Észak-Magyarország, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-229. szám)
1977-09-25 / 226. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1977. szeptember 25., vasárnap Isméi kézben n szerszám és u fegyver Iván István épületüvegezö szakmunkás tegnap töltötte be 33. életévét, ünnepelhette meg születésnapját. Ha megünnepelte, volt mit ünnepelnie neki is, családjának is, elvtársainak is, barátainak is, munkatársainak is. Iván István épületüvegezö szakmunkás ugyanis az címűit harminc esztendő és három év alatt tulajdonképpen többször született meg. Az anyakönyvi kivonat szerint 1944. 'szeptember hó 24-én Sajókazinc községben bányászszülök gyerekeként látta meg a napvilágot. Ez a hivatalos. Kél esztendő múlva, apró kis emberként beleesett a megáradt Sajóba, ahonnan bányászapja mentette ki. Hatesztendős volt, amikor bátyjával és még másik két utcabeli gyerekkel egy háborúból visszamaradt kézigránáttal játszadozva felrobbanlak. Négyük közül hárman, közöttük a bátyja, életét vesztette, ő sértetlen maradt. 1955-ben, tehát tizenegy éves volt, amikor fejjel belezuhant a régi erőmű egyik Sajó-parti, vízzel teli almájába, centiméterekkel a nagy öntöttvasból készült szívócső mellé.. . Tavaly pedig, október 6-án, mint a Borsodi Állami Építőipari Vállalat dolgozója, munka közben, önhibáján kívül lezuhant Kazincbarcikán egy tízemeletes lakóház tetejéről. Pontosan 38 métert zuhant. Szemüvege és a zsebében levő szerszámok, a kalapács, a gitt-kiverökés, a gittelőkés, a harapófogó, a csavarhúzó talán valamivel hamarább földet ért, mint tulajdonosuk. A szemüveg egyik üvege. eltörött, a szerszámok — vasból lévén — sértetlenül megúszták a nagy zuhanást. Iván István üvegező szakmunkás szerencséjére egy friss földhalomra zuhant a testének jobb oldalával. Fájdalmat érzett a lábán, de ezenkívül semmi mást. Fel akart tápász- kodni, de munkatársai nem hagyták. Mentőt hívlak. A kórházban kiderült, hogy csodával határos módon, tulajdonképpen nem életveszélyes sérülésekkel élte túl ezt a nem mindennapi zuhanást. Egy fiatal villanyszerelő, aki az esetet látta, idegösszeroppanást kapott. Tovább ápolták a kórházban, mint Iván Istvánt. * A szabadesés olyan mozgás, amelyet egy test a nehézségi erő hatására végez, ha kezdősebessége zérus. Ha egy test nem nagy magasságból szabadon esik, megtett útja (s) az eltelt idő (t) négyzetével arányos: s —g:2 t2, ahol aga nehézségi gyorsulás. Iván István üvegező szakmunkás a 38 méteres utat szabadeséssel valamivel több mint kettő és fél másodperc alatt tette meg, s amikor földet ért, sebessége megközelítette az óránkénti száz kilométert... * Már akkor, amikor lezuhant, aztán később, amíg a kórházban f olt, többször is halálhírét terjesztették. A kórházi ápolás után Iván István épületüvegezö szakmunkás még négy es fél hónapot pihent, aztán újra munkába állt. Balesete esős, ködös, őszi napon történt. Baleset utáni első munkanapja verőfényes tavaszi napra esett. Miskolcon, az Avas-délen egy hasonló tízemeletes lakóháznál kezdte a munkát. Reggel, amikor meglátta az épületet, felnézett rá. Minden eszébe jutott, az emlékektől és a magasságtól egy kicsit meg is szédült. De aztán az újra üvegezett szemüvegével, a munkatársai által összeszedett régi szerszámaival felballagott az épület tetejére. És folytatta a munkát. Azóta is dolgozik. Sőt, annak az erkélynek az üvegezését is ö végezte. ahonnan annak idején lezuhant. Most Kazincbarcikán dolgozik egy iivegezöbrigádban. Azt mondja, nem tudná másképpen elképzelni az életéi. Nagyon szereli a szakmáját. Róla úgy vélekednek, hogy nemcsak szereti, hanem kitünően műveli is. Micsoda erő, micsoda hátország szükségeltelik ahhoz, hogy egy ember ennyire egészséges maradjon testben és lélekben, fizikumban és idegekben egy ilyen zuhanás után?.' A hátország egyik része a bányászelődöké, a bányászszülöké. Annak idején édesapját is odanyomta a bánya több esetben is Herbolyán, Berentén. A mama féltő szerelele és nagy-nagy ijedtsége, kedvenc ételével való látogatása a kórházban, szinte olyan láp- erő, mint az anyatej, És olt van a család. A feleség, Piroska, aki szinte meg azóta sem hiszi el, hogy ez valóban megtörténhetett. És ott van a két gyerek, a 12 éves leány és a 11 éves fiú, akikből Iván István becsületes embereket akar nevelni. Ez a szives kényszer szintén erőt ad. És a hátországhoz tartozik természetesen a kommunisták családja, a kazincbarcikai munkásörszá- zad, ahol felépülése óta ismét részt vesz a szolgálatok teljesítésében és a kiképzésben. Azt mondja, szerencsére balkezes. Az íráson kívül mindent bal kézzel csinál. Bal kézzel forgatja a szerszámot, bal kézzel fogja a fegyvert, mert a jobb válla nem akarja az igazat. És a szive is baloldalt dobog. Egészséges, életerős ember. Munkásember, céltudatos ember, akaralerös ember. * Balesete, illetve felépülése után könnyebb, nyugalmasabb elfoglaltságot ajánlónak neki. Ö nem vállalta. Azt tartja, hogy semmiféle előnye nem származhat az embernek abból, hogy 38 méter magasból lezuhant, és életben maradt. Csak az az egy előnye lehet, hogy cl. És folytatja ott a munkát, szocialista társadalmunk védelmét, ahol annak idején a kényszer egy időre abbahagyatta vele. Nagy céljai nincsenek. Becsületben akarja felnevelni családját, cl akarja végezni az építőipari szakközépiskolát és szeretne egy nagyobb lakást a másfél szobás helyett. * Kazincbarcika, Csokonai Vitéz Mihály utca 22. Tízemeletes lakóház: A legfelső emelet hármas számú lakásában már egy család él. Iván István nem ismeri őket. Csak a háztömböt ismeri, az emlékezetes erkélyt. Az erkélyt, és alatta a többit, amelyeken kék üveg a korlát, és ahol most gyerekkocsik, virágosládák és frissen mosott ruhák száradnak. Szöveg: Oravee János Kcp: Laczó József A Szovjet Kultúra és Tudomány lláza gazdag programmal köszönti a Nagy Októberi Szocialista Forradalom íiü. évfordulóját. Ivan Vasztljevies Szalimon nagykövetségi tanácsos, a Szovjet Baráti Társaságok Szövetségének magyarországi képviselője ismertette a programot. A többi között ..A forradalmár alakja a szovjet filmművészetben’’ címmel indítanak nagy sikerű szovjet alkotásokból összeállított filmsorozatot. Láttam, hallottam... A gyorsjárat simán indul a majális-parki végállomásról. Utas bőven van. jó száz ember ül, vagy az ülésekhez préselődve kapaszkodik az autóbusz mennyezetéhez erősített fémcsö- vecskébe. A közhangulat igen barátságos, közvetlen, mindenki magával hozza a felszippantott napfényt, a már őszülő Bükk illatát. — Fijujujujujjj. Gyermek trombita vijjogó hangja metszi ketté a kocsiban uralkodó csöndet. — Fijujujjujjjj — rikolt a másik is. Több utas arcén megértő kis mosoly suhan át. A zaj-szerszám a nem is olyan régi, vagy több évtized előtti gyermekkort, a játék igazi örömét idézi vissza. A zajáradat túl soká tart, az arcokon a mosolyt bosszús vonás váltja fél. Egy középkorú férfi — felesége ingerült ösztönzésére — jóindulattal figyelmeztet : — Gyerekek, elég már, hagyjátok abba! Mintha bomba robbanna. Egy nő, az anya hisztérikus hangja csapódik fel, a dühös fellobbanás végigremeg a kocsiban. — Azért se hagyjátok abba! — parancsol szinte csikorgó fogakkal a figyelmeztetésnek már-már engedelmeskedő gyerekekre. — Fújjátok csak, ahogy bírjátok, ezt én parancsolom! Parancsolom, értitek?! Akinek nem tetszik, szálljon le! Az utóbbi felszólításnak nem lehet hatása. A Marx térnél járunk, ahol a 1 ülés járat közismerten nem áll meg. A két gyerek értelmesebb a mamánál: a harsány zajú játékot annak ölébe helyezi, s csöndben ül. A játéktrombita —, hol az egyik, hol a másik — fülsértőén felvijjog, borzolja az idegeket. A tükörből látom, hogy a „pilóta” arcán is el-elsuhan egy ideges villanás. A szokatlan, agresszív természetű mama azonban, az utasok és a vezető bosszantására — jól látom oldalról —, hol az egyik, hol a másik játéktrombitába lúj bele vöröslő. dühös arccal. Aztán oldalra, hátra figyel, láthatóan valaki merész közbeszólón szeretné kitölteni hisztérikus dühét Valószínűleg élete nagy csalódása ; senki utas nem szól, nem ad okot újabb, robbanásszerű kitörésére. Csak egy tűnik fel: az első megállóban, a Tanácsház téren gyanúsan sokan szállunk le. Magam is úgy vagyok, hogy a békesség kedvéért inkább két' meg- állónyi utat gyalogolok. * A belváros járdáján baktatok. Mögöttem két asz- szony jön. Nagyon . elmé- lyüllen beszélgetnek. — Erzsiké — kezdi az egyik —, bár nem régen lakunk együtt, de ügy látom, maga is, a férje is rendes emberek. Adhatok egy tanácsol? — Tessék ... — Nem jó dolog, ahogy maguk csinálják. Alig jön haza a gyerek az iskolából, rögtön nekiesnek: „hányast hoztál?” Ha gyenge a jegy, hol maga, hol a férje elkezdi verni, van, amikor mindketten ütik. Ne haragudjon, de így nem lehet gyereket nevelni, csak félresikerült ember lesz belőle, megutáltatják vele az iskolát, a tanulást. — Tudom — hangzik a válasz —, hogy nem a legjobban csináljuk, de... A többit elnyomja a járműáradat zúgása, a villamosok csörömpölése. Visszapillantok, futólag elemzem a gyerekét szenvedélyesen verő asszony jellemét. Olyan típusú ember benyomását kelti, aki nagyon bele tudja magát vetni a munkába, de mert nem kitartó természetű, meg-meglazul a fegyelme, s holtbiztos, hogy mindennap elkövet kisebb-na- gyobb hibákat. Szokatlan képzettársulás villan végig bennem. Képzeljük el: az asszony munkáját a közvetlen vezető a nap minden órájában osztályozza. Neki is vannak szülei. Az apa, az anya azzal kezdi: mutasd a jegyeidet, s már csattan is a pofon. Valószínűtlen képzelet. Az. A felnőtteknél a hibás munkáért, a figyelem lazulásáért. a rossz felkészülésért ritka a felelősségre vonás. S ha van is, a fegyelmezés eszköze nem fizikai, többnyire jó emberi szó. Miért nem alkalmazzuk ezt' a gyermekeknél is? (csb) „Nem látja, hogy zebra?!” Tudja-e,hogy nem zebra? \ miskolci üjrgS£ ték a gyalogátkelőhelyeket Van bőven belőlük az Ady- híd és a Tanácsház tér között. Maradt még így is, hogy kettőt ismételten kihagytak a jelek felfestéséből. Az egyiket — Diósgyőr felé haladva — a Kazinczy utca és a Széchenyi utca kereszteződéséhez közel eső ABC-áruház előtt; a másikat pedig a színház utáni (Weidlich) csemegeüzletnél. Hogy miért e mostoha bánásmód a két említett zebrával? — erre kértünk választ a KPM Miskolci Közúti Igazgatóság forgalom- technikai osztályának vezetőjétől. — Ez év januárjától megszüntettük a szóban forgó két gyalogátkelőhelyet — kezdte a tájékoztatást az osztályvezető. — A gyalogátkelést jelző táblát leszereltük és nem festettük újra az úttesten a jeleket. Íme, tehát a válasz: az a kettő nem zebra. Ezt mondják az illetékesek. Megkérdeztünk néhány gyalogost is — miután át- evickélt az úttesten az egyik oldalról a másikra —, hogy tudja-e: ez nem gyalogátkelőhely?! — Maga nem látja, hogy itt a zebra?! — így reagáltak azok, akik nem szeretik, ha az utcán szólítják meg őket. Ez itt mindig zebra volt és az is maradt; láthatja, hogy mindenki itt megy át, aki a másik oldalra akar julni — így vélekedtek azok, akik hajlandók voltak szóba elegyedni a kérdezővel. Aztán voltak más válaszok: ezeket azonban nem írhatjuk le ... Egy közepesen mogorva úr pedig visszakérdezett: — Nem talál magának jobb szórakozást? Szó, ami szó; „szórakozásnak” sem rossz álldogálni az emlegetett gyalogátkelőhelyek környékén, és figyelni a közlekedőket, a gyalogosokat tudván azt, hogy tilosban járnak, és azt is, hogy mindezt ők nem tudják. Csakhogy, a dolog ennél komolyabb. Azért például, mert a gép- járművezetők a tábla hiányában azzal a tudattal vezetnek, amit az illetékesektől hallottunk, hogy ez nem kijelölt gyalogátkelőhely. A gyalogosok viszont ugyanúgy közlekednek itt, mintha valóban zebra lenne; mintha valóban gyalogos átkelésre kijelölt hely. Ilyenformán korántsem kiizzadt szójátékról, hanem adott tényről van szó: nincs, ami van, illetve mégiscsak van — ami nincs. Való igaz: a közúti igazgatóság a gyalogátkelést jelző táblát leszerelte. Enélkül pedig a zebra érvénytelen. De nem tévedünk, amikor azt mondjuk: a gyalogosoknak eddig is a zebra miatt volt gyalogátkelőhely az a kettő is. nem pedig a tábla miatt. Ugyanakkor: el lehet és kell fogadni azt az elvet: a gyalogosoknak is a KRESZ előírásai szerint kell közlekedniük. Hogyan tovább? Elképzelhető, hogy a jelenlegi zűrzavaros helyzet mindaddig fennmarad, amíg ez a két zebra „ki nem hal”?! Vagyis, hogy lekopik minden festék a még megmaradtból. Akkor majd elfeledjük, és nem megyünk át rajta. Sajnos, egyre nagyobb a valószínűsége annak is — éppen azért, mert a gépjárművezetők „bátrabban” haladnak e helyeken —, hogy baleset történik. Éppen ezért d5Ä c témával. Hogy a magunk lehetőségét felhasználva felhívjuk a gyalogosan közlekedők figyelmét: az említett két gyalogátkelőhely már „nem él”. Nem szabad rajta közlekedni. Januártól nem lehet. Most szeptembert írunk. Jó, ha tudjuk. , (ténagy)
