Észak-Magyarország, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-26 / 73. szám

KZAK-RAGYARORSZÄG 4 1978. mätcms 2&, vasárnap Az öreg hölgy látogatása Bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban M ar majdnem azt írtam alcímül, hogy „Dürrenmatt tragikomédiájának be­mutatója Miskolcon”, de szemem a pla­kátra, meg a műsorfüzetre tévedt, ahol mű­faji megjelölésként — a szerző szándékaitól és minősítésétől eltérően — a melodráma olvasható. Éppen egy héttel ezelőtt már ki­fejezést adtam annak az örömnek és vára­kozásnak, amellyel Friedrich Dürrenmatt svájci író több mint tíz év utáni, ismételt miskolci jelentkezését vártuk, amellyel Az öreg hölgy látogatása, a szerző eddigi leg­nagyobb drámájának bemutatása elé néz­tünk. Arra is utaltam, hogy a darabhoz fűzött szerzői megjegyzések nem lehetnek a ma rendezője számára mindenben köte­lező érvényű instrukciók, a szerző nem zár­hatja ki bizonyos olyan következtetések és hangsúlyok nyomatékosabbá tételét, ame­lyek a darab szituációiból és dialógusaiból, nem utolsósorban a darab megírása óta el­telt negyed évszázad társadalmi változásai­ból adódnak. A rendező Szűcs János ugyancsak egy héttel ezelőtt nyilatkozott egy országos lap­ban, s kifejtette, hogy szemben a szerző­vel, ö nem tragikomédiának fogja fel a da­rabot, hanem a komédiára helyezi a hang­súlyt, s az előadás műfaji meghatározása melodráma, részben, mert egyes részeket zenésítelt változatban adnak elő, részben pedig, mert ,a darab történeti magja talán már egy kicsit melodramatikus.” E koncep­ció alapján értékeli át az öreg hölgy és aldozata, 111 szatócs, nem utolsósorban a pénzért megvásárolt, emberölésbe kénysze- ritett, vagy züllött gülleni polgárok szere­pét is, — szemben a szerzőnek mind a szö­vegkönyvből, mind az ahhoz fűzött jegyze­tekből kiérezhető elképzeléseivel. Szűcs Já­nos hát nem ragaszkodott Dürrenmatt szer­zői instrukcióihoz. Az alapvető kérdés most az, vajon hol az a határ az átértelmezésben, amelyen be­lül Dürrenmatt drámája kerül elénk, mikor vált át az eredeti mű nyomán a rendező­nek szinte önálló produkciójába, s az meny­nyire egyeztethető össze az alapművel. N em oktalan felidézni röviden Dür­renmatt drámájának alapgondolatát Egy multimilliomos idős hölgy hazalátogat időközben elszegényedett szü­lővárosába, ahol negyvenöt évvel ko­rábban megalázták, ahonnan emberte­lenül kitaszították, s most egymil­liárdnyi segítséget ajánl fel a városnak, ha megölik egykori szerelmeséi, a vele szemben gazember módján eljárt Alfred Ilii, a mai idős szatócsot. Ez a bosszú jóval több, mint egyetlen gazdag és szeszélyes ember magánügye: a város társadalma haj­dan cinkos volt a hölgy megalázásában, most a milliárdnyi jutalomért ezt az egész közösséget teszi gyilkossá, bizonyítva, hogy az adott társadalmi keretek között az em­ber, az emberi tisztesség megvásárolható árucikk. Az ötvenes évek derekán írt, s egy meghatározatlan, de eléggé pontosan, körülhatárolható nyugat-európai helyen ját­szódó dráma a jóléti társadalom, a mani­pulált közvélemény, a pénzért elaljasulo nyárspolgári tisztesség kritikája. Hajdan így, ebben az értelmezésben hozta meg Dürrenmattnak a vilásikert. Szűcs János színpadán némileg módosul a darab, jóllehet, vonalvezetése, fordulatai nagyrészt azonosak- A fordítás a korábbi, Fáy Árpádtól való, ezt játszották hajdan a Vígszínházban is. A rendezői koncepciónak megfelelően a darab itt zenével dúsult. Jó zenével. Victor Máté songjai, kórusrészle­tei, általában az egész játék zenei anyaga híven szolgálják a komédiái hangsúly pri­mátusának felerősítését. (Ennek a zenei anyagnak jó érvényesüléséért Herédy Éva ne­ve jegyzendő fel dicsérettel.) Vayer Tamás szellős díszlete —valójában egy félkörös lép­csős rendszer, amely mint az amfiteátrumok­ban, vagy arénákban színpadot, vagy küz­dőteret ölel körül — a maga szűkszavúsá­gában is vasútállomást, pajtát, erdőt, szál­lodai éttermet, boltot, utcát stb.-t képes he­lyettesíteni igen kevés — nyíltszíni — moz­gatással. Vágvölgyi Ilona jelmezei közül az öreg hölgy kísérete ruházatával, valamint a gülleniek első jeleneteinek túlzottan top­rongyosságával, koszosságával lehetne vi­tázni, az ő későbbi öltöztetésük kitünően jellemzi a város társadalmának változásait. Csupa ernyedtség, fásultság, közöny és sirám árad az első képből. Meg a rendező mindenekfelett komédiát játszatni akaró szándéka. A Clochemerle-re emlékeztető, de itt öncélúnak tűnő piszoár-játék, a vá­ros előkelőségeinek egyetlen cilinderrel va­ló „labdázása”, és más megoldások mind azt érzékeltetik a nézővel, hogy itt pedig egy olyan mulattató komédia,veszi kezdetét, amely jó zenei betétjei, figyelmet és elisme­rést érdemlő koreográfiája — alighanem a játékmesterként feltüntetett Somoss Zsuzsa érdeme — segítségével, a fákat jelképező gülleni polgárok nagyszerű jelenetével, meg egyéb vidámkodásokkal nemcsak idézőjelbe teszi Dürrenmatt tragikomédiáját, hanem szinte annak paródiáját kínálja. Szinte adó­dik a nézői gondolattársítás, amikor az el­ső felvonás vége felé a két ivartalanított egykori hamis tanú (de visszataszító külle­met kényszerítettek rájuk!) arról énekel, hogy őket — hogy is mondjam, ,.megmásí­tottálhogy nemcsak velük, hanem a szer­zővel is valami szelídítő, vérmérsékletet csök­kentő metamorfózis történt. Az első felvonást, követő szünetben talán már beletörődhetnénk, hogy „Dürrenmatt nyomán” valami mást, valamiféle komédi­át látunk majd, de jön a második felvonás, amikorra elfogy a komédiázó kedv, vagy erő, vagy mindkettő. Igaz, ennek a felvo­násnak a történései — a gülleniek lassú meg­változása; vásárlásaikkal, adósságvállalása- ikkal sodródnak az öreg hölgy milliárdos mentőöve felé, mindinkább feladják, elárul­ják barátjukat — •* .Ián erősebben ellent is állnak a komédiába hajlításnak. Az is igaz, hogy itt viszont nagyjából azt kapja a né­ző, amit Dürrenmatt darabjától vár, de most már, a harsányabb komédiára hangolt el­ső felvonás után ez nehezen elfogadható törés, jórészt csak a végére érezteti meg a véres drámát 111 végleges bezártsága. A harmadik felvonás hasonlóan fqlytatódik, hívebben Dürrenmatthoz. A tanár, az orvos- és a milliomosnő hármasa valamivel erőt­lenebb a szükségesnél, jobb hatású a tanár becsületének utolsó, bátortalan felszikrázási kísérlete. A felvonás erősen visszafogott tempójú közepe körül, a konradsweileri — erdei jelenettől aztán tényleg eluralkodik Dürrenmatt felelt a melodráma, majd a gülleniek végleges árulását betetőző gyü- lésjelenet valamiféle olyan megoldásba sze­lídül, amelyben brechti motívumok ölelkez­nek operetlfinálók mozzanataival, s amely­ben Dürrenmatt kollektív gyilkosságról szó­ló ítélkezését a felbukkanó tornász figurá­jának markánsabb kiemelése a bérgyilkos­nak való segítésre, az aktív cinkosságra módosítaná. A befejezés pedig — a hozsan­názó polgárok gyorsan szaladnak beváltani a csekkeket, és a magárahagyott halottat egy idegen takarja le egy zsebkendővel — már végleg nem Dürrenmatté. De az sem. hogy a csekkeknek a nézőtérre nyújtogatásával minket is cinkossá kívánjon tenni az öreg hölgy! A darabban tulajdonképpen kel abszo­lút főszerep van-, az öreg hölgy, azaz Claire Zachanassian és Alfred III, az egykori szerelmes, a mai szatócs. (Az igazi „fő­szereplő” a megvásárolható nyárspolgári tisztesség.) Máthé Éva. megformálásában az öreg multimilliomos asszony nem volt visszataszító, bosszúra lihegő némber. Ko­rát meghazudtolóan vonzó küllemű terem­tést formált, olyasfajtát, mint a náci ve­zetők között akadt néhány: kulturált külső, többnyire még mosolygó arc is hozzá, de a felszíni nyájasság mögött kegyetlen és gyilkos céltudatosság; néha-néha már-már hatalmába keríti valami líra, valami emberi érzés — mint például az Iliéi való utolsó együttlétnél a kondradsweileri erdőben —, de kegyetlen józansága nem hagy elérzéke- nyülést. Máthé Éva meg tudta éreztetni Claire-ben azt a kiégett asszonyt, akinek egész életcélja hajdani sérelmének megtor­lása, de már nem is leli benne öröméi, hi­szen 111 megöletésével életcélját is elvesztet­te. Egy percig nem lehet kétségünk, hogy az ő formálta Claire szentül hisz nemcsak a gülleniek, hanem minden pénzért meg­vásárolható ember hitványságában; alakí­tása az egykori tiszta hitű ifjú, Claire Wäscher én a későbbi milliomosnö önpusz­tító, soha lei nem elégülő belső vívódásának nagyszerű megfogalmazása, a művésznő nagyértékű .szerepformálásai sorának jó folytatása. Alfred 111 alakja kevésbé össze­tett, bár tagadhatatlanul nála nagyobb a jellemfejlődésnek a darabban felmutatott útja. Somló Ferenc alakításában 111 kedé­lyes nyárspolgár, megpocakosodott, megál­lapodott, semmit sem váró ember, aki ele­inte fel sem tudja fogni a közeledő tragé­diát, majd annak felismerése után egyre inkább megváltozik: sorsának beteljesülését rövid lázadás után teljes belenyugvással várja, mert puszta élete mit sem érne csa­ládja és környezete nélkül, másrészt őértük kell vállalnia az önfeláldozást. Somló eb­ben a Icilálástalanság- és tragikus belenyug­vás-ábrázolásában volt különösen hiteles és emberi, a kedélyből a nyüszítve félőbe váltásban, majd a mindenkitől elhagyottan belenyugvó ember megjelenítésében érde­melt különös figyelmet. Az igen nagyszámú szereplőgárdából ki­emelést kíván a kigyósimaságú polgármes­tert a rendezői koncepciónak kitűnően meg­felelőre formáló Sallós Gábor; a gimnáziu­mi igazgatót játszó és az Iliéi való utolsó beszélgetésében a tisztesség roncsait men- teni-akarást érzékeltető, bár helyedként fi­gurájával még küzdő, de egészében érdekes Varga Gyula; a kenetteljes papot formáló Fehér Tibor, a roncsember orvost alakító Kulcsár Imre, a buta rendőr, Dariday Ró­bert, s a polgárok karából Bánó Pál. De ér­demes feljegyezni még M. Szilágyi Lajos, Hídvégi Elek, Csabai János, Szili János, Máthé Eta, Somló István, Matus György, Csiszár András, Csiszár Nándor, Mátyás Jenő nevét, s elismerés illeti a karjelene­tek, tömegképek felsorolhatatlanul sok köz­reműködőjét. A z öreg hölgy látogatása a miskolci színpadon — úgy tűnik — inkább a Szűcs Jánosé, minta Dürrenmatté. Ha saját koncepcióját mindvégig következete­sen véghezvinné, talán jobb is lehetne. Így kissé felemás. De feltétlenül megnézendő. Benedek Miklós Nádas László és Antoni Rozália ipari formatervező házaspár gyermekjátékok tervezésével is foglalkozik. Céljuk, hogy a formatervezett egyedi játékokat és játszótéri eszközöket so­rozatban is lehessen gyártani. Képünkön: Nádas László, a tervező, asztalánál. A Varietastól — a Vasasig Akkor tehát mindenki jól érezte magot — igen, így irtuk tudósításunkban, beszámolva megyénk amatőr együtteseinek az elmúlt hét végén bemutatott műsorainak döntőjéről írott tudósításunkban. A versenyről, az ' eredményről szóltunk akkor, a zsűri döntéséről. Ritkán adódik, hogy me­gyénk amatőr művészeti együttesei közül több műfaj képviselőit együtt láthassuk. Nos, erre is — többek kö­zött — jó alkalmat szolgál­tatott az elmúlt hét végén rendezett VIT amatőr mű­sorpályázat megyei döntője. Igen, jól éreztük magunkat, mert a Béke és a Fiatalság nagy találkozásának lehet­tünk néző-hallgató részesei. Ami nem zárja ki azt, hogy egy-egy műsorszám közben gondolataink, kérdéseink, töprengéseink ne kapjanak helyet a figyelem ugyancsak nagy „rendezőasztalán”. A Varietas — a kazinc­barcikai Radnóti Művelődési Ház pol-beat együttese — nyitotta a sort, a diósgyőri Vasas Művelődési Központ Táncegyüttese zárta. E két máfaj képviselői melle tt- között belekóstolhattunk az irodalmi színpadok, vala­mint az énekkarok, kórusok mindennapi munkálkodásál­nak „levegőjébe” is „. örültünk neki — az ér­zésen túl a gondolattal is —, hogy megyénkben a tánc folklór alapon fejlődő és egyetemes kifejező törekvése országos összehasonlítást is „kibír”. Bátran kijelenthet­jük — kevés megye tudhat magáénak olyan együttese­ket, mint Borsod: a Vasast Diósgyőrből, a Hegyalját Sá­toraljaújhelyből, a Kohászt Özdról. S akkor még csak nem is említettük az Avas Táncegyüttest, amely Sosz- takovics VII. Szimfóniájá­nak első tételére előadott produkciója után „szinte magától értetődőnek” tűnt, hogy itt csak ők kaphatják a megyei döntő fődíját, a KISZ KB 5000 forintos elis­merését. A szakemberekre tartozik, hogy megítéljék, mikor, hogyan és milyen műhelymunka után szerzett az Avas lépéselőnyt a többi együttes előtt. Az viszont az érdeklődő előtt úgy tűnik: saját maguknak diktálják a tempót, s ez is folyton csak nagyobb sikereket hoz a nagy múltú együttesnek ... (Ez volt a zsűri egyöntetű véleménye, s ha még ezen „túl akarjuk magunkat ten­ni”, azt is megmondhatjuk, hogy nagyon tetszett a Hegy­alja szépsége, a Vasas, egy­öntetű-keménysége, s öröm­mel üdvözöltük a táncosok sorában a hercegkúti nem­zetiségi néptánccsoportot és a nyékládházi Kisbojtáro- kat)... ... örültünk, tapsoltunk, együttérezlünk a pol-beal- esekkel. Hogy ennyien van­nak, hogy a politikai dalos mozgalmat megyénkben is jól reprezentálják, hogy azt mondják-éneklik amit mi is akarunk, érzünk. De éppen ezért éreztük azt is: számít­hatnának ránk, a közönség­re is, lehetnének — a műfaj kívánja-kínálja is — közvet­lenebbek, nem ennyire kot­tához ragaszkodónk. Hogy e megállapításunknak ' joga vari, akik jelen voltak, tanú­siTha'tj'ák: a mőfaj hazafi „nagyfőnöke”, Dinnyés Jó­zsef — tagja volt a zsűrinek — kölcsönkért egy gitárt míg az okleveleket megírják, és dalolt (daloltunk mindahá- nyan, mert tanított is köz­ben) ... persze, lehet, hogy a rövid idejű múlt még a lu­das . .. hiszen ha rutinnal, ha mar versenyláz nélkül, lehet, hogy a leninvárosi középis­kolás, Mezei Márta is észre­vette Volna: csak egy apró jelzés kellene, egy lehelet­nyi finom „csel”, s vele éne­kelne a néző-hallgató se­reg .. ... szívesen hallgattuk pe­dig Mezei Mártát, talán ép­pen azért, mert egyéni han­gú volt, ezért szerettük. Hogy mégsem kapott díjat, külön elismerést, alighanem bizonyosra vehetjük: azért történt, mert a zsűri — s ezt nem tudjuk eléggé üdvözöl­ni — nem tudta másként ki­fejezni elismerését a lenin­városi középiskolások három műfajban is bemutatott ma­gas színvonalú produkciójá­ért — mint oly módon, hogy különdíjként az egész iskolá­nak (Kun Béla Gimnázium és Ipari Szakközépiskola) háromezer forintos különdí- jat szavazott meg, teljes összhangban, egyetértés­ben ... .. . s ha mór az iskoláknál tartunk: az énekkarok, kó­rusok műsorait tőlük hall­hattuk. Hadd hivatkozzunk megint a zsűri „titkos ta­nácskozásáról” ellesett-hang­zott megállapításra: egyér­telmű volt a miskolci Földes Ferenc Gimnázium sikere: „Ügy szólt, ahogy egy nagy kórusnak szólnia kell” — mondta az egyik zsűritag, s sűrűn bólogattak a többiek. A laikus hallgatott közben — egyébként sem volt sza­vazati joga —, legfeljebb ar­ra gondolt közben, amit ma­ga másoknál nem értett: miért kell nagyobb felada­tot állítani egy kórushang­zás elé, mint amennyit a kórushang elbírhat? ... Győ­zött tehát a Földes, a nem szakember ehhez még egy ellesett apró mozzanat ere­A színész arca című kiad­ványsorozat harmadik köte­teként a MOKÉP Szirtes Ádámot hozza közelebb a mozilátogatókhoz. Különös jelentőséget ad a Szirtes-ki­advány megjelentetésének, hogy a magyar filmszakma államosításának 30. évfor­dulója előtt állunk és az ál­lamosított film első termé­sével, a máig is felejthetet­len Talpalatnyi földdel in­dult el Szirtes Ádám művé­szi pályája is. A paraszti sorból főiskolára került mű­vész azóta a filmográfia sze­rint 84 mozifilmben ját­szott, többségben főszerepet, a most megjeleni kiadvány .léig azért hozzá tenné: a második helyezett Zrínyi Gimnázium kamarakórusá­nak produkciójáról mondva: láttuk, hogy a kórusvezető tanárnő a műsor végén, a taps közben, odament az egyik kórustaghoz, s megsi- mogatta az arcát, „megpas- kolta”, mondhatnánk ha na­gyon profánul fogalmaznánk. Akkor, ott valamennyien tudtuk: az ismételt újrakez­désben, legyőzött nehézség­ben, tanár—diók szép kapcso­lata volt ez. Emlékezünk rá ... ... sok emlékeznivalónk azonban a negyedik műfaj,, az irodalmi színpadok sze­replésével kapcsolatban nem akadt. Hacsak azt nem mondjuk : egyetértünk a zsű­rivel, hogy ebben a kategó­riában nem adta ki az első díjat, hanem megosztva „fi­zetett”... s itt „takarított” meg kifizethető díjat. Meg- gondolkoztató, hogy az utóbbi évek kísérletei ellenére sem fedezhettük fel a tartalom­hoz tartozó formát ezekben az előadásokban. S mintha úgy tűnne: nem elsősorban a tartóimat keresik az irodal­mi anyaggal-eszközökkel dol­gozó amatőr csoportjaink, hanem a formát. Márpedig régi. tudott dolog: a verset is, a prózát is mindenekelőtt mondani-Hallani kell. Csak­hogy ismét azon bosszankod­hattunk: nem . értjük, mit akar X. Y. vagy Z. mondani. Hallani hallottuk, hogy be­szél ... Mindeneseire a bo­csi és a miskolci irodalmi színpad (színjó tszócsoport.) elismerését nem vitathat­juk ... Nem az „elítélés vagy a megítélés” szándékával ve­tettük mindezt papírra. Csak amit a VIT műsorpályázat megyei döntőjének apropójá­ból élmondhatónak, elmon- dandónak tartottunk, azt kí­vántuk itt másokkal is meg­osztani. A többi a szakem­berek dolga. (A zsűri tagjai jószándékú közlendőiket el is mondták a verseny után a csoportvezetőknek.) ... hogy a legjobbak mi­lyenek voltak, azt pedig az érdeklődők megnézhetik, meghallgathatják: március 29-én, délután öt órakor a miskolci sportcsarnokban, a VIT-parádén... Tcnagy József filmtörténészek, esztéták, rendezők, színészek emléke­zéseiben ezt1 a pályaképet idézi fel. Természetesen sok fényképpel. Helyet kapott a kiadványban egy Szirtes Adómmal készített nagyobb szabású interjú is, amely ugyan segít közelebbről, be­lülről látni ezt az életutót, de emlékezetbeli tévedések­től sem mentes. Az emléke­ző művész tévedhet, az in­terjút készítőnek viszont nem szabad tévednie. Ez apró za­varó momentumok ellenére érdekes böngésznivaló a Szir­tes Adóm című füzet. (bmj Harmadszorra: Szirtes Idám

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom