Észak-Magyarország, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-20 / 145. szám

CSZAK-MAGYARÖRSZÄG 6 j 1976. június 20., vasárnap w A hátizsák Nézegetjük, juk, ámulva-dicsérve. mert mestermunka ez a hátizsák. A mérete se kicsi, se nagy, éppen olyan, amilyennek lennie kell. Elég nagy ah­hoz, hogv egy túrához min­den beleférjen és elég kicsi ahhoz, hogy teljesen meg­tömve se érezze magát ve­le az ember öszvérnek. Ahol szükséges, erősítőként, mindenütt ott a bőr, gyö­nyörű, szép varratokkal, pontos rádolgozással. A hordszíjak belső része pu­hára bélelve, hogy ne vág­jon a hosszú úton. Alul hevederek: az összetekert pokrócot ezekhez lehet erő­síteni. Zseb a termosznak, a kulacsnak. A zsák fede­lében belül jókora zseb, pl. az összehajtott törülközőnek. Ugyancsak a fedelén, kívül bőrrel felerősített karabi­ner: a bográcsot lehet rá­akasztani. Látszik: aki ezt a hátizsákot elkészítette, erdőjáró, túrázó ember. Nem sportszerbollban né­zegetjük ezt a zsákot, ha­nem Lillafüreden az egyik ..hivatalosan” nyugdíjas em­bernél. Hivatalosan, mert pár éve még művelődési in­tézménynél dolgozott, egye­bek között számos túrát is szervezett, vezetett és most a nyugdíjkorban is csak vé­letlenül lehet otthon talál­ni. Ö készítette el magá­nak ezt a hátizsákot, és elé­gedetten nyugtázza a zsák­kal kapcsolatos, irigykedő megjegyzéseinket. Valóban irigyeljük, mert kívánni sem lehet jobbat. Mármint azoknak, akik szeretnek császkálni a hegyekben, a vízpartokon. ' A csúszkáláshoz viszont a már ki tudja mióta meg­levő hátizsáknál célszerűb­bet még nem találtak ki, úem is igen találnak. Útra kelő embernek valamikor nélkülözhetetlen kelléke volt. Bárminő ügyben is kelt útra. A kőműves pél­dául ebbe rakta bele a ví- zimértéket, a függőónt, a simítót, a vakolókanalat, a kalapácsot, a fándlit. Az­után jött időszak, amikor nem volt olyan keletje a hátizsáknak, bár sohasem tűnt el teljesen. Napjaink­ban viszont ismét sok szó esik róla, leginkább kirán­dulás, táborozás kapcsán. Nem csupa la. Akik szólnak róla, ál­talában a szűk választékot és az eléggé magas árakat panaszolják. Van is ebben igazság. Háromfélénél több nemigen kapható ma sem, színük pedig ugyanaz. Va­lami furcsa kék. Áruk pe­dig úgy nagyjából három­száztól ötszáz forintig ter­jed. Milyenek? Hát... nem olyanok, mint amilyenről a cikk. elején szó volt. Nem bizony. Hátizsákok persze ezek is, használhatók, csak nem olyan jól, nem olyan célszerűen, mint amilyet az idős ember elkészített. De azért mégis vannak háti­zsákok, föl lehet velük sze­rel kezni. Más vonatkozásban is szó esik a hátizsákról, a háti­zsákosokról, elég gyakran. A turistaházakkal összefüg­gésben. Vajon a turistaház­ban — sok ember előtt is­meretes-e még a kifejezés: menedékházban — elfo­gyaszthatja-e a hátizsák­ban magával hozott élel­met? Igen, a szabályok ér­telmében elfogyaszthatja. A turistaházakat ugyanis a turisták érdekében építet­ték meg. Ez érthető, vilá­gos. Hogy időnként mégis adódnak nézeteltérések, en­nek pedig az lehet az oka, hogy a turistaházak vezetői anyagilag érdekeltek a konyhájuk tekintetében. Nekik az a jobb, ha nem a hátizsákból, hanem az ét­lapról megrendelt étel fogy. Ez is érthető, világos. Nyil­vánvaló, hogy a békés egy­más mellett élés, illetve ülés érdekében a fogyasz­tást illetően is ki kell ala­kulnia valamiféle tisztes aránynak. Úgy tűnik, hogy ez az arány itt, nálunk, a bükki, a zempléni turista­házakban ki is alakult, mert az utóbbi időben pa­nasz sem az egyik, sem a másik fél részéről nem ér­kezett. A borsodi, illetve a bükkvidéki vendéglátó ke­zeli ezeket a házakat és az eddigi tapasztalatok alap­ján elismerésre méltóan. Örvendetesen fokozódik azonban a turizmus és so­kasodnak a hátizsákos, ba­kancsos emberek is. Elő­fordulhat, hogy itt-ott még­is akadnak majd kisebb- nagyobb nézeteltérések. A mindannyiunk számára nyugodtabb, tisztes megol­dások fejlesztése érdekében érdemes lenne felfigyelni arra a javaslatra, melyet legutóbb az Idegenforgalmi Hivatalban hallottunk. A lé­nyege: a turislaházak köz­vetlen szomszédságában meg lehetne építeni fából elkészített, a környezetbe illő, stílusos szárnyékot, masszív asztalokkal, padok­kal, éppen azoknak a szá­mára, akik nem kívánják igénybe venni az ebédlőt. Valószínű egyébként, hogy az itt letelepedettek is nö­velnék a túristaház bevéte­lét, ha mással nem, leg­alább egy-két üveg itallal. Mert ez a hátizsákban ci­pelt, hosszú gyaloglás után jó étvággyal elfogyasztott ebéd után különösen jól esik. legalább ne láttuk volna azt az igen jól elkészített hátizsákot Lillafüreden! Vagy ha már láttuk, legalább mondhat­nánk: a boltokban is ilyen jók. vagy még jobbak kap­hatók. rriska Tibor Csigasorok Fotó: Laczó József Pataki ünnepség Diploma-átadó ünnepség lesz a Sárospataki Tanító­képző Intézetben június 2(i-án délelőtt fél tizenkettő­kor. Két tagozatban 146 ta­nító, illetve ugyancsak két ta­gozatban hetvennégy óvónő veszi át oklevelét. Á kőfarag Szomolyán mindig nagy becse volt a kőnek. Nem­csak a lakhatóság, a lakó­házak biztos alapját jelen­tette, hanem a megélhetést, a munkát is. A szakmával rendelkezők többsége ma is a kő megmunkálásának mesterségét űzi. Hatan to­vábbra is itt dolgoznak a faluban: kőfaragók; a töb­biek eljárnak a környéken levő üzemekbe, vállalatok­hoz. Jut belőlük még a Du­nántúlra is. Vífjh Zoltán szomolyai kőfaragóval az udvarán be­szélgetünk. Megkérdezem, mióta foglalkozik kőfara­gással. Nincs dátum. Nincs kerek szám, évforduló. Vigh Zoltán a kövekkel nőtt fel, az édesapja is kőfaragó volt. Kövek ... — Ezek?! — mulat dü- hös-keseredetten az udva­ron szanaszét heverő mun­katárgyakra. Ezek műkö­vek. Harmadideig tartanak mint az igazi. Ott, hátul, az udvar végében van még mutatóban, emlékben egy­két terméskő. Innen való, Szomolyáról. Itt bányász­ták, még a 60-as évek ele­jén is. Aztán bezárták a bányát. Pedig van még olt kő bőven. A miértre Vígh Zoltán nem tudja a választ, pedig ő is olt dolgozott, onnan élt: neki is csák a kérdés maradt meg: mi­ért... A kőfaragó kivel beszél­gessen? Előtte a kőtömb, a megmunkálásra váró. Iz­maiban a szükséges moz­dulatok. Pejében gondola­tok kergetőznek. — Így, pecsmegelés köz­ben, sok-sok kérdést teszek fel saját magamnak. Itt van a falunk, Szomolya. Tíz éve még az elsők között vol­tunk. Most akárhová me­gyünk a környéken, min­denütt azt látjuk, hogy mennyit haladtak, fejlőd­tek. Utolértek, megelőztek minket. Mi meg leragad­tunk. Azt kérdezem én ma­gamtól. mi oka van ennek? Mert nézzen körül; itt min­denki dolgozik, gyarapszik, gazdagodik: a saját portá­ján belül. Nem szegény nép az itteni. De a falunk, az nem gyarapszik. Pedig az emberek akaratával sincs baj, ezt biztosan mondha­tom. Ha itt — régebben — dolgozni kellett, építeni va­lamit, mindenki megmoz­dult. Ma más lenne a hely­zet? Biztos, hogy nem. Az emberek már csak egymás előtt is megmutatnák, hogy nem maradnak le a közös munkában. De akkor miért állunk mi egy helyben? Nincs nekem személy sze­rint bajom egyetlen közsé­gi vezetővel sem, de azt gondolom, hogy hiányzik egy erő, amely összefogná az itt élő embereket... A köveken túlról csak visszakanyarodunk a kö­vekhez. Vigh Zoltán már csak módjával dolgozhat. Nem a kövek ették fel ere­je nagy részét, hanem a háború, a gyerekkori nél­külözések. Annak idején, munka közben gondolatait még a ,.holnap mit fogunk enni?” kérdése kötötte le. Nagyot fordult azóta a vi/ lág Szomolyán is, azt mond­ja, nem is érdemes emle­getni a régit. Gondolatait,ma már más­féle kérdések forgatják, míg izmaiban a megfelelő mozdulatok alakítják az élettelen-mozdulat! annak hitt követ. Vigh Zoltán kőfaragó, szomolyai tanácstag... ta­lán így lett volna illendő kezdeni az egészet... (lenagy) [mm‘ír nemes patinájú mim dl hagyománya a könyvkiadóknak, hogy esz­tendőről esztendőre mind a szépirodalom területén, mind pedig a szaktudományok szinte valamennyi ágában új munkákkal jelentkeznek az ünnepi könyvheteken. Így történt most is. A sok-sok, gazdag tartal­mú, s egybep tetszetős for­mába öltöztetett kulturális kincs között viszonylag sze­rényen húzódik meg környe­zetvédelmünknek egy friss hírösszeállítása, Jócsik La­josnak a Környezetünk vé­delmében című munkája. A szerző gyakorlott tollú írója és szószólója, hazai kör­nyezetvédelmi felvilágosító szervezetünknek, hiszen már korábban — még 1971-ben — ugyancsak a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál adta ki Az öngyilkos cicvilizáció, A levegő és víz szennyező­dése. a talajerő pusztulása című könyvét. Talán ez a történeti háttér fokozza fel a környezetvédelmi szakem­ber érdeklődését, s növeli kí­váncsiságát a hazai környe­zetvédelmi könyvkiadásunk­ban az ismételten szót kérő szerző szokatlan jelenségével szemben. És ennél a kérdésnél érde­mes felidéznünk Jócsik La­jos első tanulmányához fű­zött hivatalos jellegű bírá­lat; néhány sorát, ami a Ter­mészet Világa oldalain látott napvilágot. „A könyv olvas­mányos, alapos, rengeteg ada­tot közöl igen spk forrás­munka felhasználásával. Nem azt állítjuk, hogy nem lehet­ne jobb, bár konkrét kifo­gást nem emelhetünk ellene. Ha azt jósoljuk, hogy ebben a tárgykörben sok könyv fog még megjelenni az elkövet­kező 10—15 évben, aligha té­vedünk, s valószínűleg lesz közöttük jobb is. De az első­nek mindig nagyobb a jelen­tősége. Kétségtelenül nehe­zebb összeállítani is, szerző­jének járatlan utakon kell botorkálnia. Elismerést érde­mel tehát a szerző és a ki­adó is a könyv megjelenteté­séért, hogy első fecskeként kezdje meg veszélyt jelző funkcióját a hazai olvasók körében, s ráirányítsa a fi­gyelmet a környezetvédelem ma már mindennél fonto­sabb problémáira.” Az 1972 elején íródott ész­revételek igazsága napjaink valóságának önnön magára eszmélésében hatványozódott az elszakított jelenségek sű­rűsödő állapotaiból állandó­suló folyamattá. Az öngyil­kos civilizáció keserű hangú vádemelését követte a viseg­rádi konferencia huszonnyolc felszólalójának komor be­számolója a mindennapos ta­pasztalataikról, és megjelent Gerle György könyve Kör­nyezetvédelem Magyarorszá­gon, nemkülönben Bogárdi Jánosnak a Környezetvéde­lem — vízgazdálkodás, illet­ve Kovács Margit szerkesz­tésében A környezetvédelem biológiai alapjai című össze­foglaló tanulmány'. Oldalról oldalra nyomon lehet követni ezekben a munkákban, hogy a tudományos-technikai for­radalom eredményeivel pár­huzamosan, mint növekszik a nem-kívánatos környezet- romboló melléktermékek, pontosabban azoknak hatása életünk sodródó óráiban. A példák tárházának félelme­tes nyújtózkodásával szem­ben mi az, amit arcvonalba állíthatunk? A kérdés logikai végigkö­vetése juttat el bennünket Jócsik Lajos most megjelent könyvéhez. Ha a szerző újó­lag kopogtat a környezet vé­delme feletti aggodalmaink szervezkedésének az ajtaján, abból megítélve amivel elő­állt, joggal teszi. Egyrészt a két könyve közötti időszak­ban bekövetkezett további helyzetsúlyosbodásról nyer­hetünk információkat, más­részt betekintést kapunk ha­zánk hivatalos szerveinek abba a folytonosan felcsepe- redö küzdelmébe, ahogyan a külső és belső környezetrom­bolással szemben fellépnek. A szerző több hel.yen és nagy nyomatékkai mutat rá: a környezetvédelem prog­ramja az egész világon jel­legében előbb diagnosztizáló, majd a veszélyek pontos fel­mérésének nyomán válik prognosztizáló, tehát nem­csak a tényékét rögzítő, ha­nem a bajokat idejében fel­ismerő, azokat megelőzni ké­pes cselekvéssé. Ez a logikai pálya Magyarország környe­zetvédelmi helyzetére szint­úgy igaz. A könyv mice — a második főfe­jezet — teljes egészében a magyar viszonyokkal foglal­kozik, legyen az akár szok­ványosán illeszkedő is a bi­oszféra rendszerére vagy ép­penséggel hazai színezetű sa­játosság. Például az ipari füst- és- porszennyeződés vagy a vízminőségromlás a világon mindenütt gond, az eltérések inkább mennyisé­giek, mintsem a minőségben találnánk számottevő külön­bözőségeket. Viszont az au­tomobilizmus, a technikai ■népesség felfutása, s az élt­hez formálódó magatartási normatívák honunkban — mindenki által tapasztalható­an — mások. stb. Víz ... halpusztulás. 1954 és 1959 között 42 esetben szennyeződtek hazai vizeink oly mértékben, hogy „bioló­giai indikátoraink”, a halak elvesztették benne létfeltéte­leiket. A következő eszten­dőkben tovább romlott a helyzet. 1960 és 1965 között már 63 tömeges halpusztu­lást, illetve 1966—71 között 135 (!) súlyos vízszennyezést észleltek. „A kép önmagában is megdöbbentő” — írja Jócsik. „Korábban a vízszennyezés fő forrása az ipari teimelés technológiája volt. Újabban a mezőgazdaság nyomul elő­le... a szakosított üzemek, hizlaldák, baromfitelepek a fő szennyezők. A szakosított üzemekben évente 10 millió tonna híg trágya keletkezik, és elhelyezése környezetvé­delmi problémákat okoz.” Levegő... „A gépjármű­vek produkálják... a lég- szennyezés 50,5 százalékát... a robbanómotor az a szerke­zet, amely mindenüvé be­tört, és elfoglalta az egész világot, csaknem úgy, mint Capek szalamandrái Harc a szalamandrákkal című köny­vében .. .van olyan rende­zési elképzelés, amely a sze­mélygépjármű-forgalmat bi­zonyos útvonalakra terel’ .. Zaj... „Budapest is szol­gálhat, sajnos negatívumok­kal, például az óbudai lakó­telepen, ahol más és más ab­lakos háztömböket ^közvetle­nül ráépítették a nagy for­galmú, magas zajszintű Szentendrei és Vörösvári út­ra.” (Gondolom, a s/erző nem járt a miskolci Glósz- ban, ahol az Üjgyör felé eső házgyári lakótömb ugyancsak ily módon helyeződött el.) ... „A városokban megindult a saját környezetük féltésé... A gépkocsi, mint városi köz­lekedési eszköz teljesen ide­jét múlta. Az elkövetkező tíz éven belül minden városból ki fogják tiltani. Ez elkerül­hetetlen” — idézi a szerző McLuhan kanadai pszicholó­gus megállapítását. Feltétlenül szólni kel! itt a befejező rész újszerűségé­ről. Az iró egyszerűen kör­nyezetéhségnek, más helyen klorofiléhségnek nevezi a mai nagyvárosokban élő tö­megeknek a még soha nem tapasztalt, hallatlan _ mérvű mozgó turizmusát, azt a nyugtalanságot, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több helyet bejárva ismer­kedhessenek meg a természet s az ember alkotásaival. Sor­ra veszi tájegységekre bont­va hazai kiránduló ajánlása­inkat, s egyben megtesz’ kör­nyezetvédelmi észrevételeit is. „A tömegek a környeze­tet, a természetet is úgv fo­gyasztják, mint a hambur­gert vagy a frankfurter!. Megállnak, bekapják, és to­vábbmennek.” A harmadik főfejezetben a már közismert Római klub által felvetett gondolatok környezetvédelmi megvilágí­tása foglalja el a mondani­való tekintélyes részét, hogy záró főfejezetként utaljon azokra a nemzetközi kapcso­latokra, amelyek már meg­valósultak s létjogosultságu­kat, hasznosságukat a kör­nyezetvédelmi program sike­rei bizonyították. Szántszándékkal hagytam legvégiilre éppen az első fő- l'ejezet említését. Amíg a második és a további fejeze­tek is lényegében esemé­nyekről szólnak, események­ről az események sokszor szélfolyó vagy nehezen kö­vethető összefüggései között, az első íőfejezel valami egé­szen újat — és tegyük mind­járt hozzá, hogy újszerű­én — nyújt. A Tárgyiasitolt természet címszó alatt a szer­ző a korszerű rendszerszem­léletű elemzés mellett tör lándzsát, s aláhúzza: „A ter­mészetben nincsenek egyvo- nalú, csak hálószerű össze­függések. Az elv, hogy min­den mindennel összefügg. Aki lineáris logikával köze­líti a természetet nem érti meg. Aki ilyen logikával in­dít cselekvéseket a termé­szetben, olyan következmé­nyeket támaszthat, melyek cselekvése céljait is lerom­bolják.” Jóllehet az ember — túllépve saját biológiai lehe­tőségeit — mint társadalmi tényező, már olanetáris vál­toztatásokat létrehozni képes geológiai tényezője is lett vi­lágának. mégis a Siedentopf- féle 170 millió esztendőt egyetlen naptári évre redu­káló modellév tanúsága sze­rint a megszerzett erejét, mind napjainkig inkább a természet pusztításara hasz- ' nálta lel. Ám a korszerű tu^: nyos szemlélet eredményei új utakhoz adtak kulcsot az embernek. A környezetei immár technológia védi a technológiákkal szemben, 'amelyek elrontották, és ma is rontják. Hinni kell a kör­nyezetvédő technológia jö­vőjében’ — biztatja olvasóit a szerző, hiszen a természet is önnön pusztítása révén szüle­tik mindig újjá, pótolva sa­ját rendszerének előbb ki­esett láncszemeit. Ezt kell ellesnünk életünk, jövőnk fennmaradása érdekében. IJr. Rcthly Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom