Észak-Magyarország, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-20 / 43. szám

1977. február 20., vasárnop ÉSZAK-MAGYARORSZÁG-7 A kézimunka mestere A kertes házak udvarán nagy a sürgés-forgás. Az állatokat már megetették, a kályhákat és a konyhai tűzhelyeket begyújtották, a szokásos mindennapi taka­rítást is elvégezték a var- bői asszonyok. Az ebédíö- zés következik. Készül a hosszú lére eresztett papri­káskrumpli. Balázs Lajosék udvarához két ház tarto­zik. Az egyikben özvegy Ba­lázs Lajosné, Irma néni, a másikban a fia lakik csa­ládjával. Irma néni laká­sában mindenhol kézimun­kát látni. A falon a dikó felett, az asztalon, a szek­rényen. az ablakon és az ajtó üvegén is. — Ezt is én csináltam — mutat az asztalon levő ko­sárra, amelyet nagy fehér „batuló ruhába” csavart be. — Még édesanyámtól ta­nultam a szövés csínját- binját. Keresem az említett szö­vőgépet, de (nem találom. Irma néni magyarázkodva mondja: — Már régen szőttem. A gépet is feltettük a padlás­ra, mert nagy helyet foglal el. Kicsit romlik a szemem, nehezemre esik már a szö­vés. Azelőtt sokat dolgoz­tam a géppel. Boltban szin­te nem is vásároltam, csak a legszükségesebbeket. Job­ban szeretek a magam ké­szítette lepedőn és dunyha alatt aludni, és más érzés egy saját szövésű terítő vei letakart asztalnál ebédelni is. A szép hagyomány foly­tatása mellett más kézi­munkák készítéséhez is ért Irma néni: — Még egy kiállításón is bemutatták, a faluban az „alkotásaimat”. Hímzek és gobelint készítek, bár ezt ritkábban, mert nagyon hosszadalmas munka. Az utolsó darabomat a lányom­nak adtam, sajnos nem tu. dom megmutatni. Kárpótlá­sul azonban mutatok más érdbkességet. Fürgén áll fel a tűzhely mellől! kis sámiról, mint­ha nem is hetvenéves len­ne. A szobából kihallatszik a szekrényajtó nyikorgása és Irma néni hangja, aki szünet nélkül mesél talál­kozásunk óta. Kisvártatva rózsaszínű mintával díszí­tett, fehér, házilag szőtt kö­ténnyel a kezében tér visz- sza. — Ilyen sulcot sokat csi­náltam már. Egy-egy. lako­dalomra negyven-ötven da­rabot is rendeltek régen. Nálunk ez hagyomány. Fe­lét a menyasszony, felét a vőlegény szülei vásárolják meg. Színezése az öröm­anya és a keresztanya kö­tényének kivételével egy­forma. Ez is a szokásaink közé tartozik. Aztán sorra előkerülnek a kisebb-nagyobb, színek­ben gazdag kézimunkák, a kredeneböl, a szekrényből és a fiókokból. — Régen, amikor meg­halt a férjem, szükség volt minden fillérre. Akkoriban sok kézimunkát készítettem eladásra. Jól jött ez a nyug­díj pótlására, a háztartás­ba, mindig jutott a gyere­kek zsebpénzének megtol- dására is. Két fiam van, meg egy lányom, most már külön laknak, ők segítenek engem. Persze egy-két ké­zimunka mindig készül, amivel kedveskedek ne­kik. Gyakran jönnek hoz­zám a szomszédok, ismerő­sök is, hogy segítsek elkez­deni egy térítőt vagy egy falvédőt. Ilyenkor örömmel segítek. Van egy barátnőm a szomszédban az Iduka. Együtt kézimunkázunk, s együtt gyönyörködünk a már kész „alkotásokban” is. Monos Mária ta Az eset február 4-én tör­tént. ■Ritkán utazom távol­sági autóbusszal, ezért vi­szonylag járatlan vagyok a jcgykezelés, és egyáltalán a jegyek árával kapcsola­tos dolgokban. Azt viszont minden ember tudja, hogy azonos kilométer után. azo­nos járatú buszon, azonos összeget kell fizetni. Persze akadnak kivételek is. mint ahogyan ez velem is meg­történt. Február 4-én, 20 óra 05 perckor indult a GC 87—89 -es forgalmi rendszámú au. lóbusz Sárospatakról Zemp- lénagárdra. amelyen én is utaztam, Tiszacsermelyre mentem, rokoni látogatásra, — Kérek egy 15 forintos jegyet! — Én egy 10 forintosat! — hallatszott innen-onnan. Amikor a kalauz hozzám érkezett, én csak a helyi­séget tudtam megnevezni — utazásom célját —, mivel a költséggel nem voltam tisz­tában, hiszen először utaz­tam ezen a vonalon. Húsz forintot nyújtottam a kala­uz felé, aki „Ez elég is lesz!” mondat kíséretében eltette a pénzt. Cserében, hosszas keresgélés után „négyrét hajtott, már lekezelt 18 fo­rintos jegyet kotort elő tás. kajából. A visszajáró 2 fo­rinttal nem is foglalkozott, Eddig a történet fele, s bár bosszantott, de elfelej­tettem volna, ha visszafelé jövet nem egy másik kala­uzzal iftazom. Annak rend- je-módja szerint ismét je­gyet váltottam. Ekkor ért a meglepetés. A kalauz, szabály szerint letépte jegy- tömbjéről a nekem járó jegyet, s átadta. Ára: 9 fo. rint 90 fillér. Csodálkozva kérdeztem: — Biztos, hogy jó helyen tépte le? Nem tévedett? Hiszen odafelé a dupláját kérték tőlem ! — Nem kérem.' Ennyi a viteldíj Tiszacsermelyröl Sárospatakra. — válaszolta meggyőzően. Azóta eltelt jó néhány nap, de most sem tértem napirendre a történtek fe­lett. Ugyanis: becsaptak. Yincze Zoltán Miskolc Mintha megütnének Nehezen veszi a levegőt, idegesen motoz a zsebből előkotort levelek közt a hó­fehér hajú, idős ember. Té. tován tekintget. tisztelettel szól, pedig érződik minden mozdulatában a feszültség. Megrontotta napjait valami, amivel kimozdították meg­szokott életritmusából. Az igazát keresi, de nem a megszállottak makacsságá­val, hanem azzal a mara­dék optimizmussal, amit bányászélete során és a nyugdíjban eltöltött tizen­nyolc év alatt még megőr­zött magának. Jár-kel a hi­vatalok útvesztőiben, ko­pogtat, érvel, mert bízik abban, hogy az egyik asz­tal mögött megértik, mit is akar. Tavaly májusban köny- nyen meggyőzték arról, hogy amíg pereces! laká­sukat felújítják, jobb, ha másutt él. szeptember egy­kettőre eljön, és akkor úgy költözhet vissza, hogy sem. mit sem kell elszenvednie a felújítások, tatarozások török átokkal felérő, ideg­őrlő kálváriájából. Visegrádi János nyugdí­jas. tavaly májusban fele­ségével átköltözött Hejő- csabára, a Futó utcá­ba. Házgyári lakásba, ahol ■előttük a cementgyári épí- 1 ők laktak. Súrollak, taka­rítottak is hetekig, javít­gatták a hibákat, hogy jól érezhessék magukat átme­neti otthonukban. Visegrá­di Jánosnak, ez a minden­képpen különb otthon még­sem kellett volna, mindig leverten, rosszkedvűen éb­redt. — Perecesen születtem, ott éltem egészen eddig — tárja szét a tenyerét, azt hiszem, nem kell egyebet mondanom. Kiköltöztünk, de én pár nap múlva busz­ra ültem, hogy megnézzem, hogyan halad a munka. Jobban lettem volna, ha nem megyek. Még a kí­váncsiságomat is minden lében kanálkodásnak vet­ték. A munkáról meg nem is mondok véleményt. A la­kásunk raktár lett és azon­kívül, hogy" a Villany veze­tékeit kicserélték, hetekig nem történt semmi ... Legyintés kerül pont he­lyett a mondat végére, a hangsúly a levegőben lóg. — Sokszor nehezen fért meg bennem a méreg a ló­gást. meg a lélek nélkül el­végzett munkát látva, öreg vagyok mór de ráállt a ke­zem' hogy elveszem a szer­számot . .. A szeptemberi költözés­ben persze reménykedni sem lehetett. — SUsmorogtnk a többiek arról is, hogy nézzem csak meg, ahol ..orémiuvnot” ad­lak a lakók, előbbre áll­nak a munkával, még ott is, ahol később kezdték. Az ilyesmi tudom ellenőrizhe­tetlen. Nézze, nekem 2000 forint a nyugdíjam, ebből nem futja ilyesmire. Meg aztán az átmeneti lakás költségei is egyre nőttek, jött az ősz, a tél, a fűtés, és már havi 700 forint fizet­nivalónál jártunk. Az épí­tők késését miért nekem kell megfizetnem? — Mennyi volt a lakbér­költség Perecesen? — Legfeljebb 190 forint. A különbség nekem azt je­lenti, hogy nehezebben, mit szépítsem, nehezen élek, és ha megkérdezem magam, tói, hogy miért van ez, nem tudok rá felelni. A ház ott áll Perecesen, nem az enyém, jóllehet érezhet- ném annak, annyi éve lakom benne. Leltár sze­rint vettek át mindent, és most ez. az hiányzik ..., senki sem tudja, hoVa ve­szett. A felelősségről senki sem akar hallani. Jönnek a levelek, felszólítások, itt. a kulcs, költözzek. Nem kötözök, mert milyen is ez a felújítás? A tizennégy évig jól mű. ködő ajtó használhatatlan­ná vált. most is csukhalat- lan. A lámpa, ami leltár­ban voll, és Visegrádiék évtizedekig vigyáztak rá, el­veszett. Most azt mondják az idős embernek, hogy az nem jár. Az indulataitól kipirult Vi­segrádi János számára meg­oldhatatlannak tűnő aka­dályokkal mérkőzik. Kik azok. akik a vállalatukra hivatkozva személytelenül utasítgatják, s most leg­utóbb már kilakoltatással fenyegetik, mert nem talál­ja olyannak a felújított la­kást, amilyennek a maga­fajta, szivvel-lélekkel dol­gozó elgondolta. Visegrádi János nem tud neveket mondani: az építők, az in­gatlankezelő képviselője. Nem mint felelősök, hanem mint a hivatal állnak szem­be a tizennyolc éve nyug­díjas, elfáradt bányásszal. A fehér hajú nyugdíjas megy. kopogtat, érdeklődik, történt-e valami? Az „ügy­menet”. az „átfutás” a mindennapjait keseríti, mert ő csupán a felújított, tiszta, megszokott lakására vágyik. S csőd álkozik, méltatlanko­dik! Nem lehet ezt megér­teni ott, valamelyik íróasz­tal mögött?... Nagy József Aki fát ültet... Varga néni diétái Első találkozásunk emlé­két egy kérdéssel idézi lel. — Ugye akkor meglepő­dött, nem találta minden­napinak, hogv én. a fekete fejkendős, idős parasztasz- szony ott ülök az egyetemi tanár előadásán, s jegyez- getem az elhangzottakat? — Bizony, számomra szo­katlan látvány volt —val­lom be férfiasán, aztán még hozzáteszem —, tetszik tud­ni, hasonló esetekkel ritkán találkozik az ember ... Magyarázkodom. Megpró­bálok magyarázkodni. Ö ezen csak mosolyog, sűrűn, aprókat bólogat, mintha jelezné, tudja ő azt nagyon jól, nem szükséges ide a mentegetödzés. — Nem volt abban semmi rendkívüli. Nekem leg­alábbis nem. Van egy sző­lőnk a Pecér-völgyben. 740 négyszögöl. Szeretünk ker­-tészkedni, érdekel minden új. Számos szakkönyvünk van, rendszeresen olvassuk a „Kert-Szőlőt”. Ennyi az egész... Hogyan indult ez az is­meretség? Varga Istvánnéval, a me­zőgazdasági könyvhónap idei megnyitóján hozott össze a véletlen. Illetve ... nem is nevezném azt vélet­lennek. A szakemberek tö­megében azonnal feltűnt, az idős, feketekendős nénike. A szakelőadás szünetében a kíváncsiság vitt oda hozzá, meg egy frappánsnak sem­miképp nem nevezhető kér­dés: — Hogyan tetszett ide­kerülni? Emlékszem, ő akkor is elmosolyodott. — Jöttem magamtól. Egy­szerű az oka: kíváncsi va­gyok az előadásra. Kezemben ott volt a meghívó. Benne ez állt: előadó dr. Sz. Nagy László, a Kertészeti Egyetem do­cense. .Az előadás témája: A szőlőtermesztés időszerű kérdései, fajtaismeret. Szóval, így kezdődött... S most itt ülünk és beszél­getünk Vargáéknál, Diós­győrben, az Előhegy úti öreg ház meleg konyhájá­ban. A házigazda Varga István 80 éves, a felesége 76 esztendős. Amikor idefelé jöttem, -útközben azon tűnődtem, hogy Varga néni akkor ott az előadás szünetében, mintha azt mondta volna nekem: tősgyökeres miskol­ciak, pontosabban diósgyő­riek. Ezek szerint mégsem lennének parasztemberek? Szerencsére Pista bácsi hamar megnyugtat: — Igaz, hogv diósgyőriek vagyunk, tehát városiak, de már a háború előtt is mint föld­művesek éltünk, fin ugyan 1935-ben elmentem a Mar­tinba dolgozni, lehúztam 20 évet, de a földtől akkor sem szakadtam el sohasem. Itt a ház körül, ahol most ez az új iskola van, volt egy szép gyümölcsösünk, no meg a szőlő a Pecéren. Azokat mi mindig ketten dolgoztuk meg az asszony­nyal. — Ma már csak a szőlő van meg? — A kertet az építkezés miatt kisajátították. Kárta­lanítottak érte bennünket, mégis fájt a szívünk, ami­kor azokat a szép gyü­mölcsfákat ki kellett vág­ni... Varga nénin látszik, még ma is sajnálja a gyümölcs­fákat. — Aki fát ültet, az nem a fák pusztulását várja ... Szerencsére megmaradt ne­künk a szőlő, amit még apám vett kilencszáztízben. — Legalább jó fajtákkal van betelepítve? — Vegyes fajták, de mind oltvány. Van abban olasz­rizling, bánáti rizling, fur­mint. hárslevelű, csemegék, szóval sokféle. — Így ismeri a fajtákat? — Hát persze. Minden érdekel, ami a szőlővel, gyümölccsel kapcsolatos. Már több mint 10 éve tag­jai vagyunk az Ady Endre Művelődési Ház Kocsis Pál Mezőgazdasági Szakköré­nek. Ha csak tehetjük, min- j den előadásra, összejövetel- j re elmegyünk. Közben Varga bácsi ki- J megy, s nemsokára boros- üveggel tér vissza. Teletölt ’ egv poharat, nyújtja. — Egészségére! Kóstolja ■ csak bátran. — A saját termésből van? i — Abból hát. Tavalyi... i Belekóstolok. Kellemes, ; fűszeres zamatú. Jólesik a j hideg korty. — Finom, kellemes — j mondom, de közben még az 1 ízeket rakom a helyükre. 1 Szeretem ezt a borzamatot. Ilyen csak vegyesfajtájú szőlőből készíthető, persze jó fajtákból. Egymásba ol­vadnak, szinte elmosódnak az egyéni tulajdonságok. Eggyé áll az egész, egy kü­lönleges zamattá. — Bevallom, nem gon­doltam, hogy ilyen jó bora van. — Nem is iszom én vizet, egy szemet sem ... Pedig hát, ez a mostani nem a legjobb, maga is tudja, hogy a tavalyi év nem volt a legjobb a szőlőre. Ha jobb az évjárat, az én borom is jobb. — Sok munka van addig, ; míg idekerül az asztalra — ! szól közbe Varga néni. — j És minden munkát, a met- j széstől a szüretig, meg most ; is, mi ketten végezzük. — S bírják csinálni? — Hál’ istennek még bír­juk. Felmegyek én most is j a diófára a diót leverni. , Alig váróik már, hogy egy i kicsit jobb idő legyen, és mehessünk kifelé ültetget- ni, palántálni. Van abban a szőlőben minden, az összes gyümölcs — őszibarack, mandula, meggy, körte, kaj­szi, cseresznye — megte- j rém. — A termést eladják? i — Ami felesleg. De saját ; részre sok elfogy. Mi is sze- J retjük, aztán van két lá­nyom, három unokám, szó­val kell a gyümölcs. Vagy 50 üveggel minden eszten­dőben befőttet is elrakunk. A gyerekek bérházban lak- ! nak. Nem terem ott semmi. Úgyhogy, az unokáknak jól­esik a nagymama gyümöl­cse. — A szőlő, a gyümölcsfa olyan, akár az ember. Szü­letik. terem, azután elpusz­tul. Pótolják az elöregedett, kipusztult fákat, szőlőtőké­ket? Varga néni azonnal rávág­ja: — Hát az csak termé­szetes. Három éve meggy­fákat ültettünk, a szőlőben ped' minden kipusztult tők helyére űj oltvány ke­rül. Éppen a legutóbbi szakköri foglalkozáson hal­lottam. hogy van olyan ol­tott diófacsemete, amelyik már három év múlva te­rem. A diófát különösen szeretem. Meg is nézem tavasszal. lehet-e kanni. Megpróbálok szerezni ilyen csemetét. Ha nekünk nem terem, majd terem az uno­káknak ... Amikor a búcsúzás után a diósgyőri városközpont házal között a villamos— végállomás felé baktatok, ezekre az utolsó mondatok­ra gondolok. Varga néni diófáira. És egy. már-már szállóigévé váló mondás jár az eszemben: „Aki gyü­mölcsfát ültet, bízik a jö­vőben.” Hajdú Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom