Észak-Magyarország, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4

T976. december 25., szombat

Csendes beszélgetés a romantikaigényről

— Olvastam a múltkoriban egy filmkritikáját, aztán elmenteni a moziba és megnéztem A három testőr legújabb, angol feldolgozását. Csalódva jöttem ki, mert a film nem tetszett, de egyben volt egy kis örömöm is: nem én voltam az egyetlen, akinelc a véleménye nem egyezett az önével.

— Ez régi panel-szöveg: amit a kritikus elmarasztal, azt meg kell 'nézni, mert az biztosan jó. Régen nem így áll már ez, viccnek meg eléggé szakállas.

— Akár régi, akár nem, akár viccnek tartja, akár nem, most valóban nem tudtam a kritikájával egyetérteni. Ugyanis azt tartotta a film legfőbb erényének, igaz, ebben osztozott csaknem az egész magyar filmkritikusi gárda, hogy az angol rendezőnek volt bátorsága a mát nagyon sokszor feldolgozott történetet idézőjelbe tenni, azaz előre rákacsintani a nézőre: ne tessék komolyán venni ezt a romantikus históriát, inkább nézzük együtt ennek a fonákját és derüljünk rajta.

— Miért baj az, há egy régi, agyonnyutt romantikus regényt most úgy dolgoz íel valaki, hogy nemcsak az alaptörténet kevéske derűforrásával szórakoztat hanem magának a históriának elavultságával, a bennemeg- mutatkozó, ma már csak mosolyt keltő . cselekedetek, emberi magatartások igazibb arculatának, vagy éppen fonákságainak feltárásával, sőt bizonyos fokú ka- rikirozásával harsogó nevetésre is fakaszt?

— Mindjárt ott fog tartani, hogy most a deltero- izálás korszakát éljük, rugdaljuk hát le nyugodtan a piedasztálról azokat a soha nem élt hősöket,- mint Ruy Bias, a királyasszony lovagja, vagy D’ Arlagnan. meg a három testőr, aztán szépen kisöprűzné a Jókai-hősöket, meg a többieket is. Pedig őket szereli a közönség, szívesen látja mozivásznon, könyvben, vagy éppen a képernyőn.

— Na, ebben az utóbbiban lehetett része! Nem is olyan régen láthatta Lehár Ferenc A pacsirta című operettjének egy olyan dióhéj változatát, hogy fél óra alatt telekönyezhette a szobáját. Egyébként most újította fel a Fővárosi Ope- rettszínház a Csárdáskirálynőt. Szaladjon, hátha kap jegyet, s megtudhatja, miként ' boldogul a lokáldal- nok-hölgyért a környezetét odáhagyó Edwin herceg, s miként öleli végül is Szilviát a keblére Cecilia, a hercegasszony, a régi csárdáskirálynő, mert hogy kiesi a világ, s nincsen semmi új a nap alatt.

— Gunyoros kedvében van, s nem riad vissza a Ihízásoktól. Az operett egészen más téma, nem kell azt bántani.

— Nem i« bántom, csak éppen szóltam róla. Egyébként, bármiyen furcsa, a Csárdáskirálynőt nagyon szeretem.

— Gondolja, hogy most ezt a javára kell írnom? Térjünk inkább vissza a romantikához, s ne keverjük azt össze az operettlibrettókkal. Tagadhatatlan tény az, hogy ezt A három testőr változatot azért nem fogadták sokan szívesen, mert éppen az hiányzott belőle, amikor a kedvéért Dumas hajdan megírta: a lovagiasság, a hősiesség, a bátorság, solc-sok férfiúi erény.

— Mindezek benne voltak. csak éppen a filmrendező olykor a másik oldalról láttatta velünk. Ügy, ahogyan az valójában lehe- ' T. Állítom, hogy ez így sokkal hihetőbb, a ma emberének gondolkodásához sokkal közelebb áll. Vajon ki hiszi el a mai mozilátogatók közül, de különösen a fiatalabbak közül, hogy egy testőri beosztásra aspiráló gascogne-i legény ilyen tettekre képes a számára nagyjában közömbös királyné becsületéért? Nem egyszerűbb ezt ma már megmosolyogni, vagy éppen ki is nevetni?

— Érzelmeket és érzelmi igényeket nem lehet, vagy nagyon nehéz logikai érvekkel legyőzni. A romantikaigény jelenlétével napjainkban is kell még számolni. Nézze, ez a film csak egyetlen példa. De lehetne sorolni nagyon sokat. És olyanokat is, amelyeknek kevés a közük a romantikához. Mert nemcsak a vadnyugati és az ál-western filmekben áll a néző a csupa erény, csupa becsület, tisztesség, s többnyire erős öklű főszereplő mellé, drukkol annak győzelméért, hanem a krimikben is jelen van az érzelmi kötődés. Most megy a színházban Maeterlinck darabja, a Morrna Vanna. Figyelje meg, miyen tapsot produkál a közönség a végén! Mert romantikus töltésű, szenvedélyes indulatokkal- felfutott emberi ütközésekből az. kerül ki győztesen, aki mellé a széksorokban ülve. lélekben már régen odaállt.

— Gondolom, annak tapsol a közönség, vagy legalábbis annak is tapsol, hogv Prinzivalle barbár zsoldosvezér .megmenekül,

Pizzában nem fejezik le, Giovanna meg fogja szöktetni.. Azt a zsoldost, aki ezen a világon semmitsem kockáztatott már, amikor Pizzát íeszabadította, sőt még a gyerekkorában vágyott és azóta szép asz- szonnyá lett Giovannát is meg akarta kaparintani ráadásként . ..

— Már megint leegyszerűsíti a dolgokat, meg cinikus is. Aki romantikára vágyik, filmen, vagy egyéb helyen meglátja a romantikus hőst, igen ritka esetben elemezgeti, vajon eléggé motiváltaké annak cselekedetei, hanem örül a találkozásnak.

— Nem érzi, hogy a romantika felé fordulás egyben elfordulás a valóságtól? Valamiféle menekülés, rosszul értelmezett kikapcsolódás? A romantika fekete-fehér alakjai sosem léteztek, mai túldíszített megjelenési formájukban hamis ideálokat állítanak sokak elé. Nem így van?

— A társadalmat tekintse annyira felnőttnek, hogy nem fogadja el egy az egyben valóságnak a romantikus történeteket cs hősöket. De azt is fogadja el, hogy kellenek az embereknek a nem hétköznapi hősök is. Kell az olyan emb'eri példa, amilyennel nem találkozik a környezetében naponta. Szóval, ez a hős iránti igény, vagy nevezze romantikaigénynek. jelen lesz az ember, a társadalom életében továbbra is. Ne akarja száműzni. Ügy sem sikerülne.

— Itt most ugyan ellenvet- hetném, hogy mai életünk is produkál hősöket, ma is születnek nem mindennapi történetek és emberek, akikre fel lehet tekinteni, de ez •már egy másik beszélgetést kívánna. A romantikaigényt nem akarja senki száműzni. Sokkal inkább szeretnénk valahogy elszigetelni azt a tartási, vagy törekvést, amely a romantikát olyan mértékben kívánja és tekinti mindenek felett valónak, sőt egyedülállónak, hogy valósággal kiszorítja az emberek gondolkodásából, érdeklődési köréből mindazt, ami nem' romantikus, így közte a mai valóság és az azt tükröző művészet iránti érdeklődést is. Tudomásul kell vennünk a romantikaigény jelenlétét, de tagadjuk a kizárólagosságát.

— Kizárólagosságról én sem beszéltem. Sőt. tiltakoznék ellene. A realitások iránti érzékenység mellett vagyok, de nem zárom ki a romantikát.

— ígv más. Maradjunk ebben békeséggel.

Benedek Miklós

József Attila:

Betlehem

A gyolcs Ködökbe puha varjak ülnek, csüggedi borókán fészkel a homály. Tömpe s£obácska vert földjére dűlnek két botos pásztor és három király.

Az asszony leszáll a kamrai létrán, — Mennyből az angyal! — zeng öt atyafi.

Az öreg kapás az ólban ganét hány, kantáivá sírnak lompos tyúkjai.

Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt, borostás állal komorul a zsupp s fodor leveske szaga áraszt vigaszt, mely a danával mennyezetre fut.

Jézus, kinek szállása sárga irka, heverő papírbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül.

.De ez nem igaz. Zsellér-szalmát hajszol az úri szél és gőzük a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol •• három király pálinkát nyakai.

' Karácsonyi *■ népszokások

Több évszázados hagyomány a dél-bükki és a „Matyóföldhöz” tartozó községekben. hogy a karácsonyi ünnepeket megelőző estéken kántálással köszöntik a rokonokat ismerősöket. A tíztizenöt éves gyerekek végigjárják a házakat. A belle- hemezésnek nevezett népi játékot ma már általában elhagyják, de felöltik a „bő gatyát”, a subát, kucsmát, s jókívánságaikat mondják cl rigmusba szedve.

A matyóföldi és a dél- bükki községekben csütörtök este ismét elindultak a kán- tálók. A vendéglátók almával, dióval, kaláccsal és süteménnyel kínálják őket.

Tartalmasán és stílusosan

Gondolatok a Mai magyar nyelvünk című könyv

olvasása közben

A

z olvasót, ha netán megütödött, írásom címét es alcímét átfutva, arra kérem, ne vonja meg tőlem bizalmát. Higgye el: lehet karácsonyi cikk témája az, amit e cím és alcím jelez. Hiszen a karácsony a ma élő nemzedékeknek — és nemcsak hazánkban: a béke, a szerétéi, az emberek közötti megértés ünnepe és alkalma. És lehet-e alkalmasabb és hatékonyabb eszköze, közvetítője a békének, a szeretetnek, az emberek közötti kapcsolatoknak és megértésnek, mint éppen a nyelv?! Már tudniillik akkor, ha e szerepét tudva, tartalmasán es stílusosan használjuk, minden társadalmi megjelenésének formájában, tehát élőszóban, írásban, nyomtatásban, hangszalagokon, képernyőn egyaránt... Tartalmasán, tehát úgy. hogy megnyilatkozásainkkal mondunk is valamit, szót akarunk érteni, közléseinknek van anyaga, magva. Es stílusosan, tehát az alkalomhoz, a helyzethez, a közölni óhajtott tartalomhoz és egyéniségünkhöz illően...

— Ilyesféle gondolatok támadtak bennem, amidőn olvasni kezdtem a Mai magyar nyelvünk című könyvecskét. Rendszeres és világos, tudományosan pontos és ugyanakkor vonzó, színes állapotrajz ez anyanyelvűnk mai sajátosságairól, fejlődésének, gazdagodásának irányairól és bizonyítékairól, és — természetesen — e fejlődésnek szükségszerű velejáróiról: a hibák, torzulások tüneteiről, gyerekbeteg- ' ségeiről. A könyv nem szorul ajánlásomra. Értékéről kezeskedik, hogy ä Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében készült, a rádióból és televízióból is ismert és népszerű Grétsy László szerkesztette, az Akadémiai Kiadó bocsátotta közre. Használhatóságát, közérthetőségét, nyelvművelésre, gondos nyelvhasználatra ösztönző, mozgósító erejét pedig az olvasók érdeklődése dicséri: mintegy másfél hónapja jelent meg — viszonylag olcsó árából sejthető, hogy nem kevés példányszámban —, s úgyszólván napok alatt elfogyott; elkapkodták...

Ismertetésül egész tartalomjegyzékét ide iktathatnám, de nincs helyem hozzá, és értelmes, célravezető dolog sem lenne. Elég, ha annyit mondok, hogy bárki élvezettel és haszonnal forgathatja, akinek szívügye vagy legalábbis gondja, alkalmi érdeklődésének tárgya a helyes és szép nyelvhasználat. A könyv tudós munkatársai ugyanis igen jó előadók is. Hangvételük követéséhez csupán annyi anyanyelvi alapműveltséget igényelnek, ameny- nyit az általános iskolában megszerezhettünk. Es, mert nagyon is jártasak, otthonosak, biztos tudásúak a maguk szakmájában, és általában sem merev gondolkodásúak: egyszerűen és világosan tudnak szólni témakörük nehezebb és „kényesebb” részleteiről is.

Például arról, hogy „kapitalista” vagy „szocialista nyelv” nincs. „A nyelv nem tükrözi a maga egészében pontosan a társadalmi viszonyokban beállott változásokat, eltolódásokat. Az azonban vitathatatlan. hogy a társadalmi és gazdasági

fejlődésnek a nyomai

.........megtalálhatók a

n

yelvben”: régi fogalmak kiveszése, újak születése... Ennek ellenére nyelvünk a Halotti beszédtől égy mai újságcikkig: ugyanaz a magyar nyelv: lényege nem, csak formája, stílusa, főként pedig szókincse változott meg — többnyire a gazdagodás irányában —. a történelmi fejlődésnek megfelelően, tehát természetszerűen...

Ahol módjuk yan rá, kitérnek a könyv szerzői a hibás hibáztatásokra, a szívósan makacs nyelvi tévhitekre, nyelvhelyességi babonákra. Például arra, hogy a többszörösen összetett mondat is lehet magyaros: vagy, hogy a lét ige kapcsolata a határozói igenévvel nem magyartalan, ha állapotot jelöl. „Az ajtó be van csukva”, „a kérdés nincs megoldva” — „nyelvünk szelleméből folyó, ízig-vérig magyaros szerkezet”, viszont hibás, amit helyükbe sokan helyesnek éreznek: „az ajtó csukott”, „a kérdés nem megoldott”. Ejtenek szót a merev szabályoskodásról, a betű szerinti nyelvtani helyességhez való ragaszkodásról is, mely magában rejti az élő beszédtől való elszakadás veszélyét, amelyet tehát nem mindig igazol, sőt. gyakran éppen cáfol a nyelv természetes — nem csak a logikához és a grammatikához igazodó, hanem lélektani és társadalmi tényezők által „szabálytalanul” szabályozott! — fejlődése...

Nem időzhetünk azoknál a szemléletes és szellemes, olykor kacagtatóan humoros példáknál, melyekkel a rosszul szerkesztett mondatok félreérthelőségét világítják meg; azt. hogy még az egyszerű mondatok

zsúfolt határozós 'és jelzős szerkezetei is néha az ellenkezőjét jelentik annak, amit pedig mondani kívántak volna... E helyett inkább felsorolom azoknak a fejezeteknek a címét, melyeket a legközelebb éreztem magamhoz, mert mai köznyelvünknek és rétegeinek olyan sajátosságaival foglalkoznak. melyeken magam is régóta tűnődöm, a helyes, és szép stilus ellen elkövetett olyan hibákkal, melyeknek elharapózása engem is nyugtalanít, hiszen belőlük magam is állitgattam össze szomorú gyűjteményt... íme néhány címszó: az idegen szavak fölösleges használata; szó tévesztés; képzavar; hibás szóválaszlás: zsúfolt mondalszcrkesztés; különösképpen pedig: sablonos fogalmazás, közhely-stílus; szószaporitás; stilustörés; dagályosság...

Nagyon szívemből beszélnek e könyv tudós szerzői, amikor arról szólnak, hogy például „az egyéni stílus háttérbe szorulásának okait nem kis részben a személyes felelősségvállaláslól való húzódozás- ban kell keresni; a nyelvi durvaság terjedésének egyik oka kétségtelenül bizonyos, szocialista társadalmunktól elvben idegen, de a gyakorlatban jócskán megtalálható önzés, nemtörődömség, másokkal szembeni kíméletlenség”. Magam is tapasztaltam, hogy amit olvasok vagy hallok, „sokszor nem világosan érthető, terjengős és pongyola, mellébeszélés jellegű, sok szóval keveset mond, és mindenről tájékoztat, csak a lényegről nem. Hiányzik az írott és kimondott szóból a lényeg megragadásának a képessége.” Magam is azon a nézeten vagyok, hogy nem az lesz valakit költővé, ha tudatosan mellőz minden írásjelet, akkor is, amidőn ennek semmi mélyebb szerepe, jelentése nincs, ellenben az írásjelek használata éppen kapcsolatot teremthetne az olvasóval... Magam sem szerelem az olyasféle „magyar”, de mégis idegenszerü szakmai kifejezéseket, mint a „kiszerelés”, hiszen az: csomagolás, adagolás, palackozás vagy töltés... Nekem sem rokonszenves az akták és a hivatalos közélet fontoskodó, nyakatokért, klisékben gondolkodó, sablonos és mesterkélt „nyelvezete•■”, mert mögötte én is a mindennapi embertől elkülönülő bürokratikus magatartást, a felelősséget elhárító személytelenséget, a háttérben maradó óvuloskodásl érzem... (Meghalottan gondolok Móricz Zsigmondra, ki egyik levelében arról szólt, hogy még egy nyugtát, egy elismervényt is úgy ír meg, hogy az olvasó kapjon belőle valamit!)

Aláhúzással és felkiáltójellel is megjelöltem a „Mai magyar nyelvünkének azt a helyét, mely szerint a nyelv a tudományos-technikai foradalom korában is, sót e korban még fokozottabb mértékben az ismeretek megszerzésének kulcsa. A gondolatot továbbfűzöm: az ismeretek közvetítésének, a helyes meggyőződés kialakításának, a ludat formálásának, az érzelmek nemesítésének, a szép megszerettetésének, az igazi értékek iránti fogékonyság, az ízlés fejlesztésének is pótolhatatlan, valóban alapvető és hatékony eszköze a nj'elv, mellyel lehet élni, eredményesen, ha tartalmasai! és stílusosan használjuk, de lehet vele visszaélni is. ha gondatlanul, pongyolán, semmitmondva kezeljük...

Záró fejezetében ez a könyv is idézi a Béke és Szocializmus című lap egyik, még I960, évi számából: „...olyan pártok számára, amelyek a tömegeket megnyerni, előre vezetni igyekszenek, a nyelvi kérdések nem holmi elvont problémák, hanem időszerű, égető kérdések, amelyek összefüggnek a nép sűrűjében végzett napi munkánkkal, a kommunista eszmények megvalósításáért folytatott harcunkkal”.

— Ezért úgy érzem, hogy pártunk egyik napilapjának éppen karácsonyi számában: nagyon is helyénvaló és időszerű gondolatokkal foglalkoztam... Karácsonykor, a béka, a szerelet, az emberek közötti megértés ünnepén és alkalmán ..

Gyárfás Imre

[