Észak-Magyarország, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4, 1977. február 6., vasárnap Az oktatás, nevelés műhelyében A termelőerők bővítésével párhuzamosan fokozottan jelentkezik az az igény, hogy a termelés legfőbb tényezőjének, az embernek, szakmai és politikai műveltsége a kor színvonalának megfelelő fejlettségű legyen. A mai ismereteknek, tudásnak a holnapi feladatok teljesítésére is elegendőinek kell lennie. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Szarka Tivadarral. a Nehézipari Műszaki Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárával. ismerni a határterületeket Dr. Szarka Tivadar, aki 1972-ben a Szovjetunióban védte meg a műszaki tudo- • mány'ok kandidátusa ' címet, 18 évig dolgozott az iparban, igen felelős beosztásban, alig több. mint féléve került az NME elektrotechnika tanszékének élére. Így azután az iparból, a gyakorlatból épp, hogy átcsöppenve az oktató, nevelő, kutató munkába jobban látja, hogy mi vár a pályakezdő műszaki fiatalokra, milyen követelményeket támasztanak velük szemben az üzemekben, és hogy ezeknek az elvárásoknak megfelelhessenek, milyennek kell lenni az 'egyetemi oktatás színvonalának és módszerének. — Az üzemekbe, gyárakba kikerült mérnökök egy részét csalódás éri. Úgy érzik, nem foglalkoznak velük eleget. Ez a benyomás abból fakad, hogy az egyetemen „tiszta” környezetben, „steril” viszonyok között sokat foglalkoznak velük. Például a gépgyártás-tervező alapvetően szűk szakmájával foglalkozik, elsősorban azt a területet ismeri, míg az üzemben kapcsolatba kerül más szakma képviselőivel, vegyésszel, kohásszal. vagy épp közgazdásszal, ami nélkülözhetetlenné teszi a határterületek ismerétjétA határterületek ismerete, a bővebb .tudás, illetve az a képesség, hogy a lényegest elválaszthassuk a lényegtelentől. teszi a mérnököt igazán mérnökké, kollektív és önálló munkára egyaránt alkalmassá. Ahhoz, hogy az egyetemi környezetből kikerülve a munkakörnyezetbe megállják a helyüket, nagyobb önállóságra kell nevelni az egyetemi hallgatókat. Ne felejtsen e! gondolkodni Az oktatás tematikáját tekintve elsősorban az a kérdés, hogy a hallgatók azt kapják-e. azokat az ismereteket sajátítják-e el, amire szükségük van. Például: az elektroncsövek, a félvezetők, az integrált áramkör, a korszerű elektronika és a ferrit- gyűríls memóriák sokféleségéből. valamit, ki kell venni és az újabbat beépíteni a helyére. így lehet lépést tartani a fejlődéssel anélkül, hogy a hallgatók fölösleges ismereteket raktározzanak el. Az elektrotechnikában rendkívül gyors a fejlődés. Ennek eredményei betörnek a gépipar, kohászat és bányászat területére is. Ezért az egyes tanszékek rendkívül szoros, kapcsolatban állnak egymással, kölcsönösen és permanensen segítenek egymás oktatómunkájában és a tananyag adaptálásában, illetve átdolgozásában. Az elektrotechnikai ismereteket az energiatermeléstől a fel- használásig. az erősáramtól a gvenge áramig, az eltérő igényeknek megfelelően nyolcféle tananyag ismerteti a különféle karok, szakok, ágazatok igényeinek meglepően. — Sok hallgató úgy készül fel a vizsgákra, hogy szinte bevág minden képletet, egyenletet, ami mutatja azt. hogy szorgalmas, akar tanulni, de sokszor az effajta igyekezet eredménye nem realizálódik, mert közben elfelejt elvonatkoztatni és szintetizálni, egyszóval gondolkodni. Az oktatásnak arra kell törekedni, hogy a jelen mellett a jövő várható követelményeit is megismertesse. még ha nem is kutató mérnököket, „csupán” nagy tudású mérnököket akarunk nevelni: A jó mérnök nem eleven könyvtár — még hallgató korában sem —, hanem a feladatokat, problémákat megoldai képes szakember. Közéletre nevelés Az oktatással • szorosan összefügg a nevelő munka. Napjainkban az oktató- és nevelő munka súlya azonos értékű. A megszerzett szakmai tudást csak a szocialista módon gondolkodó műszakiak használhatják fel igazán alkotó módon. Azok, akiket nem „fertőzött” meg a kispolgári pénzsóvárság. A nevelő munka során az egyetem nagy gondot fordít arra, hogy a hallgatókat a szakmai alkalmasságon kívül a közéletre és a művelődés továbbadására nevelje. Ezt a célt szolgálja többek között az is, hogy az oktatók úgy beszélnek, illetve bánnak a hallgatókkal, mint leendő kollegákkal. A nevelő munkát megkönnyíti az a tény, hogy a tanszék oktatóinak nagy része osztályfőnök is. Ilyen minőségükben az egyes tankörök meghívják őket a különféle rendezvényekre. Ezeken a rendezvényeken viselkedésükkel, a személyes példamutatásukkal is nevelnek. Az elektrotechnika tanszék figyelemre méltó kezdeményezése az a szerződés- tervezet, amelyet a DIGÉP- el és az LKM-el szándékoznak megkötni, s amelynek célja, hogy a fiatal oktatók két év ipari gyakorlatra tegyenek szert. Ez az iparról és az elméleti tevékenységről alkotott szemlélet reálisabb alakulását eredményezi majd. Ez a két év lesz az elmélet igazi próbaköve. Az iparban szerzett ismeretek, az ipari háttér megismerése előreviszi az ifjú oktatók komplex munkáját: az oktatást, a nevelést és a kutatást. — Az iparban eltöltött évek alatt nagyon sok fiatal mérnökkel elbeszélgettem, akik utólag mind megbánva mondták el, miként használták ki „lazításra” az oktató-nevelő munka hézagait. Ezeket a lazításokat utólag valamennyien megbánták, így ez a tény szolgáltathat biztos alapot arra. hogy megértessük a hallgatókkal. hogy érdemes az egyetemen eltöltött öt évet jól kihasználni, mert az meghatározó lehet az életút későbbi szakaszában. így igaz. Most sem és a jövőben egyre kevésbé lesz elég címhez és pozícióhoz jutni. Hogy megérdemeltük, azt munkával kell bebizonyítani, jó munkával, ami időt igényel. Az egyetemi okta- . tők felelőssége igen nagy, az •értelmiség arculatának, világnézetének kialakításában, amit még jobban aláhúz az a tény, hogy körülbelül 1990- re az aktív dolgozóknak majd egyharmada lesz értelmiségi. Buciiért Miklós Kultúránk a nagyvilágban és idehaza Három film, három kép Felújításban látható az angol film, A hosszűíáviutó magányossága. A főszerepben Tom Courtenay. Most látható a premiermozikban a Méreg a pohárban című szovjet film. Női főszereplője Jelenti Kozelkova. Carlos Saura spanyol rendező Stress című filmje most látható, 24-től pedig a Banditasirató című müvét vetítik. Annak főszereplője az itt látható Francisco Rabal. „Századok múltának” mióta kialakult és magas színvonalra fejlődött a magyar kultúra — és örökös volt a jogos panasz: szinte hermeti- kus elzártságban létezett a szomszédoktól, Európától, a világtól. Sőt, tulajdonképpen a magyar nép túlnyomó többségétől is. A legmélyebb ösz- szefüggést kevesen ismerték fel: a kettő összefügg.. A magyar kultúrának ugyanarra a felszabadulásra volt szüksége, mint a népnek, amelyből sarjadt. Harminckét éve sokszor és sokféle aspektusból beszélünk a felszabadulásról — ez az összefüggés viszonylag ritkán került előtérbe. Lexikonnyi kötetsort tölthetne meg a puszta felsorolás, hány és hányféle volt a magyar kultúra megmutatkozása határainkon kívül az elmúlt évtizedekben. A továbbiakban csak néhány jellegzetes és fontos példát említünk a közelmúltból, hogy érzékletességük ráébresszen: a magyar kultúra nemzetközi helyzete alapjában és kedvezően megváltozott. E változást szükséges mélyebben elültetni a tudatunkba és fokozottan megbecsülni. A jelenleginél sokkal jobban. Kiváló énekkari szakemberünk egy írásából idézek, amely tavaly, nyár végén látott napvilágot. „Montreal után vagyunk” — írta, némi meglepetést keltve témaindításával — kevesebb az aranyérmesünk, mint legutóbb Münchenben, de azokra büszkék vagyunk ... S ez így van rendjén ... Mindeközben a napilapokban, az apró hírek között tallózó figyelmes olvasónak feltűnhetett, hogy a magyar énekkarok legjobbjai (vagy egy tucatra való!) az idén is sorra aratják sikereiket ... Ezekről a — közügyek rangjára kívánkozó — újabb művészeti fegyvertényeinkről jobbára csak a rendezvénykörnyéki sajtóból értesülhetett, aki akart.” (Külföldön ugyanis jelentékeny volt a magjmr sikerek sajtója, vezető lapokban — szerk.) Az írás, kiváló realitás- érzékkel jelzi, hogy — a például vett sport kifejezésrendszernél maradva — „más súlycsoport” a sport és más a kultúra: tökéletesen jogos azonban a felvetés, hogy kulturális sikereinket a maihoz képest sokkal magasabb szint illeti meg az általános hazai érdeklődésben. Torzulás van itt, amelyet korrigálni közügy, közérdek. A közművelés hatalmas feladafösszességé- nek része — kicsiny, de nagyot kifejező része. Az olaszországi Fánóban, a svájci Montreaux-ban, a belgiumi Neerpeltben, a jugoszláviai Nisben, a francia- országi Toursban, az angliai Llangollenben és Middles- broghban — no és a magyar- országi Debrecenben mutatkoztak legjobbnak, illetve a legjobbak egyikének tíz- és tízezer magyar dalos kimagasló amatőr képviselői. Nem véletlenül hangsúlyozzuk az utóbbiakat —, ismét csak alapvető összefüggésre utalva. A kóruséneklés hazai minősége és tömegessége együttesen vezet, immár évek óta, ilyen eredményekre. Amikor arról beszélünk, és beszélhetünk is joggal, hogy Bartók végre hazatalált, erről is szó van. Erről is! És arról is, hogy hivatásos kamara- és nagyzenekari együtteseink, előadóművészeink és karmestereink öt földrészen ma már mindenekelőtt a magyar zene, hangsúllyal a XX. századi magyar- zene előadásával aratják legnagyobb sikereiket. Az Állami Hangversenyzenekarnak, a Filharmóniai Zenekarnak, a Rádió Szimfonikus Zenekarának és művészeink sokaságának van része ebben a kedvező változásban. Ehhez is hozzá kell tenni: a honi változásokra támaszkodó változásban. Még a teljesség igénye nélkül is szólni kellene táncművészetünk nemzetközi jelenlétéről és megbecsültségéről, az Operaház balettegyüttesőnek, Állami Népi Együttesünknek, szólistáinknak és legjobb amatőrjeinknek folyamatos megmutatkozásáról a világban — mindez immár olyan módon vált rendszerré, hogy a világ igényt tart művészeink és magas' szintű műkedvelőink új és új szereplésére. A legkülönbözőbb területekről folytathatnánk a felsorolást. Televíziónk mind több önálló alkotása, rádiónk mind több műsora iránt növekszik a nemzetközi érdeklődés. Zeneszerzőink közül legutóbb Durkó Zsolt „Tur- ner-illusztrációk”, Szőllőssy András III. Concerto című alkotásáról írtak a legnagyobb elismeréssel Anglia tekintélyes lapjai. Sass Szilvia, Csengery Adrienne énekművész, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső zongoraművész, On- czay Csaba Perényi Miklós gordonkaművész olyan figyelmet kelt a világban, amelyre, kivált ilyen számban, alig volt példa. Az ausztráliai Canberrában magyar iskolások kézimunkáit, népművészeti tárgyait, a párizsi Petit Palaisben a századforduló magyar művészeinek alkotásait szemléli a közönség. Népművészetünk több mestere a közelmúltban az Egyesült Államokban szerzett megbecsülést a magyar folklórnak, a nagy ország fennállása 200. évfordulója rendezvényein. És a nyelvhez kötődő műfajokról, irodalomról, színházról nem is szóltunk. Ha valrhol, itt igaz: korábban csaknem elzárt kultúránk bámulatos távolságokra hatol és hat, nyelvünket nem ismerő népek sokaságára. A magyar dráma hetei a Szovjetunióban, a Német Demokratikus Köztársaságban, több magyar drámaíró — Örkény István, Szakonyi Károly, Karinthy Ferenc és mások — műveinek játszottsága viszonylag ismert tények. Kevésbé tudott, hogy az elmúlt öt esztendőben mintegy kétszázhetven magyar szerző egy vagy több művét, adták ki a Szovjetunióban — földrajzilag és mennyiségileg lényegesen nagyobb „terítésben”, mint az a mi kis országunkban elképzelhető. Kiragadott példák egy jelenség megnyilvánulásainak sokaságából. Folytatni nincs értelme — mértékkel, he- lyénvalóan, soviniszta téveszmék nélkül örvendezni helyénvaló, É% helyes, sőt, szükséges erősíteni mindennek tudatát és szilárdítani hazánk fiainak öntudatát, kultúránk terjedésével, sikereivel kapcsolatban. Visszautalva az elöljáróban említett hasonlatra: volt és remélt jövendő sportsikereinkhez hasonlóan. Legfőbb mondanivalónk a témáról — a hazai olvasóknak — elsősorban nem az: lám, mennyi felé érdeklődnek a magyar kultúra iránt, lám, mennyi felé terjesztjük. Ez is, de még inkább az: lám, a szocializmus nemzetközi fejlődésével, erősödésével ösz- szefüggésben, olyan körülményeket teremtettünk Itthon, hogy mindez lehetővé vált. Rajk András Brigád művelődésről A személyiség „termelése” „Te, nem mint újságírótól, inkább mint embertől, barátba/ kérdem: sokat írsz a brigádok művelődéséről, mondd, de őszintén!, hiszed, e, hogy ez úgy van, ahogy írjátok? . .. ” A kérdés váratlanul ért. Igen, értem: az újságíró esetleg „szövegelhet”, az embertől azonban őszinteség várható. Nem érzem magamban ezt a kettősséget. Válaszom a nyilvánosság előtt is ugyan, az e témában, ami baráti négyszemközt. Vagyis: hiszek abban, hogy a brigád- mozgalomban, s ezen belül a brigádművelődésben formálható az ember, ám nem hiszem, hogy máris olyan szép az „ábra”, amint felrajzolják. Nem hiszem, hogy a brigádművelődésben olyan napsütötte és termékeny az emberi természet, amint a naplók, meg a kitüntetett brigádok szószólói tanúsítják. Kezdeményeztem már beszélgetést arról: vajon a mundér becsülete nem kény- szeríti-e olykor a brigádta- gokát kisebb-nagyobb füllen, tésekre a művelődésben? Persze, tiltakoztak ellene. Fent említett barátom — maga is a brigádmozgalom szervezője és számonkérője! — bizalmasan megjegyezte: A kitüntetett brigádoknál a termelési dolgok mind rendben vannak, de a művelődés körül... nagy a „színezés”. Még ha részt is Vesz a brigádtag valamin, kérdés: mi van mögötte, egyáltalán érdekelte-e? Örvendetes, hogy hasonló jelenségek nem maradnak bizalmas baráti négyszemközt, — megfogalmazódott, már egyik-másik párt-végrehajtó- bizottsági ülésen is. Valahogy így: a versenyfelelős a brigádok értékelésénél inkább a gazdasági tevékenységre szorítkozik. Hiszen ezt pontosan ismeri! Mind a követelményeket, mind a teljesítményeket. Az anyagi javak termelését mérnökök dolgozzák ki és szervezik rneg, precízen, a technika meg a szakember-kéz aprólékos • ismeretében. Nagy kérdőjel a brigádművelődésben (és mindenféle ones közművelődésben), hogy: tudjuk-e mi kell a személyiség „termeléséhez”? A brigádtag emberi képességeinek kimunkálásához? A kovács, aki tűzbe teszi a vasat, tudja . és érzékeli, mikor izzik fel kellőképpen, hogy formálhatóvá váljon. A népművelés, a brigádművelés nem számol efféle szaktudással, aminek neve — ember- ismeret? A kérdés tehát így tevődik fel: a személyiség „termeléséhez” értő mérnökeink, tervezőink, mestereink vajon hol vannak? Egyáltalán kikre számíthat a munkásműve. lődés? A közművelődés fejlesztéséről szóló párthatározatban megfogalmazódott a válasz: a szakszervezetek „vonják be hatékonyabban az üzemi értelmiséget a munkahelyi köz. művelődési tevékenységbe”. Mennyiben nyert életet ez a tennivaló? . .. Annyit tudunk, hogy a brigádművelődés ma is azzal az alapvető gonddal küzd, hogy nem ismeri a brigádtagok személyiségét. Márpedig e nélkül nem tehetünk egyetlen lépést sem íí szocialista brigádok kulturális életének hatékonyabbá tételében. Jó, hogy egyre több párt- bizottság vb-ülésén feladatul jelölik meg: az egyéni kulturális vállalásokhoz a személyes körülmények, a személyiség ismerete szükséges! Ám az ilyen alapvető igazságok csak akkor hatnak a brigádmozgalomban, ha érvényesülésük eszközrendszerét is föltárva, határozattá emelkednek, megfogan tálasuk ellenőrzésére pedig sor kerül. A párt központi bizottságának közművelődési határozata óta eltelt idő tapasztalata azt sugallja, hogy a munkahelyi pártszervezeteknek következetesebben kell meghatározniuk és számon- kérniük a közművelődés munkahelyi tennivalóit. A többi között az üzemi értelmiség kulturális tevékenységét is! Tavaly az ország több üzemében, ill. vállalatánál bevezették a „brigádművelődés kísérleti rendszerét”, amely az üzemi értelmiségre építve éppen a „személyes körülmények” vizsgálatában nyújtott jó modellt. (Vajon hányán ismerik ezt a szak- szervezeti kulturosok közül, és hányán tettek valamit is érte?”) Szóval, ismertek az utak, az eszközök, csupán élni kéne velük. Nem sietve, nem látványos eredményekre törekedve, haném a művelődés embereit megismerve, velük együtt lépve. B. Ö.
