Észak-Magyarország, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-12 / 137. szám
fess 1977= június 12,, reséme^ ESZAK-MAGYARGRSZÁG 7 Nehez lenne megmondani, hányán lakjak a huszonkilenc házat, Pácin egyik legrégebbi utcáját. Van aki itt él 83 éve, van aki 10—15 esztendeje úgyszólván csali aludni jár haza. Amennyire igaz, hogy ez a falu egyik legrégebbi utcája, annyira igaz az is, hogy évről évre „öregszik”. Legalábbis a lakóit tekintve. A családok fiataljait eicsalja a város, elnősülnek, vagy menyek lesznek más faluban. talán ugyanilyen félreeső út valamelyik házában. Akiket itt hagynak, rimán- kodásra sem mozdulnak, nem mennek sehová. Pedig — ahogy elmondták — hívják őket a gyerekek magukhoz: Újhelybe, Patakra Szerencsre, Miskolcra és az ország ki tudja hány más helységébe, városába. Maradnak ! Hozzánőttek, hoz- záöregedlek az utcához, a tájhoz, a sok verejtékkel kuoorgatott házhoz, a ház végében levő kicsi kerthez. Nincs annyi kincs, amiért ezektől megválnának. Nagyon szép utca —• csöndes, .nyugalmas, távol Van a .faluközpont traktor- dübörgésétől, az autók zajától. Éli a maga egyszerű életét, — nerd vágyik szenzációkra, ám örül, ha egy személykocsi belut az utcába: azt jelenti, „közülünk” Valaki látogatót kapott, hazajött a fiú, a lányunk, az Unokák. Várják őket, együtt örülnek a második, harmadik, s a huszonkilencedik szomszéd övömének is. S ugyanígy együttérzők, ha valakit bánat ér... Nem kövezett, nem aszfaltozott út. Ám rendkívül becses. Nem régisége miatt, hanem mert „vízre jár” — így mondják errefelé. A 2ü-es ház után ugyanis már csak a Karcsa tó van; annak is csak a fele, — a többi: Csehszlovákia. A tó mellett megállva, ídelátsziík a szomszéd szlovákiai falu, az alig négy kilométerre levő Nagykövesd hegye, tiszta időben még a házak is. Az utca legszélső háza özv. Séra Jánosnéé, a hu- szonkilencesben Sütő Ferencet- laknak, velük szemben az út túlsó oldalán özv. Béres Józsefné. Az egyik helyen — sajtárral a kezében 1— épnen a esti fejéshez indul a házi- asszonv. az utca végén hagymát, zö'dséget kanál Béres néni. Ö invitál cseresznyeszedésre, pecázásra — portája a tóba nyúlik, itt van az utca egyik lágvvíz- merítöje. Innen hordták/ vödörrel a vizet mosáshoz, főzéshez. fürdéshez, szifonos szódavíz készítéséhez, innen is indulnak a ladikok hajnali horgászatra. Hajnali horgász Szabó János utcabeli — öt órakor már gubbaszt a csónakban. Hiába a három horog, ezúttal nincs szerencséje: mindössze egy tenyérnyi kárászt és egy hasonló nagyságú óévért fogott. Makacs ember, többet akar, rászenteli a_ délelőttöt. Azért két kapás között is elmondja: a Miskolci Közúti Építő Vállalatnál dolgozik. Egy a sok gondja közül, „hol anyag nincs, hol gép ... látogasson el a terepre .. Nemrégiben teljesen újjáépítették a Bodrogközbe vezető út egy részét. Űjhelytől Pácinig legalábbis rendben van. Érthetően nagy öröm ez annak, aki itt lakik, s a KPM-nél dolgozik, „Sokan azt hiszik, nekem is köszönhető, pedig annyi a szerepem az egészben, hogy minden reggel beviszem mik- róbusszal az embereket a céghez” — mondja Gégény József gépkocsivezető, a Petőfi út egyik legtakarosabb portájának a gazdája. Azért jólesik a dicséret a szépen elkészített útért, — még ha csak a munkásokat szállította is. A Petőfi út 21. sz. ház vöje Bodnár József Szlovákiában dolgozik, 10 naponként látja viszont feleségét, két gyerekét, anyósát, apósát. A napfelkelte mór munkában találja — készül a fürdőszoba, emellett a szokásos ház körüli munkát is el kell végezni. Özv. Berta Jánosié ágyban fekszik. Nyolcvanhárom éves, munkában elfáradt, régebbi gondoktól elgyötört asszony. „Fiam, múlt őszre gondoltam az elmenetelt: Ügy látszik jó az isten, megengedi, hogy lássam a legkisebb unokámat is...” Szép, nagyon szép út a tó- ra járó Petőfi út. Csöndes, nagyon nyugalmas, békés. Csöndjét alig zavarja más, mint ritkán — bántóan ritkán — egy-egy személykocsi zaja. X. I. A nódból-vesszőböl font szélfogó szárnyai közt, no meg a tövében, hol a Szarvasjószág heverve pihen, üde íuvalom támad. Penn a felhők alatt, víziszárnyasok hada száll a bozótos rétekre, a vetésekre. Itt-ott, mintha az ébredő napsugár énekelne, egy helyben libegő pacsirták énekelnek. A gulyás karikást fog, csavarint vele vagy kettőt, Visszarántja a sudarát a nyéllel. Hatalmasat pattan a/, ostor, mire a gulyásgyerek — vakációzó unoka — is feleszmél az álomból. Ásít, talpra döccen. megy a kúthoz, álmosan lrúzza a Vödröt, két-három pofa Vízzel kilöttyenti bedagadt szeméből az álmot. Az ostordurrogásra, kutyaugatásra a jószág is felkel. Mint a hánykódó te- herhajók, nyögve, erőlködve kapnak csülökre a nehéz kérődzők. Álmosan bámulnak, vakaróznak lábaikkal, szarvukkal, s szép simára nyalják egymást a hiú üszőborjak. Itatós, aztán elindulnak. Félig még alva, busa fejüket lógatva, kedvetlenül, lomhán ballagnak a legelőn. Míg a harmat fel nem száll, nemigen legel a jószág. Mert a szarvasmarha a nedves füvet nem kedveli. Csak itt-ott kap hozza, ahol teszem azt tejelő füveket, vadrepcét, mustárt, ánizst, köményt, vagy vadbabol talál. Az öreg gulyás, az öreg Tóth fél szemmel unokájára sandítva néz utánuk, s mesél: LEGELŐN — Nem kell ám azt hinni, hogy a legelészés az semmi! Hogy körültekintést nem igényel! Mert különböző ízűek, , erejűek, tübbé-kevésbé mérgesek is a növények. Ha például valamelyikből a legelésző állat többet szed be. beleg lesz tőle. Mint a túl sok páfránytól. Ha meg sok vizimentával, fodormentával torkos: székrekedést kap. A sok ezerjóin, keserű lóhere, mályva ennek az ellenkezőjét okozza. Tudja ezt a tehénke, éppen ezért ügyelni kell neki. Nem egyenes irányban, hanem jobbra-balra kitérve. forogva, válogatva legelész a jószág, hogy a különböző' ^ füvekből különböző meny- nyiségben legyen elesége összemérve ... De ez még nem minden! Mert tudnia kell a legelészőnek, hogy a perjék, csenkeszek, cirkok, pázsitok, a komócsin meg a lucerna, a baltacím, ebír meg a többi: a közönséges tápláléka. Illatárba fúló, gyönyörű, napsugaras a nyári reggel. A gyerek szeme a jószágon függ, esze máshol jár: — Papa! Vegyünk egy motort! Kihordanám magának az ételt, meg a kis- rádiót. Hogy tudjon a világ dolgairól. Az öreg oldalt sandít, lesújtó pillantással vágja oda a szót: — Megette a fene az egészet! Tehenestül, dud- vástol, motorostól . . . —vásárhelyi— Ahogy a vidomáji er- dószházlól lefelé ereszkedve végre kiszökünk a gyertyánosból, először a szántóföldeket látjuk meg. Pontosabban fogalmazva: a hajdanvolt szántókat, mert ma mór fűzőid végtelensé- gű a Berek. Harmincöt- negyven éve annak, hogy utoljára járt eke a sovány karsztos talajban. Ott feljebb, á szelíd dombhajlat egykori parcelláit már a cserje is benőtte. Itt lenn az aljban még gyep az uralkodó, a térdig érő szálfüvek katonás rendje. Manapság ritkán tapos benne nyomot a láb. Az emberi alkotás első nyoma egy gémeskút, a szekérút , jobb oldalán. Szemben vele az út másik szélén szilvafák szaporodnak, méretben, korban, gyümölcsben. Fekete kérgű, megvénült gyümölcshozók. Melyikük ültethette? — Csak a Bubenkö Laci leheteti. Az ő háza állt ott a szilvafák mögött — Bo- baly Pista bátyánk mondja, a szögligeti kísérőnk. — Ismerte? — Högyne ismertem volna! ... De nemcsak 61! Emlékszem még csaknem mindegyikükre. — Hányán laklak akkoriban a községben? — Közel 600-an . K ■*Már 1938-ban komolyan bészéltelc róla, hogy a falut ki kell telepíteni. Az akkori tervek Kompoltot jelölték ki a derenkiek új lakhelyéül. Később csak a lakhely módosult. Az. hogy Deren- ket el kell pusztítani, régen eldöntött tény volt. Horthy összefüggő. reprezentatív vadászterületet akart medvékkel, ahová Hitlert és . Göringet is szerette volna meghívni vadászatra. A terv útjában egyetlen akadály állt: Derenlc. 1942—43-ban már minden derenki előtt valósággá vált: ki hová kerül. A rossz hírű miskolci ingatlanforgalmi ügynök, Pittlik József telepítette szét a világ zajától elzárt község majd (iUO lelkét: Martonyiba, Lód- besenyőbe, Szendrőbe, Sa-' jószentpéterre és Ernőd mellé, Istvánmajorba. A háború vége előtt másfél évvel fogytak a házak, fogytak az emberek. De fogytak a napok is. A reprezentatív vadaskert kialakítására, a fényes vadászatokra nem maradt idő ... # Bubenkó András .házából is az alapok látszanak. Rémiás Jánosét csalán nőtte be. A község kocsmájának helyét az előtte álló két" vénliedt dióla jelzi. — Emilt lakott Stefan János csaladja ... Nevek, ^sohasem látott embereké. Van, aki el közülük. sokan meghaltak már — Ez a Steján milyen ember volt? — Jó, kövér ember. Ac utódai Ernőd mellett élnek, úgy tudom Csincsetanyán. Emlékszem, egyszer mentek hozzá a csendőrök puskát keresni. Tudták róla, hogy titokban vadászgat. — Value puskája? — liijrdez- ték a kakastollasok. — Hogyne volna! — így Stefan. A csendőrök összenéztek. Nem gondolták, hogy mindjárt bevallja az öreg. — Aztán hol az a puska? — firtatták. — Hát a csűrben. Mentek hátra a. csűrbe. Volt olt minden kacal, csak a puskát nem látták sehol sem. — Hol van itt puska? — Ott a szekérben — mutatott Stefan a szállítóeszközre. — Hol? — kérdezte újra a csendőr, mert azt hitte, nem jól hall. •—• Mondom, a szekérben, minden kerékben van egy puska. Erre megmutatta a kerékagy és a Xengcly közötti szekéralkatrészt. Puska volt a neve, így ismerték a csendőrök is. Nevetünk a történeten. — A többi derenki is ilyen furfangos ember volt? — Az már igaz, jó humorú. emberek voltak valamennyien ... * A kitelepítéskor a falu műemlék jellegű templomát jem kímélték. Horthy kérésére a rozsnyói püspök, akihez akkor a falu egyhá- zilag tartozott, hozzájárult a templom lebontásához- kárpótlásul 50 hold földet kapott érte. Az egykori templom helyén a mindent rejtő gazban egy kőfeszület áll. Rajta vésett írás: Az áttelepített. Derenk község templomának emlékére. 1943. — Ez a Baba resik Peslu háza. Ö nem írta alá a szerződést. A feleségével együtt itt maradt a faluban — regél tovább Bobaly István. A ház. homlokzatán még látszanak az egyszerű mintázatok, de itt is omlik már a kékre meszelt vakolat. Az ablaknyíláson tekintünk be az égre nyílt szobákba. Hol volt az ágy. az asztal, a tűzhely? Ma már nem tudjuk. Annyi| tudunk csak. ebben élt Babarcsik István és felesége. született Bubenkó Mária. ' Sokáig ők őrizlek a derenki templom kis harangját. Az öreg haranglábat áesoll neki. Maris néni ne. dig minden reggel és este megcsendítette az acélos hangú csengettyűt. Maguklláz állott, most kőhalom (Fotó: Laczó József) nak. A völgynek, a szülő- anyának, az erdőnek, a gyantaillatúnak. És azoknak, akik 1943-ban máshol leltek új hazát. Az 1911-ben épült piros tetős iskola még dacol az idővel. Erős, masszív épület. — Egy Zala megyést ember, Horváth nevezetű volt az utolsó tanító. Látják, az ö keresztnevére már nem emlékszem vissza. Az ajtót zárva találjuk. Az ablakokon át leskelő- öünk befelé. Üres termek. Fapadló. Félhomály. Az épület mellett szép szirmú, fehér ruhájú áljázmin ontja az illatát. Messze kísér, akár a halott falu látványa. * , A háború beiejezése elölt szétszóródott egy zárt közösség. A Zsubriczkyk. Osawskyk, Budinskyk. Bu- benkók. Soltészok, Rémiások, ők, akik magukat lengyel származásúnak mondták, áldozatul estek az úri önkény tervszerű vandalizmusának. Mindössze hárman nem voltak hajlandók aláírni a kitelepítési szerződést. Liptai József, a kocsmáros, Babarcsik István és Kusztván András. E három család maradt meg csupán hírmondónak. Liptai később Szögligetre költözött, be. inaid amikor Ba- barcsikék és Kusztvánék meghaltak, végképp üresen maradt a falu. — Akik elkerültek, visz- szajárnak a szülőföldre? — Simon Juda napián, amikor a derenki búcsú volt, még eljön egy-kettő. Elhoznák a gyerekeket, unokákat, megmutatják nekik: egyszer itt éltünk mi c szelíd kanyarul alá domboldaluk mélyében. És romok mindenfelé. nak húzta, meg a romokIhijilu Imre I; i: Pácin, Petőfi út..1.
