Észak-Magyarország, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-05 / 131. szám
1977. június 5., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 „•mint pogány szertartás Meghalt SÄ fosban, kórházban halt meg. Ebben a városban egy fia élt'. Mikor megtudta az anyja halálhírét, nem sírt. Inkább megkönnyebbülést érzett. Tudta, anyja sokat szenvedett az utolsó hetekben, minden nap csak szenvedést hozott, gyógyulást nem. Szerette az anyját. Bement a kórházba, aztán mindenhol elintézte a formaságokat. Testvéreinek táviratot küldött. Este eszébe jutott a leragasztott boríték, melyet anyja rábízott, azzal, hogy csak halála után bonthatja fel. Most megnézte. Pár sor volt csak benne. Anyja azt írta meg, hogy a temetésére évek óta apránként, összegyűjtött pénzét hol találja meg. Akkor sírta el magát először. Anyjuk kis nyugdíjat kapott, özvegyi nyugdíjat. Ok segítették, nem rendszeresen, de mindig, ha úgy látták, szüksége van valamire. Ruhaneműt már évek óta nem vett magának, a régieket javítgatta, varrogatta, sajnálta eldobni a legrosszabbat is. Kis étkű volt, alig volt szüksége valamire. Inkább akkor költött:, ha valamilyen családi ünnepre, karácsonyra ajándékot vett az unokáinak. Most valahogy nagyon rosszul esett, hogy a pénzt anyja a temetésre tette félre. Tudta, nem azért, mert attól félt, hogy nem temetik el tisztességgel, csak ezzel sem akart a terhűkre lenni, váratlan kiadással zavarni őket. A temetés napján megér, keztek a testvérek. Nem sokan voltak a gyászolók, hiszen anyjuk egy közeli faluban élt, itt, a városban nem sok ismerőse akadt. Temetés után elutazlak a faluba, abba a házba, ahol mindnyájan születtek. A jelzett helyen megtalálta a pénzt. Több mint a dupláját annak, amibe a temetés került. A maradékot szétosztotta a testvérei között. Aztán körülnéztek a lakásban. Régen jártak itt. Bizony, nem sok olyan holmi maradt, aminek lett volna értéke. A bútorok mind öregebbek voltak negyvenévesnél. Az ágynemű, a ruhák, edények, mind-mind régiek, kopottak. Az evőeszközt, két Paplant, néhány edényt vittek el. E<íy képet a* falról, a varródobozt, ilyesmit. Apróságokat. Ügy határoztak, a házat eladják. Az eladást rábízták. Ö szólt is egy-két falubeli ismerősnek, az egyiknek meghagyta a címét is, értesítse, ha akad vevő. Maga is meglepődött, hogy két hét múlva már levél várta otthon: van vevő a házra. Fiatal házasok vették meg, nem akartak a városba költözni. Elmondták, milyen változásokat akarnak, bővíteni fürdőszobával, a vizet bevezetni az udvarról stb. Ez nem érdekelte. Tudta, soha többet nem fog idejönni, mit bánja ő, mit csinálnak a házzal. A vételárban könnyen megegyeztek. Nem kért sokat, Örült, hogy gyorsan megszabadulhat a gondok, tói. Hanem a fiatalok azt kérték, szállítson el mindent, nekik ugyan semmi nem kell, van új bútoruk. Ismét elment a falubeli ismerősökhöz, felajánlotta ingyen a bútorokat, csak vigyék. De bizony alig egy.két darabot vittek el, nem kellett az öreg bútor senkinek. A feleségével úgy beszélte meg. hogy ami megmarad, bármennyire sajnálja is. szétvágják, elégetik. Akkor még nem tudta, mire vállalkozott. Kivett egy nap szabadságot, kiment ismét a faluba, s kezdte kihordani az udvarra, ami még megmaradt. Kinyitotta a polcos szekrény ajtaját. Jó illata volt ennek a szekrénynek. Gondosan megvarrogatva, kivasalva, katonás rendben sorakoztak a ruhák, fehérneműk. Még az apja holmija is ott volt. Pedig apjuk már öt éve nem élt. Ami nem kellett nekik, a gyerekeknek, anyjuk azt sem dobta el. Stoppolt zoknik, ingek, jéger alsók, házikabát, egy régi szemüveg ... Elszorult a torka. Vajon miért tartotta meg ezeket az ócska holmikat is anyjuk? Az emlékek miatt? Egy zöld doboz került a kezébe. Koestlin-keksz, olvasta. Elmosolyodott. A gombokat tartogatta benne anyja. Gyerekkorukban akár több gombfocicsapalot is kiállíthattak belőle. Valóban tele volt gombokkal, csatokkal, szalagokkal. Mi az ördögöt csináljon most ezzel is? Aztán a fényképes doboz került a kezébe. Leült a földre, a szekrény elé. Ez itt anyai nagyapja. Nagy bajuszú. kopasz ember. Nagyanyja dús keblű, kontyos nő. délceg tartással. Ismeretlen nők és férfiak képei, talán távoli rokonok. Aztán itt vannak ők, gyerekkorukban. Még pucéran, hason fekve, aztán totvogós korukban, majd diákként. És itt vannak az esküvői képeik is, mindhármuké. Aztán az unokák kéoei. Ezt a dobozt félretette. Ezt nem lehet elégetni. Hazaviszi. Pakolt tovább. Egy kisasztalra gyűjtötte, amit meg akart menteni. A többit meg hordta ki az udvarra. Már hatalmas máglyát rakott. De látta, hogy a félretett holmik halma is nő, egyre nagvobb. Egyre kevesebb dolgot volt szive elégetni. Mindegyikről eszébe jutott valami. Gyerekkori emlék, kedves, vidám vagy szomorú történet. Lassan a végére járt a pakolásnak. Fejszét fogott, s a nagyobb bútorokat szétbontotta. Visszament a házba. A félretett holmit ismét átnézte, tudta, ennyi mindent nem vihet haza. Még néhány darabot kivitt az udvarra. Aztán meggyújtotta a tüzet. Ekkor érkezett meg lovas kocsijával a szomszéd. Az edényeket, a vas mosdóállványt, egyéb fémholmit, amit nem lehetett elégetni, az öreg vitte el a hulladékgyűjtő telepre. Beállt a kocsival az udvarra, felpakolt mindent, aztán csak megállt a máglya mellett. Nézte szótlanul. Aztán megemelte a kalapját, mintha most köszönne el a szomszédoktól véglegesen. A máglyára most dobta rá az utolsó darabokat. Sötét füst csapott fel a zsarátnok alól, mint valami pogány szertartás áldozati füstje. Most sírta el magát másodszor. Csendben, egyedül állt az udvaron, nézte, hogy a gyenge szél hogyan fúj ábrákat a fel izzó parázsba. Isinél csattant “ J;azárja. A fiatalok Jöttek meg, derűsen, nevetgélve. Magyarázták, mit hogyan terveznek, hogy építik át a házat, milyen fákat ültetnek a kertbe. — De a virágokat meghagyjuk — mondta a fiatalasszony. — Nagvon szép virágai voltak a néninek. Azzal elindult a kertbe. Nagy csokrot szedett, hatalmasat. Odaadta neki. — Ezt vigye magával. A feleségének küldöm. Szatmári Lajos .:. most jobbra veti magát s fájdalmas sóhajjal súrolja partját, majd balra fordul, zajos rohanással zúdul a part falának, mintha ki akarna csapni a medréből, de tehetetlenségében a part aló roskad, s nyöszörögve folytatja útját, majd elsimulnak homlokáról a vészt jelző fodrok, békés arcot ölt, nyugodtan tűri magán a parti füzesek eleven képét, az égbolt kékjét, mintha teljesen megbékélt volna, de nem sokáig tart nyugalma, mert kis út után megint a legnagyobb szenvedéllyel fordul a partnak, nagyokat váj belőle, lav , megy ez tovább is. Mindhiába. kielégítetlen bosszúval kénytelen odébb állni; durcásan kanvarog hát tovább, szabálytalan medrében. Mert ’ bizony szeszélyes Gesztely környékén a Her- nád folyása. Partjain néhol sűrűn egymás mellé sorakozó fűzfák álldogálnak, másutt vaskos bokrok szegélyezik. sok helven pedig puszta, üres a part. a nagy pusztaságot legfeljebb egy- egy elárvult, korhadt fűz zavarja meg, amely még épségben levő gallyait a víz fölé nyújtva, szomorúan bóbiskol. Medre sok helyen egykét méter mély, máshol a víz felszíne csaknem egy- vonalban van a folyó mindkét partjával, az itt elterülő földekkel. E szántóföldek aztán többször meg is keserlik ezt a félelmetes közelséget. Kiárad a Her- nád — mint ezen a tavaszon is —, s eszeveszetten száguld a búza. és krumpliföldeken, semmivé teszi a falu lakóinak munkáját. Így aztán egyre kevesebb kertet, íölddarabot művelnek meg a folyó partján. Pedig a telkek vége a község hosszában lenyúlik ide. Üj házak is épülnek a partra, főként a fiatalok azok, akik ide építenek. . Hompót. Imre és felesége, Katalin a Miskolci Hűtő- házban dolgoznak. A vízre nyúló telken már áll a takaros ház. Belül még vari mit csinálni, de lakható. Minden a házaspár keze munkáját dicséri. Pedig nem volna könnyű. Imre iskolába Járt, most végezte el az üzemmérnökit. Előtte pedig három műszakban dolgozott. Így Katalin is, inig meg nem született az első gyerek, aki persze lá- batlankodott az építkezésnél. Mondom, van még munka a házban, de már várják a második babát. Künn pedig csodaszépen művelik a vízpartra futó kertet, a férj bont egy régi épületet, s szalonnasütőt tervez a nagy diófa alá, a víz partjára. Mert szeretik az itteniek, az innen elszármazók a Hernádot, a folyó partját, az árterét, környékét. Pestről, s a Dunántúlról jönnek haza sokan, amikor csak tehetik^ Az Incédi unokák — a község első tanácselnökének unokái — majd minden hét végét lent töltik a víznél. Pestről jönnek, íürdenek, gumikajakkal járják végig a folyót Szendrei néni szemüveges, hófehér hajú, törékeny termetű, t>9 éves asszony, Minden nyarat itt tölt, egykori falujában. Általában már akkor itt van, amikor korán beköszönt az első jó idő, s csak késő ősszel megy el. A telet gyógyszerész lányánál tölti Szegeden, vagy tanár fiánál Tokajban. Mit ad a falu? Mi az, amiért annyira szeretik? Nem tudhatni, illetve csak sejteni lehet. De mesélik, hogy a gesztelyiek messze földön egymásra találnak, s a harmadik mondatuknál már a környékről, vízről beszélnek. Meg a régi dolgokról, közös emlékekről. S a mai község? Szép, széles utcáin gyerekek játszanak. Naponta harminckét buszjárat köti össze a megyeszékhellyel. Régebben — még a felszabadulás után is sokáig — Ongára jártak át .a helyi lakosok gyalog, vagy kollektíván szekérrel a vonathoz. Most hamarább el lehet innen érni Miskolcra, mint ott a Tiszai pályaudvarról a papírgyárig. A tanácsházával szemben az alig tíz éve épült kul- túrház áll. Mozi van benne, heti két alkalommal. Mellette a könyvtár, négy és fél ezer kötettel. És van KISZ-klub is. A könyvtár Csokonai Vitéz , Mihály nevét viseli 1975. december 10-e óta, a megnyitás napjától. Dr. Varga Imréné, a vezető teszi elém a vendégkönyvet. Egy-két adat: Tavaly a költészet napján Papp Lajos, az idein Czigány György költőt látták vendégül. Itt rendezték nemrégen Arnót, Sajópálfala, Sajóivánka, Sajókerésztúr, Belegrád, Hernádkak és Újharangod részvételével a kiskörzeti könyvtárosok tanácskozását. A lcultúrházban havonta egyszer pesti művészek részvételével műsoros esteket tartanak. Változatos volt a község múlt havi programja is. Sportversenyekkel, táncmulatsággal köszöntötték a munka ünnepét. Előadást tartottak a szőlő zöldoltásáról, ünne. pelték az anyákat, gyermekeket. A Lipusz és a Román házaspárnak kívántak további sok boldogságot arany lakodalmuk alkalmából. Nyolcadika és tizen- negyedike között a helyi díszítőművészeti szakkör rendezett kiállítást, Mecser ls'vánné tanárnő vezetésével. Bemutatták a helyi asszonyok munkáit, s a helyi népfrontbizottságnak ' készített ajándékterítőt. A legszebb kézimunkákat díjazták ... A hónap végén szomorú eseményre került sor. El. temették a megye egyik- legöregebb pedagógusát. Kocsár Pista bácsi már jé- val fölül járt a kilencve- nen. Ö volt az egyik hiteles szemtanú, aki elbeszélte a geszlelyi postás vöröska-1 topák kivégzését, akik a győztes miskolci csata utáfi, az oldalvédek további terepkutatásai során az intervenciós cseh légionárius csapatok fogságába estek. Ma, a régi temetőben vaskerítéssel körülvett em-. lékmű őrzi emléküket. Itt nyugszik 20 vöröskatona, akik életüket adták az első. magyar Tanácsköztársaságért. Emlékükre állították a postás dolgozók, 1959. március 21-én. S ugyancsak emlékmű jelöli a helyet a Hernád partján, a hídon inneni, egykori csárdával szemben, ahol a vé. rengzés történt. Terhes és vidám emlékek körében él, épül, terjeszkedik a mai falu. A 37. es út két oldalát felparcellázták, epészen a Hernád partjáig. Elkerített csöppnyi telkek. Van, aki megműveli a földet. Reméli: megterem benne a család szükséglete. Mások ízléstelen viskókat húznak fel, csakhogy legyen valami. Egy élelmes ember pedig ehhez, a falu csúfjának nevezhető pihen tető-káoszhoz, azonnal büfét is nyitott, természetesen saját ronda vityillójában... Pedig volna hol pihenni! S nem a városihoz hasonló, zsúfolt körülmények közölt. Például ott a Hernád partja, ártere. Maga a természet. Az, amivel az itteni lakosok, s az innen elszármazottak nem tudnak betelni, amit emlegetnek — túlzás nélkül mondhatjuk — annyi helyen a világon! —vásárhelyi — ■ Megvallom őszintén, valahogy nem értem az egészet. Már napok óta foglalkoztat a gondolat és nem kapok rá elfogadható magyarázatot. Miről is van szó? Amikor az elmúlt év egyik kánikulás délutánján egy kétforintos fagylaltgombóc végigszántotta a nadrágom szárát, ugyancsak felháborodtam. Ettől a naptól kezdve tartozom azok közé, akik kitartóan küzdenek a — fagylaltmentes utastér megvalósításáért. Háborgásom csak akkor kezdett valamelyest enyhülni, amikor városunk tömegközlekedési járművein egymás után jelent meg a szép. piros színű felirat: Fagylalttal felszállni tilos! — felszólítással. Ez igen. mondtuk. Megvalósult küzdelmünk első sikere. Most már az esetenként e figyelmeztetést semmibe vevő útitársat udvariasan emlékeztetni is lehetett. Lassan kezdtük megszokni a tábla jelenlétét, már-már’ a jármű tartozékaként fogadtuk el. Ahogy ez kiderült, korai volt. A fejlődés így sem ismer gátakat. Egyik napról a másikra lekerültek a hosz- szú feliratok, hogy fokozatosan átadják helyüket az ízléses képeknek. Az átlóaz utóbbinak egy új változatával elég gyakran találkozhatunk. A nap mint nap utazók már jó néhányszor meggyőződhettek arról, hogy a megállóban várakozók közül többen a felszállás előtt } Táblák... san pirosán áthúzott fagylalt. cigaretta és rádió zaja adja ma tudtára az írni és olvasni nem tudóknak is, hogy pút nem szabad, illetve mik tilosak a közlekedési járműveken. örömmel állapítható meg. hogy ma már valóban csak elvétve fordul elő. hogy egy jószívű nagymama óvodából hazamenet. kis unokája kedvéért lép fel a villamosra a maradék fegylalttal. Rágyújtani sem látni mindennap utasokat. De ennek jó nagyokat szippantanak kedvelt márkájú cigarettájukból és egy elégedett mosoly kíséretében füslfclhó- ket bodoritanak a közelebb álló utasok arcába. Jó-jó, mondhatják, nem kell minden apróságon bosz- szankodni. Kár a ..bolhából elefántot” csinálni. S mindez így igaz. Az azonban még sincs rendben, hogy különösen amióta megjelentek az új tiltó jelzések, — persze ezt megelőzően is — egyre többször vagyunk kénytelenek végigmérge- lödni a menetidőt. Üjra divat lett a rádiózás. Reggel és délben, de más napszakban is előfordul, szinte mindennapossá vált a táskarádió hangversenye magnózenével kombinálva. Ilyenkor a különböző hullámhosszon sugárzó zenei számot együtt tudjuk hallgatni a másik adón jelentkező ..Kertbarátok tájékoztatójával.” Ne tessék félreérteni. Egyiket sem tartom rossznak és fölöslegesnek. Elvégre mindkettő tanít, művel és szórakoztat. Mindezek kellenek és szükségesek is. De nem együtt, és nem egymás ellen, hanem külön-külön és mindkettő a maga helyén és idején. Ezek a kis figyelmeztető táblák ugyan nem kérnek sokat senkitől sem, betartásuk mégis nagyban hozzájárul a kulturáltabb utazás mielőbbi megvalósításához. V. M.