képmutató felhábo­rodás áradatát zúdította az íróra hazájában, s Európa- szerte. S különös irónia nyil­vánult meg abban, hogy épp a nők — a tisztes erkölcsű polgárfeleségek — hadakoz­tak legszilajabban Ibsen s műve morális bátorsága el­len. A támadásoktól megren­dült hitű drámaíró annak idején meg is változtatía a mű befejezését; a Németor­szágban játszott változatban Nóra a férje mellett maradt. Nóra a férje mellett ma­rad ... Nos, Helene Alving ilyen Nóra, ilyen „elavult és halott gondolatok, ócska vak­hitek és más effélék” hang- jára-parancsára engedelme­sen hajló asszony. Előbb a szülői akaratnak engedelmes- kedve feleségül megy a zül­lött Alvinghoz, holott valójá­ban fiatal lányként Manders tiszlelelesbe volt szerelmes. S mikor férje romlottságát tapasztalva, riadtan és két­ségbeesve elmenekül tőle, egy másik akarat — ezúttal az egykor szeretett és csodált férfié, Mandersé — ismét ön- megtagadásra és engedelmes­ségre készteti; visszatér Al­vinghoz, mert „asszony! térj vissza hites uradhoz” volt ama „halott gondolatok es ócska vakhitek” parancsa. Visszatér, mert rádöbben Manders tiszteletes kenetes prédikációinak ostobaságára is, s kiábrándultán és kese­rűen immár a látszatnak él azután. A munka, amelybe beleöli fiatalsága minden energiáját, méltatlan célt szolgál: egy hazugság elhite- tését. A felháborodott Ibsen —, aki rövid idő múltán visszaállítja a Nóra eredeti befejezését is — Alvingné iszonyatos bűhhődésével vá­laszol a Nórát ért képmuta­tó támadásokra. Az anya bűnhődésével, akinek lehe­tetlenül kell végignéznie- szenvednie fia szellemi-testi összeroppanását; a fiúét, aki­nek fogantatása és születése a vállalt hazugság következ­ménye volt, amiként követ­kezmény betegsége — az öröklött vérbaj — is, az apa vétkeinek áraként. Ekként valóban egyenes „folytatása” tehát a Nórának ,a Kísérte­tek ... S hogy korszerű-e, idő­szerű-e napjainkban-viszo- nyainkban az ibseni felhá­borodás és morális bátorság? Hogy mennyire porosak a „poros klasszikusok”? Kérdésre kérdést... ncrucai b Nem isme_ rünk-e magunk között, viszo­nyainkban ilyen Manders tiszteleteseket? Ilyen ostoba­ságukat és gyávaságukat köz­helyek szajkózásával leplező, önmaguktól meghatódó, ágáló tökfilkókat? S nem isme­rünk-e ügyeskedő, hitvány Jakob Engstrandokat, akik készek vállalni akár „mások bűnét” is, no nem éppen íe- lebaráti szeretetből, sokkal inkább nagyon is földi; anya­gi előnyök reményében? S nem ismerős-e kettejük „egymásra találása”, kézfo­gással megpecsételt össze­tartozása is?... De hagyjűk a kérdéseket! A válasz joga úgyis a műé, s az előadásé, a Miskolci Nemzeti Színház. produkciójáé. Szűcs János rendezésében szinte monodrámává lénye­gül át Ibsen alkotása; Helene Alving életét, szenvedéseit, tragikusan hiábavaló, hazug célon munkáló fáradozását, s végső és legiszonyatosabb megtöretését, az Anya golgo­tajárását, fia halálba vivő útja mentén. Alakok és szi­tuációk itt a középpontba tett Alvingné érzéseinek és gon­dolatainak, vívódásának és' meggyötörtetésének illusztrá­ciójául szolgálnak csupán. Nyilván csak részben a ren­dezői szándék miatt történt ez; s legalább annyira, vagy tán nagyobb részben is egy kiemelkedő és sokáig feled­hetetlen színészi alakítás eredménye. A színésznő, aki »Ínséges esztendők”. után most valóban tehetsegéhez méltó íeladatot kapott, meg­győzött arról, hogy az igazi tehetség, ha benne megvan a hivatás mindennél előbb va­ló tisztelete, a hajthatatlan elszántság a meg nem alkuvó alkotásra, meg nem roppan, el nem halványulhat. Kovács Máriának tapsoltunk ezen az estén. A rendező jól értelmezett, a mű mának szóló hangsú­lyait érzékelő, pontos Ibsen- előadással szolgál. E kidol­gozottság eredménye, hogy az ölszereplős darabot (mind az öt szereplő egyszersincs együtt a színen, a jelenetek túlnyo­mó többsége páros jelenet), a nagyszínpadi előadás elle­nére egy pillanatra nem érez­zük fárasztónak, lankadó drá­mai hevületűnek; talán csak a második felvonásban érzé­kelhető bizonyos tempóvesz" tés, lelassulás. Divatos ma­napság a „totális színház” követelményéhez igazodva háttérvetítéssel gazdagítani a miliőt. Itt —, noha egyálta­lán nem volt hivalkodó — mégis zavart a szimbolikus jelentésű háttérképek hasz­nálata. Talán mert más és más hangulati értéke van egy mikroszkopikus metszet fel­nagyított színes képének és a virágzó gyümölcsfák, a bá­rányfelhős égbolt vagy a ko­pár barnásszürke sziklafal látványának még akkor is, ha .jelenlétük logikusan kapcso­lódik a cselekményhez; s azért is, mert a menhelynek a történetben nagyon is konkrét szerepet játszó égé­sét ugyanezzel az eszközzel, a háttérre vetített lángnyel- vekkei illusztrálja a rende­zés. A műben ez az egyetlen dolog, ami a külvilágból nyersen, közvetlenül beha- lol-bevilágít Alvingék házá­ba, minden másról csak be­szélnek; ezért annyira ele­mentáris erejű és sokkoló hatású a minden hazugság végső summájaként emelt s isten oltalmába ajánlott in­tézmény pusztulása. Itt — ez az alkalmazott technika bosszúja — csakúgy jelzéssé degradálódik, amilyen jelzé- sek-motívumok a többi ve­tített; képek. S ha mind en­nek a tetejébe a vetített dia- pozitívek össze is kevered­nek vagy a kép késve jele­nik meg... Az eredmény megéri-e ezt a kockázatot? Egészében jó, az évad ér­tékeit gyarapító előadást lát" tunk; e ez nem kis mérték­ben Szűcs János gondos, lel­kiismeretes, Ibsen eszméihez és dramaturgiájához egy­aránt alkalmazkodó rende­zésének eredménye is. Al­ving kamarás özvegyének szerepében Kovács Mária példamutatóan felépített ön­magában is „egész estét be­töltő” színészi alakítást nyújt. Színes, gazdagon ár­nyalt s érzelmileg hiteles, átélt játéka esemény; meg­rázó, szívet-torkot szorító színészi pillanatokkal. Man- derssel való játékos évődése az első felvonásban, szoron­gó mímelt vidámsága a má­sodik felvonás pezsgős jele­netében, s a befejezésben a magukra maradásukban, el- hagyatottságukban a fiát dé­delgető, becéző anya gesz­tusa és a „mindennek véget vetni” immár elszánt utolsó mozdulata, a függöny össze­húzásának határozottsága közti érzelmi ívet megvonni képes, anélkül, hogy egy pil­lanatra is teátrálisnak vagy kiszámítottnak éreznénk mozdulásait, az olyan „já­ték a játékban”, amely kü­lön elemzést érdemelne. Ír­ták korábban Kovács Má­riáról, hogy játékstílusa, dik- ciója ágáló s patetikus, el­avult színészi konvenciók­hoz igazodik. Hitető belső sugárzása, a szerep pontos értelmezése és felépítése mindenkorra érvényes vá­laszt ad ezekre a ko­rábbi kritikus ellenvetésekre. Mert az is igaz, hogy a tisz­ta, szép veretű színpadi be­széd nem patetikus deklamá- lás, s a kulturált, a jelmez­hez igazodni képes, kidolgo­zott színpadi mozgás sem ágálás. Bárha tudnák-meg- fontolnák ezt Kovács Mária számos pályatársai színhaza­inkban! ... Somló Ferenc, tisztes mér­téktartással, ! érett színészi eszközök birtokában játszot­ta el Manders tiszteletes egy­általán nem könnyű szerepét. Mandere ellentmondásos . fi­gura; nem egyszerűen tökfil- kó csupán, aki kenetes frázi­sok mögé rejti szellemi si­várságát. Ostobaságához jó adag ravaszság járul. Nagyon pontosan felméri mindig, mi hogy hat a közvéleményre, amelynek szeretetére, becsü­lésére es tiszteletére minden­nél jobban sóvárog. S végül fanatikusa a keresztény er­kölcsnek. Büntetése is az, hogy épp e fanatizmusa kap gyógyíthaiatlan sérülést a valláserkölcsi megfontolásból nem biztosított menhely pusz­tulásakor, aminek ráadásul ő maga az okozója. Vallásos hitének megrendülése s jel­lemének a tartópillér hiányá­val történő összeomlása vi­szi őt aztán a sorsának to­vábbi alakulását megpecséte­lő, korrumpáló kézfogásba Jakob Engstranddal. Tragi­komikus figura tehát, aki tragédiájáhak színészi ábrá­zolása többet kíván annál, mint amit Somló Ferenc ala­kításában kaptunk. Az ő in­dokoltnál joviálisabban osto­ba Manderse nem tudja el­hitetni velünk, hogy iránta valaha is szerelmet érezhe­tett olyan nő, mint Alvingné. Osvaldként Blaskó Balázs nyújtott figyelemre méltót, különösen a harmadik felvo­násban, dicséretesen küzdve meg a nagyon látványos vég­ső összeomlás teátrálisabb megoldásokra való csábításá­val. Ha jobban uralkodna hangján — ez nyilván szín­padi rutin kérdése — időn­kénti felesattanásaí, indoko­latlan fortéi bizonyára keve­sebbszer zavarnák játéka át- éltségét éppúgy, mint moz­gásának, gesztusainak — nyil­ván szintén a rutinhiányból fakadó — görcsössége, suta­sága. Csapó János Jakob Engstrand alakítójaként jó érzékkel talál rá e figura lé­nyegére; primitív érvénye­sülni akarására, s ennek ér­dekében minden aljasságra is gátlástalanul és jellemte- lenül hajlandó, eredendően korrupt, s ezért a környeze­tében ösztönszerűen minden­kit korrumpálni akaró ag­resszivitására. A kellőnél tán többet törődik a színész a kül­sőségekkel, a falábbal, ezért alakítása szándéka ellenére is olykor karikirozó színeket kap. S ez és a poének elébe tolakszanak az emberi hit­ványság igényesebb színészi ábrázolásának. F cnrnL írója sajnálja Ij SUIim Horváth Zsu­zsát, aki itt szereposz tási té­vedés áldozata is. Bármily zseniálisan jelenítené meg Regina Engstrandot, alkatá­nál fogva nem töltheti be azt a íeladatot, amit az író bí­zott e nőalakjára. Nem játsz- halja el a beteg Osvaldban is szekszuális vonzalmat kel­tő, csábító, életerővel leli szép nő szerepét. Vergődése a szerepben tanulság lehet azok számára is, akik fele­lőssége nem kevés egy-egy produkció szerepeinek kiírá­sakor. Hiszen némely szerep­osztási tévedés már a próbák megkezdése előtt megbuktat­hat egy előadást Gergely István díszlete jó; bár Alvingék otthonának elő­kelőségét és gazdagságát a kellékek és jelmezek jelzik inkább, mint a tanyai kocsi­színekre, fészerekre emlékez­tető, igen szellősre épített lécfalak. Ebben a környezet­ben kissé szervetlenül függ alá Alving kamarásnak „mint minden rossz okozójának” portréja. Vágvölgyi Ilona jel­mezei szépek, színeikkel jel­lemeznek, s összhatásukban korhűek, hitelesek. Az előadás sikere pedig csatlanós válasz mindazok­nak, akik okkal-oktalan vi­tatják olykor a klasszikus alkotások mai érvényét, s előadásuk szükségét. Papp Lajos Összefogás Káló Viktor szobrászművész Összefogás címmel nagyméretű krómacél térkompoziciót készít. A szobrot Budapesten a XXII. kerületben fogják felállítani. Képünkön: Káló Viktor, a szobor végleges méretű gipszváltozatán dolgozik. Három tárlat márciusban Három újabb képzőművé­szeti kiállítás nyílik Miskol­con márciusban. Időrendben elsőként egy nemzetközi jel­legű lárlatot láthatnak az ér­deklődők a Miskolci Galériá­ban: a közép-szlovákiai és az észak-magyarországi képző­művészek közös kiállítását először az elmúlt évben ren­dezték meg Szlovákiában, most pedig március 10-től Miskolcon látható hasonló jellegű, mintegy száz rajzot bemutató tárlat. Ezt követő­en Egerben és Salgótarján­ban is bemutatják. Időrendben ezt a tárlatot a Képcsarnok Szönyi-termében Darabon!, Tamás festőmű­vész kiállítása követi 23-i nyitással, majd március 28- tól a Mini Galéria ad ott­hont: Reich Károly Kossuth- és Munkáesy-díjas grafikus- művész — minden bizonnyal igen nagy érdeklődést kivál­tó — grafikai lapjainak. Miért elégedetlenebb... ? Miért elégedetlenebb és gunyorosabb a közvélemény a magyar filmmel szemben sokkal inkább, mint más művészeti ágakkal szemben? — E kérdésre is próbált választ találni Pécsett a kö­zelmúltban megrendezett já­tékfilmszemle vitája. Tóth Dezső miniszterhelyettes töb­bek között abban látta en­nek a .helytelen magatartás­nak okait, hogy míg kép­zőművészeti termésünk év­ről évre szinte felmérhetet­len, hasonlóképpen igen nagy az új zeneművek, irodalmi alkotások és ennek nyomán megjelenő kötetek választé­ka, új magyar drámái alko­tás is átlag negyven, jelent­kezik évente színpadjainkon, játékfilm mindössze tizen­nyolc-húsz kerül a közönség elé egy évben, tehát sokkal inkább tömeges érdeklődés előterébe kerül. A film po- pulárisabb jellegénél fogva is szélesebb közönségréte- geklcel találkozik, ugyanezt a filmet a legkülönbözőbb el­várásokkal nézik meg a kö­zönség különböző rétegeihez tartozó emberek, más-más igények, befogadó készségek szembesülnek az adott mű­vel. Mindez az egyéb művé­szeti ágak produktumainál másképpen jelentkezik, nem koncentrálódik ily nagy mértékben a közönség fi­gyelme egy-egy műre. Főleg pedig nem annyira hetero­gén közönséggel találkozik egy zenemű, egy könyv vagy egy rézkarc. Gondoljuk csak el, hogy a magyar film ál­lamosítása óta négyszázhar­minchárom mű született és azt az elmúlt év végéig öt- százhúsz millió néző tekin­tette meg egy tízmilliós lé­lekszámú országban. Ha a megjelent müvek számát a nézőszámmal szembesítjük, igazolva láthatjuk a beveze­tőben idézett miniszterhe­lyettesi okfejtést és legalább is az egyik oka előlünk áll annak, miért elégedetlenebb és gunyorosabb a közvéle­mény a filmmel. Tagadhatatlan, hogy a te­levízió megjelenése óta meg­oszlik ez a gunyoros, elége­detlenkedő hozzáállás a mo­zifilmek és a tévéprodukciók között, hiszen a képernyőn jelentkező filmet, tévéjáté­kot, egyéb művészeti pro­duktumot még nagyobb né­zőtömeg ismeri meg, még nagyobb az egy műre jutó közönség-hányad, ha lehet, még heterogénebb a néző­tömeg, ennél fogva mind na­gyobb annak a lehetősége, hogy a látott játékkal, egyéb alkotással szemben clégedet­lenség mutatkozik, meg nem értés jelentkezik, vagy ép­pen gunyoros visszahatást észlelhetünk a fogadtatásnál. Régi dolog, hogy egy-egy mű sikertelen fogadtatása esetén, illetve a közönség és a mű találkozásának siker­telenségét követően, az alko­tó az „erteilen” közönséget, a művet el nem fogadó né­ző pedig az alkotónak a va­lóságtól való elrugaszkodá­sát, mesterkéltségét, érlhetei- lenségét, „fesztiválra dolgo­zását” hozza fel a sikerte­len találkozás okául. Nem ilyen egyszerű pedig ez. A közönség nagy része okkal követeli a szórakoztató jel­legű műveket mind a kép­ernyőn, mind a moziban. A képernyőn szórakoztatás címszó alatt sokféle műsort is kap, ezeknek milyensége meglehetősen változó, és | megítélésük nem. is ennek a cikknek a feladata. Feljegy- zendő azonban, hogy ugyan­akkor a mozivásznon vígjá­téki jellegű magyar film — legalább is jól szórakoztató vígjátéki jellegű magyar film — elég ritka. A tavalyi Veri az ördög a feleségét címűt leszámítva nagyon nehéz lenne olyat említeni a kö­zelmúltból, amely ezt az igényt maradéktalanul ki­elégíti. Mivel azonban a kö­zönség szórakozási igényét lei kell a moziknak elégíteniük, magyar vígjáték hiányában elönti mozivásznainkat az olyan import-kommersz filmipari termék, amelynek művészi színvonaláról már beszélni sem lehet, ugyan­akkor tömeges jelenlétével ránehezedik a közönség íz­lésére, deformálja azt, és mt»ginkább eltávolítja a magvasabb alkotásoktól, nem serkenti arra, hogy egy- egy művészeti produktum befogadásakor együtt gon­dolkodjék a művel, illetve alkotójával, érléssel próbál­jon , közeledni a színvonala­sabb művek befogadásához. Már említettük azt a fajta , szembesülést, amikor az alko­tó a közönséget, a közönség az alkotót okolja a sikerte­lenségért. Semmiképpen sem fogadható el, és elutasítan­dó az a szemlélet, amely a közönséget marasztalja el kizárólagosan, rásütvén az „értetlen tömeg” bélyegzőjét. Ezt a magatartást még a legértékesebb, legszínvonala, sabb művek esetében sem lehet elfogadni. Az a feladat, hogy a film és a nagyközön­ség találkozása idején, vagy ha lehet azt megelőzően, a filmről olyan marxista alap- állású elemzést kapjon a né­ző, amely a befogadást meg­könnyíti, és hasonló módon marxista felelősséggel elem­zendő ezt követően a kö­zönség magatartása, érdeklő­dése, a mű és a néző talál­kozásainak sokféle pozitív és negatív jellemzője egyaránt. Ugyanakkor nem feledkez­hetünk meg arról, hogy igen sokat, tálán a legtöbbel ár­tanak egy-egy mű sikerének és a közönség érdeklődése felkeltésének, akik valami körülhatárolhatatlan közös­ség nevében, követelik az ér­téktelenséget, a művészietlen produktumokat, úgy is, mint a nagyközönség által vágyolt alkotásokat. Sajnos, ennek a nézetnek elég gyakran akad­nak hangadói, olyanok is, akik más okokból szerzett népszerűségükkel, mintegy kanonizálják ezt a félreve­zető és a marxista művé- szetkritikával összeegyeztet­hetetlen magatartást. Rop­pant hatásos dolog kabarék­ban és hasonló fórumokon az értékes művészeti alko­tások „érthetetlenségéről” viccelődni, megismerhetetlen „tömegek” nevében e mű­vek elutasítását deklarálni. Nem. más ez igen sok eset­ben, aöt, az esetek többsé­gében, mint olcsó hatásva­dászat, népszerűséghajliá- szás. Nincs arról szó, hogy a művészi jelzővel felruházott művek mindegyikét hurrá­zással kell fogadni. Nem, mert ezek között.is igen sok­szor adódik vitatható érté­kű, vagy éppen sikerületlen. Nem mentheti fel az alkotót az esetleges kudarc, s annak erkölcsi következményei alól a közönség értetlensége. De az sem jó, ha értékes mű­vek csak azért nem érhetik el céljaikat a legszélesebb tömegekben, mert egyszerűbb egy rossz hangulatot és meg­alapozatlan nézetet meglo­vagolva lebeszélni embere­ket az adott művel való ta­lálkozásról, mint mélyebb elemzéssel, negatív és pozi­tív vonásokat egyaránt tel­tárva, teljes felelősséggel be­mutatni azokat még akikor is, ha ez. olykor népszerűt­lennek látszó feladat. Évi átlagban húsz filmet lát hazai termésből a közön­ség és ennek kilencszeresét importból, Lehetetlenség, hogy a húsz mind kiváló és minden fajta ízlésnek meg­felelő legyen. Mert ahogy az új zeneművek. könyvek, színdarabok, képzőművésze­ti alkotások sem mind-mind örökértékű kiválóságok. De mindegyik között akad ma­i-adandó érték. A filmek kö­zölt is. Benedek Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom