Észak-Magyarország, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
Í978. Január 22., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 r írók az irodalomról Az irodalomtörténet több olyan vállalkozást tart nyilván — például a Hét 1893-as „felmérését”, a Gyulai Farkas összeállította „Legkedvesebb köny- veim”-et, vagy a Kőhalmi Béla szerkesztette „Könyvek Könyvé”-t, — amelyek azt próbálták kideríteni, hogy milyen irodalmi alkotások hatottak a felfedezés erejével az adott kor legismertebb íróira, s milyen könyvek alakították szellemi arculatukat. Legutóbb dr. Batári Gyula, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos munkatársa végzett — körkérdéseivel — páratlanul izgalmas ízlésszondázást. összeállításában kortárs művésznagyságok — köztük festők, zenészek és tudósok — vallanak a könyvhöz fűződő kapcsolatukról. HÖLGYEIM ÉS URAIM! Örömmel adom tovább illetékes helyről nyert biztos értesülésemet, a báli szezon idén, 1978-ban is megkezdődött! Tudom, hogy népünk apraja-nagyja sóvárogva és epekedve várta az idei farsangot. Nos, hát eljött az ideje, s mint budapesti hétfői laptársunkból értesülhettünk róla, már elkészítették a pontos programot is. Igazán nem várhatják tőlem, hogy ezt a programot most itt felsoroljam. Elég lesz ízelítőül egy-két csemege. Lesz tehát álarcosbál, újságírók bálja, ebtenyésztők bálja és jogászbál. Fogtechnikusok bálja és nemzetközi cigánybál. Lehet válogatni! A színhelyek? A bálok egytől egyig Budapest legelőkelőbb és legfényesebb mulatóiban lesznek megrendezve. A Duna-Intercon- tinentál, a Margitszigeti Nagyszálló, a Gellért-szálló és a Hilton-szálló várja a kedves vendégeket, természetesen Borsod és Miskolc dolgozó népét is. Itt az alkalom ! Lányos anyák, nagymamák! Vigyétek lányaitokat bálozni a Hiltonba! Hurrá, itta báli szezon! Megtudtam azt is, hogy a jelmezek gazdag sokasága áll dolgos, munkás népünk rendelkezésére. A televízióban karácsonykor látott Szerelem bolondjainak pompás ruhái, a Nyolcvan huszár című új magyar film káprázatos kosztümjei egytől egyig önökre várnak! Elárulom, én magam sajnos nem mehetek el egyikre sem. Bokros teendőim, továbbá az idén ismét elfelejtett napidíjemelés megakadályoznak ebben. Mert a főnökömet még talán rá tudnám szedni, hogy valami ürüggyel felküldjön Budapestre, de attól félek, hogy a napidíjból nem telik majd arra, hogy szívem bájos Hölgyét a Hiltonban megvendégeljem egy pohár szódával. Erről viszont az jut eszembe, hogy nem olvastam arról, hogy itt, szűkebb pátriánkban milyen bálokat rendeznek. Igaz, hogy nincs Hiltonunk, és Inter- continentálunk, de vannak eladósorba került lányaink és táncos lábú asszonyaink! Talán közülük sem jut el mindenki a budapesti bálokra. Rendezzünk hát nekik is valahol, valamilyen bált, bálokat. Például nálunk is lehetne rendezni cigánybált. Ha nem is nemzetközit. A feltételek megvannak hozzá. Még a helyszínt kellene megválasztani. Valahol közéi a kijózanítóhoz. Aztán nálunk lehetne például kohászbált rendezni. Jelmez sem kellene hozzá. Mindenki a munkaruhájában jönne, lepipálnánk a Nyolcvan huszárt is. Építők bálját egy alig használt felvonulási épületben. Későn jövők bálját az irodákban. Eladók bálját a csúcsforgalomban. Korcso- ' lyázók bálját a DVTK gyepszőnyegén. Hölgyeim és uraim! Miskolcon is megkezdődik a báli szezon. Már látom is magam előtt a fényes vendégsereget, az ihaj, csuhaj, sose halunk meg, pompás hangulatot. S íme, látom a bálkirálynőt, amint utánozhatatlan színű jelmezében belibeg partnere karján: Kukás Klárát, a diósgyőri «edények főmezgerélőjét! HÖLGYEIM ÉS URAIM! Soha nem látott pompával és hangulattal beköszöntött a farsang! Remélem, a következő impozáns rendezvényen önökkel is találkozhatunk majd. (szatmári) Nyomán.tél Errefelé, a községet, Nyomárt körbefogó dombokon még hó van. Legalábbis az északi lejtőkhöz búvó házak mögött, s kint, a határban is, ahol tisztán látni a rókák nyomát, a vadak ösvényét, s egy-egy falusi kutyával folytatott harcuk csataterét. Mert, — ahogy mondja az öregember, akivel együtt ballagunk a '■’olt felől — van itt róka mindenfelé. Igaz, tyúk is van, de azért nem sokat lopnak el a' rókák. Nincsenek rászorulva, nem volt még igazi téli hideg, meg ahogy így elnézzük. nem is lesz már. 4 Mi is jelzi azért, hogy mégis tél van? Hát a füstölők, melyek kéményéből — van itt jópár udvaron — kékesszürke felhő borítja be a falu háztetőit. A nemrég volt disznóölések, disznótorok állandó témái az esti beszélgetéseknek. A bolt előtt egy asszonyka arra a kérdésre, hogy ez évben körülbelül hányán öltek disznót a községben, elhúzza a szóját. — Az attól függ;' hogy mennyi a sok, meg a kevés. .. A földet művelő emberek idegennel szembeni bizalmatlansága, bölcseleté ez a fajta válasz. Mert válaszol ő tisztességgel, de úgy, hogy értsd belőle azt, amit akarsz. Talán ezért is lenne, hogy falusi ember városon nem szívesen kérdez? R. Nagy János 74 éves. Felesége, Erzsiké néni 86. A legkisebb fiuk decemberben szerelt le. Akkor volt náluk > az „igazi” disznótor. Két süldőt vágtak, s került az asztalra abból a jófajta szilvapálinkából is, amiből az öreg kínálgat. A konyhában ülünk. Az öregek, akiknek egykor a templom körüli labdázás, és néha-néha egy bál volt minden szórakozásuk, a község jövőjét latolgatják: — Vannak, akik elmennek, de vannak, akik itt épí- keznek. A környék ad munkát, jó a buszjárat mindenfelé. — Még fürdőt is lehetne építeni, nem messze Hangács felé van a földben melegvíz — mondja az asz- szony. — Mi volt mostanában itt, Nyomáron, a legnagyobb esemény? — kérdem az öreget — Esemény?... — gondolkodik egy kicsit. '—Hát szombaton megfialt a kocánk. Tízet, de hármat agyonnyomot... De menjen be a tanítóhoz, ö mindenről tud, ami Nyomáron történik. .. Szabó István, a „mindentudó” tanító ,a járásban 26, Nyomáron 12 éve tanít. «, gyerekek örülnek a szünetnek. — Szép járás ez, én már innen megyek í yugdíjba. — mondja. — Sokan, különösen a környékről, jönnek ide lakni. A decemberi falugyűlésen (ki tudja mór hányadszor) megint a legtöbben az ivóvízre panaszkodtak. Nyomáron nincs vezetékes ivóvíz, s a legtöbb kút kólival fertőzött. Pedig fizetne itt mindenki a jó vízért... A tanító, aki nem egy mostani tanítványának szüleit is tanította —.elégedett ember. — Talán azért szeretek itt lakni és dolgozni, mert hamar befogadtak. Pusztafalvi Tivadar Az uszályoknak nincs nevük, csak számuk, ugye? A 419-es Számomra csodálatos, meseszerű „találkozásos” nap volt. A Nap fényét mintha valami óriási rostán szitálta volna az ég. A Bodrog, a folyó vize olyan volt, olyan kékes-fekete és fénylő, mintha millió apró fémdarabból állították volna össze. És az uszályok. A nyolc uszály vastag olajos drótkötelekkel élő kanadai nyárfákhoz szabva, és az agyagos partoldalban sar- pán fenyővel megtámasztva mint lassított filmen — úgy éreztem -— úsztak a vizen. Pedig álltak. Szinte mozdulatlanul. És mégis a folyó folyó azt a látszatot keltette, mintha az uszályok úsznának. „Bodrog, 2-s íolyókilomé- ter” — így mondta Kónya Béla hajóvezető, az őrség parancsnoka. Itt állomásozik télen az MHRT néhány uszálya. Ez a telelő kikötőjük, miután a Bodrog ritkán fagy be itt, Tokaj tájékán, és mert. jó kikötőfák vannak a parton. A múlt évi nagy tiszai utazások után, melynek kapcsán követ szállítottak parterősítéshez, útépítéshez hazánk déli tájaira, itt pihennek az uszályok és az emberek. Kónya azt mondja, hogy itt van a 308-as számú állóhajó, a 406, a 409, á 418, a 419, a 433, a 434 és a 437-es számú uszály. — Az uszályoknak nincs nevük, csak számuk — mondja a hajó vezető. — Bár ezek már nagyrészt önjáró teherhordók, nem leéli őket vontatni. És mégis. Nincs nevük, csak számuk. A 419-es számú uszály építésénél, készítésénél, vízre bocsátásánál ott voltam. A hajó „homlokára” egy kis táblán ez van kiöntve alumíniumból: „419. sz. uszály. Épült az MHRT Hajójavító Üzemében. 1963. Tápé.” Emlékszem rá, nem volt nagy ünnepség. A minium vörösétől, az olaj fekete kékjétől és a rozsda barnájától tarka pufajkás emberek állták körül a sóilyatéren kikötött hajót. Mindenki a mozdulatlan, útrakész, új uszályt figyelte. Az elhangzott parancsszavak után egy kis időre csend állott be, pillanatig mozdulatlan volt minden, gép és ember egyaránt Csak a szél kergette az őszi esőtől terhes, alacsonyan járó felhőket a Tisza másik oldalára. A hirtelen csend ideges, vízfölötti cikkázásra kényszert tett egy sirályt. Aztán hatalmas dübörgéssel lecsúszott a hajó a vastag gerendákon és magasra tolta maga előtt a víztömeget. A munkások néhány lépést tettek a parton a folyó felé, mintha a vízbe csúszott hajót akarnák visszatartani. Csak ketten maradtak a helyükön; az asszony és a férfi. Szinte ■ észrevétlenül, s láttam, akaratlanul megfogták egymás kezét. Vin- cze Pál hajókovács, brigádvezető, a lassan megnyugodó hatalmas vastestet figyelte a vizen, melynek tehetetlenségét apró motorcsónakok használták, ki és bele-belecsípve kötélre fűzték és vonszolták, és taszi- gálták. Vincze Pálné, született Nagy Anna, hegesztő. És a hajókovács brigád tagja pedig felfelé nézett. Szeme, mintha napfényt keresne a hangtalanul tovairamodó felhők között, a magasba ijesztett sirály re- . pülését követte. A népművészetéről híres Tápéról kevesen tudják, hogy o' t van a Tisza egyetlen műhelye, hajójavító üzeme. így hát hajójavító, hajóépítő szakmunkások lakják a falut. Vinczéék majdnem egész famíliája itt dolgozott, vagy — talán dolgozik most is. Emlékszem rá, az asszony a készülő uszály gyomrában, villany- hegesztő fénye mellett állt. Ugyanúgy öltözve, mint a férfiak, de fekete haját pi- rospettj’es kendő -takarta. Mint valami hatalmas, állandóan izzó tűvel, a hegesztőpisztollyal és a hozzá használt cérnával, a vadhuzalból készültl elektródával „varrta” egymáshoz a hatalmas acéllemezeket, sokáig. Aztán váratlanul abbahagyta. Kihunyt a kékes fény. Az asszony leeresztette arca elől a szemét védő pajzsot. — Röntgen alá dolgozom — mondta. — Tudja, mit jelent ez? A varratokat, a vasat átvilágítják. A múltban, gyerekkoromban a szegény emberre nem jutott annyi fény, hogy megvédjék a betegségtől. Most meg még a vasat is... S egy villanásnyi csend után: — Apám, aki itt dolgozott, azt mondta, hogy a munkásember olyan, mint az uszály. Az uszályoknak nincs nevük, mint a hajóknak, csak számuk. Pedig külsőre olyanok, mint a hajók, csak szélesebbek, alacsonyabbak. Az uszályok terhet szállítanak hatalmas kombáraikban, s karvastagságú kötelekre fűzve haladnak a vantatóhajók nyomában. Nincs önálló létük, független életük. Az uszály a víziutak névtelen teherhordója. Ha visszagondolok, akkor igaza volt apámnak. Valóban ilyen volt az életünk. .. A férj, az alacsony, csu- paizom hajókovács bólogatott, amíg az asszony beszélt. De aztán átvette a szót Halk, rekedtes hangját csak néha szakították meg az asszony közbeszólásai. Az életéről, az életükről beszélt. Udvarias figyelmességgel néztem rá, hallottam is, amit mondott, de mégis inkább bölcsességükön gondolkoztam. Közben néztem, ahogy a sólyatéren új hajó készült Egy újabb önjáró uszály. A 420-as. Vincze Pálné hegesztő igazított valamit a hegesztő- pisztolyón. Vincze Pál hajókovács, brigádvezető segített neki. Elbúcsúztunk. Mikor visszanéztem, háttal álltak nekem. Ha az asszony fején nem lett volna pirospettyes kendő, nem tudtam volna megkülönböztetni őket... 0 És most a tokaji Bodrogon konganak lépteim, az uszály vasfedélzetén. Tizenöt esztendő telt el azóta. Megkopott a hajó, megkopott rajta a festék, raktáraiban a vele szállított kő szemétje, hordaléka. Mióta elkészült, a Tiszát és mellékfolyóit járta. Leginkább követ szállított. Lehetne tán idézni a híres görög filozófus mondását, miszerint minden folyik, minden változik, és nem lehet ugyanazzal a lábbal mégegyszer ugyanabba a folyóba lépni. Bizonyára így van ezzel a 419-es is. Tizenöt esztendeje úszik ugyanabban és mégis mindig más folyóban... Kónya Béla hajóvezető lekísér az uszály modern, összkomfortos lakásába. Legnagyobb meglepetésemre az édesapjával találkozom, Kónya Jánossal, aki 41 esztendőn keresztül utazott hajósként, s azt is megtudom, hogy még az ő édesapja is regi víziember volt. A csendes beszélgetéshez az olajkályha duruzsolása szolgáltatta a zenét, a másik helyiségben kellemes-csendesen szólt a rádió. János bácsi szidja ezeket a mostani teleket. Azt kifogásolja, hogy nincs hó és nincs elég hideg. Bizonyára igaza van. — Amikor én kezdtem — mondja — fűrészt, baltát otthonról vittünk, hogy ki tudjuk faragni a fából készült uszályokat a jég szorításából. Most meg, mostanában a Bodrog be se fagy. " Még a pokrócot is otthonról vittük. Igaz, a leltárt nem ismertük, nem is volt ilyen, de villany sem. Petrával meg olajjal világítót- > tunk. A 10-es számú uszály, ami majdnem teljes egészében csak fából volt, s amelyen én kezdtem a vízi életet, nehéz munkahely volt, s nehéz volt rajta az életünk is. A lakást ott „csárdának” neveztük, és ez nem véletlen, összehasonlíthatat- lanul másképpen élnek a mostani hajósok, mint ahogy mi annakidején. A „Szatmár” gőzhajó vontatott minket az a híres, 80 lóerős. — Én — mondja a fia, a mostani hajóvezető — a. Szentistván gőzösön kezdtem a munkát a Dunán, Budapest és Esztergom között. Gőzös mind a kettő. A „Szatmár” is az volt, meg a „Szentistván” is. Mégis a mi világunk, a mi környezetünk, a mi munkakörülményeink mások voltaic. Az öreg — néz az apjára — azt mondja, hogy nem lehet megunni a hajóséletet Én egy negyedszázad után azt mondom, hogy elég volt a nomád életből, szeretnék partra kerülni. Ez a modern összkomfort, amit most biztosítanak a hajókon, uszályokon a hajósoknak nem sokat ér család nélkül. Ez persze nem jelenti azt hogy el akarom hagyni a vizet. A víztől nehéz megszakadni. Apám sem tud. A Rákóczi-vár szigeten lakik és dolgozik, és csónakkal most is szinte minden nap átevez hozzám... Véletlenül néztem be Papp Miklós bátyámhoz, a tokaji múzeum vezetőjéhez. Díszhelyen ott állott lakásában a 10-es számú fauszály modellje, amelyiken az öreg Kónya János hajózott valamikor több, mint fél évszázada.. Kezembe is foghattam a kis uszályt, végigtapogathattam, mutató- és középső ujjammal végigsétálhattam fából készült fedélzetén, kinyithattam a kormányrúd alatt levő lakás, vagy ahogy akkor nevezték, a „csárda” ajtaját, be is nézhettem rajta. De nem láttam ott senkit... Oravec János
