Észak-Magyarország, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-01 / 1. szám

1976. jan. 1., csütörtök

É5ZAK-MAGYARORSZÁG 5

A ház és gazdája

ir fsrpo felnéz 3 házra> mug a napszítta, eső

koptatta, fagy, hideg por- lasztotta cseréptetőre, s azt

mondja:

— Bizony, eljárt felettünk az idő.

Az épület piszkos-fehérre meszelt homlokzatán évszám: 1907. Ekkor építették. Gazdáját idősebbnek nézem.

— Hetvenhárom múltam júniusban — mondja.

Nevet. Három, bagótól feketéi lő fog látszik alól a szájában. Töpörödött emberke, kiálló pofacsonttal, bozontos szemöldökkel. Sötétszürke ruhája foltozott, kockás inge nem éppen tiszta, valaha fekete kalapja zsíros, lábán kopott bőrcsizma. Borostás állát legalább egy hete nem borotválta.

Tudomást sem vesz róla, hogy figyelem. Mozdulatlanul áll, kezei a nadrágzsebben, fáradt, seszínű szemeivel egyre csak a házat szemléli.

— Hat éves múltam, amikor a bátyám építette — szólal meg aztán. — Bod- rogkeresztúrból hozatta a követ hozzá, meg innen a Sároserdőről. Három hónap sem kellett, hogy elkészüljön.

Végre felém fordítja a fejét.

— Kerüljön beljebb — invitál.

Kitárja az ócska deszka - kaout, maga elé enged.

Gubancos szőrű kutya ballag elénk, farkát barátságosan csóválja.

— Hátra, te! — szól rá az öreg, mire az állat eloldalog.

A rozzant kút mellett félig hízott disznó turkál. Mellé lép, megvakarja a hátát. A koca nyakát előrenyújtva tűri.

— Levágom, újévre — újságolja, és nagyot csettint a nyelvével. — Nem lesz gondom utána zsírra, húsra, szalonnára.

Há*ra niegvismk U3Z

var végébe. Ahol a dombra felfutó gyümölcsöskert kezdődik, toldozott-foldozott tetejű, kissé oldalt billent csűr áll. Üres. Tulajdonosa komor tekintettel nézi, aztán fakó hangon megjegyzi:

— Nem is tudom, mit adok az állatoknak. Nyáron

beteg voltam, azt hittem már meghalok, nem kaszálhattam.

Benyit a házhoz ragasztott istállóba. Megáll a küszöbnél.

— Rózsi, Csillag — szólítja a jászolhoz kötött üszőt és lovat. Csak a lovacska fordítja felénk a fejét, s néz kérdőn nagy, bánatos szemeivel. Egyenként megszámolható a bordája.

Az öregember csaknem sírva kesergi:

— Nincs nekem segítségem senki. Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.

Behív a szoba, konyha, spájzos, tornácos házba. A konyha közepes nagyságú, földes, elhanyagolt. Benne ócska szekrény, ágy, asztal, két szék, vizeslóca. A tűzhely hideg, oldaláról rég le- pattogzott a fehér zománc.

Törött ülőkéjű széket tesz elém, és reszkető kézzel letörli a port egy fekete rongydarabbal. Leülök, fázósan húzom össze magamon a kabátot.

— Csak akikor tüzelek, ha nagyon muszáj — mondja, aztán hozzáfűzi: — A meddőhányóról válogatom a fát, a szenet.

Elhallgat, maga elé meredve tűnődik. Csak percek múlva töri meg a csendet.

— Hárman voltunk testvérek. Az apámat nem is ismertem, agyonütötte „ki- lencszázban” a bánya. Tizenkét évesen már a sajó- szentpéteri üveggyárban dolgoztam, utána meg bányász lettem Berentén.

Amikor kezdte, Mánik Sándor volt a tulajdonos. Kiszipolyozta a bányászait. Nyáron pedig, amikor nem kellett a szén, elbocsátotta őket;. Mehettek határról -határra, faluról falura, hogy munkát találjanak.

— Tizenkilencben elpusztult a ház — folytatja. — Szétlőtték a csehek, vagy a románok. Csak az ól maradt épen, meg a konyhának a fele.

Űjjáépítették, kőből és téglából. Teltek az évek, a bátyjával közösen vettek két hold földet. Nyáron gazdálkodtak, télen a bányába jártak.

— ötvenkettőben mentem nyugdíjba — sorolja tovább.

— A második világháború alatt elvesztek a papírjaim, nem tudtam igazolni az éveket. Egyetlen fillér nyugdíjam sincs.

Nézem borostás arcát. Nem dühös, inkább elkeseredett. Ügy érzi, hiába dolgozott annyi évtizeden át. Alkalmi munkából tengeti az életét. Húsz, harminc forintot kap naponta, esetleg ebédet. Három erős, szakmát Ignult fia van, de nem fogad el tőlük semmit.

— Nekem ne adjanak kegyelemkenyeret — mondja, s a tarkójára tolja a kalapolt,

A ház is megöregedett. Ablakai betörtek, falai vizesek, penészesek, az ajtó ujjnyi hasadékán befúj a hideg őszi szél.

— Mondja a fiam, Józsi, hogy bontsuk le, építsünk a helyébe újat. Nem engedem. Megfelel ez már nekem, amíg élek.

Felesége húsz éve halt meg. Azóta magányosan birkózik a sorssal.

— Hoznom kellett volna valami asszonyt a házhoz. Mindig halogattam. Most meg már...

Legyint. Nagyot sóhajt.

— Magamnak főzök, mosok — mondja.

Odamegy a tűzhelyhez, felemeli a fazékról a fedőt.

— Bableves — magyarázza. — Elég lesz vagy három napra. <

Kijövünk a homályból a fényre. Haladunk a kapu' felé. Hosszan néz rám, érzem, kérdezni akar valamit. í

— Mondja csak — bátor- * kodik neki aztán —, fizet- ’ nek ezért a beszélgetésért? i Mert a pénz jól jönne ...

Válaszomat meg sem vár-' va, benyúlt a zsebébe, s ál- ■ számolja egyik kezéből a másikba minden „vagyonát”.

— Kilenc forint tíz fillér. Elég lesz egy fél cseresznyére, meg egy kiló kenyérre

— tűnődik, és jót nevet sa- . ját szavain.

Var fii is iíleiff, s

kezet fogunk, azzal búcsúzik: — Nem járok csak a szomszédba. Beszélgetünk, és közben jót melegszem ...;

Rolaj László

it

Nyer® szám

1, 9, 7, és 6?

— Mit vár az új esztendőtől?

— Jó kérdés! Természetesen egy öttalálatost!

— Megelégszem egy négyessel is...

— Hogy mit? Sok totónyereményt és, hogy mindig nyerjen a csapatom.

A válaszok egybehangzó- sága nem véletlen. A kérdést ugyanis a 130-as számú totó-lottó kirendeltségben tettük fel. a szelvényekkel, golyóstollal „fölfegyverkezett” szerencsét próbálóknak. Az óév utolsó előtti napján mozdulni alig lehetett a helyiségben. A zöld asztaloknál. íróállványoknál lázasan húzgálták az neszeket, miskolciak és mások. Idősebb férfiak komolyan latolgatták a nyerés lehetőségeit. fejkendős nénike, hatalmas batyuval a hátán, dobta szelvényét a ládába, útiára küldve az öt számot.

Hiába, a szerencse lehetősége mindenki számára nagy vonzerő. Becézgetjük is. hol Fortunának, hol egyszerűen csali; malacnak titulálva — amiért persze, reméljük, nem pártol el tőlünk. Ami igaz. igaz: az 1975-ös évben a szerencse jó párszor megfordult a miskolci totó-lottó körzeti irodában! ötszázki- lencvenkilenc négytalálatos

szelvényt találtak a beküldött lottószelvények között. Bár előfordult, hogy a négyes megtréfálta a gazdáját, s csak hétezer forintot fizetett, de több nyertes vehetett főj 200 ezer forintot is.

Az elmúlt év két lottózóhoz volt különösen kegyes: öttalálatos szelvényére egyikük két és fél millió forintot kapott. A totózók sem jártak rosszul: a 12-es, 13-as és 13+1-es totószelvényekre összesen tízmillió forintot fizetett ki a miskolci körzeti iroda.

A szerencse űzése régóta sajátja az embereknek. El bennünk a játékszenvedély is — nem korábbról, mint az ókortól. A mai rendszerű totó—lottó játék kielégíti ezt a szenvedélyt, s ha óvatosak vagyunk, a zsebünket sem veszi túlzottan igénybe. No de az is igaz. hogy aki mer, az nyer. Vannak aztán, akik nemcsak kergetik, hanem bűvölik is a szerencsét. Lottószelvényükre tréfás versikéket. olykor fenyegető követelést is firkantanak. S hogy mily változók az igények?! Egy , tisztes játékos mindössze egy vasgereblyét szeretett volna nyerni a tárgynyeremény sorsoláson — ebbeli óhaját levélben fejezte ki. Másikuk egy zöld iietes kártyát küldött el szelvényével. merthogy az még mindig szerencsét hozott neki.

Az év végi visszatekintésből kiderül, hogy a totójátékosok legjobban a vasárnapot szeretik. Ilyenkor egyetlen délelőtt nagyobb a totó-lottó kirendeltségek forgalma. mint egész héten. Külön kedvtelésük a társas totózás. s úgy tűnik, a fogadók leginkább az olasz mérkőzéseket kedvelik. Szenvedélyes totózók küldtek már Miskolcra izraeli, NSZK- beli és lengyel totószelvényeket is. azzal a kommentárral, hogy mégiscsak legjobb a magyar csapatokra fogadni.

S hogy mit hozott az év utolsó hete? Egymilló 123 ezer szelvénnyel próbáltak szerencsét a fogadók. ' Volt köztük nyolc négytalálatos és ötszáz hármas. S akik nem nyertünk, nekünk sincs okunk kesergésre. Hiszen itt áll előttünk az egész új esztendő, az 1976-os!

(mikes)

bányamező

Lyuka szí ás Lyukóban

r

Feszülten várakozik, figyel a Klibcrt-brigád

SZOKATLANUL furcsán, szinte szertartásos kézfogással, régi bányász köszöntéssel. de hozzátéve, hogy viszontlátásra, vált ketté népes csapatunk délelőtt 10 órakor két vágat találkozásánál azért, hogy nemsokára egy elég nagy kerülővel ma ismét találkozzunk egy jelentős helyen és egy jelentős pillanatban. Mint' a mesében; keresztétnál váltunk el, ahonnan csoportunkból néhányan jobbra, az úgynevezett délkeleti kutatóvágatban, a társaság másik fele balra, az úgynevezett I-es számú ereszke légvágatában folytatta útját, bízva abban, hogy ismét kezet foghatunk. Akik jobbra mentek, azok a József Attila I. szocialista elővájó kollektívához, mi, akik balra tartottunk a József Attila II. szocialista elővájó brigádhoz indultunk. Valahogv így válhattak el, így kezdhettek neki a nagy munkának Kökényesdi Gyula brigádjának tagjai és Klibert Béla szocialista kollektívájának bányászai is, csakhogy ők másfél esztendővel ezelőtt, mi pedig csak mintegy másfél órája.

A nagyjából téglalapra hasonlító hatalmas, új szén- mező feltárása folytán a két brigádnak több mint négyezer méteren keresztül kellett előre törnie magát ezekhez az utolsó percekhez, amikor csak alig egy méter választja el őket. Mi a Klibert Béla által vezetett szocialista brigád munkahelyén vártuk a nagy eseményt. Az utasítás értelmében ők fogadták, várták a Kökényes- di-brigádot. akiknek az volt a feladatuk, hogy ezt az utolsó egv méter „húst”, szénfalat áttörjék. Ezért tehát a mi oldalunkon vonultak vissza a hatalmas monstrummal, a fejtőgéopel, amely olyan mint valami ősállat ijesztő tüskés fejlőfejével, vaskos testével, lánctalpaival, nagvtalpú felrakóekéivel. és hosszú farokra emlékeztető, felfüggesztett szállító gumiszalagjával. A két brigádot elválasztó egy méter vastag szénfalon keresztül nagyon jól áthall átszőtt a jelzésként szolgáló könnet«tás, de még az emberi kiáltás is. A másik oldalról engedélvt kértek a lyukasztásra, Az engedélyt megkapták. Hallottuk. ahogy pontosan 10 óra 50 perckor megindult, a fejlőgép a másik oldalon, melynek han Ja az égzengésre hasonlít, ahogy nyáron végig gurul a mennydörgés a táj fölött. A morajlás egyre erősödött. A másik oldalorj, dolgoztak az emberek és a gépek, a mi oldalunkon feszülten figyeltek a bányászok. Karászi László műszakvezető-vájár megjegyezte, hogy mióta itt dolgozik, még álmában is ezt hallja. Kálmán László körletvezető mérnök közben sorolta az adatokat:

— Az új vágathajtói technológiával a két elővájó brigád kiváló teljesítményeket ért el. A nagy szelvényben összesen több mint 4000 méternyi vágatot hajtottak ki, 45Ö0 úgynevezett TH- biztosítógyűrüt épített be a két brigád. Közel 2000 köbméter faanyagot használt fel, számottevő a beszerelt légcső, a sín, a talpfa is. Súlyban mintegy 3500 tonna anyag fordult meg munkaként a kezükön.' Közel 40 ezer köbméter szenet, illetve meddőt termellek ki, amit 79 000 csillében szállítottak a napvilágra. Ezáltal 660 000 négyzetméter területet készítettek elő fejtésre, ahonnan az elkövetkezendő négy esztendőben a számítások szerint 2 310 000 tonna szenet lehet adni a népgazdaságnak. Ellenérlékként 700 millió forint árbevétele lehet a vállalatnak ...

A mi Diaiunkon, ahol ez elhangzott, szinte hihetetlenül csóválták a fejüket a bányászok. Ök tudták, érezték, hogy milyen nagy feladatot oldottak meg, de ezek a számok szinte megdöbbentették őket. Hallgatták az adatokat, néha elcsodálkoztak azon. hogy mit is csináltak, milyen új lehetőségeket teremtettek, de figyelmük felét a másik oldalon morajló gépre osztották. Talán az is eszükbe jutott, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdeni, hogy bántotta őket sokszor a homok, a víz, a korábban használt kis gép, amit ők mákdarálónak neveztek, hogy mennyit sírtak ezért a nagy teljesítményű masináért, amelynek ök a buzogány nevet adták, talán eszükbe jutott az is, hogy mennyit verejtékeztek.

mennyit vitatkoztak, menynyit dolgoztak a közös cél elérése érdekében. A másik oldalon dolgozó gép morajlása egyre erősödött Somos- kői László, a mérnökség vezetője szólalt meg mellettem:

— Most válik el, menynyire volt pontos a mérésünk itt a nagy mélységben, a nagy nyomás alatt, ahol az irány és a szint tartása mindkét oldalon nagy munkát jelentett az üzemi mérnökségnek és nagy legyeimet és figyelmet követelt a brigádoktól is.

És pontosan 11 óra 12 perckor a Kökényesdi-bri- gád lejtőgépe áttörte a szénfalat. Szélszerüen megindult a levegő mozgása, erős huzat lett, hirtelen lehűlt a levegő, majd tíz fokot esett a hőmérséklet, hatalmas permet és szénpor lepett el bennünket. Aztán ahogy egyre nagyobb lett a lyuk alig rés- nyíre nyitott szemünkbe vágtak a fejtőgép lámpái és amikor annyira átszakította a gép a szénfalat, hogy az ember átfér a lyukon, hirtelen leállt a masina, szokatlanul nagy csend lett. A két brigád mint valami áttört falon nézte egymást. Aztán felhangzott a kiáltás mind a két oldalról: „Jó szerencsét elvtársak!” Elsőnek az üzem igazgatója gratulált a két brigádnak, aztán a lyukon kezet fogott egymással a két műszakvezető-vájár, Karászi László, aki egyébként a vállalati pártbizottság tagja és Urszin László csapatvezető-vájár. Aztán átlátogattak egymáshoz, üdvözölték egymást, viccelődtek. nevetgéltek, egymás vállát veregették, egymás kezét rázták, örültek és boldog úi esztendőt kívántak egymásnak.

Az újságíró félrehúzódva ebben az izzadságszagú, szénporos levegőben és örömteli hangulatban arra gondolt, hogy olyan ez az egész itt, 300 méterre a föld felszíne alatt, mint amikor több száz kilométerre a föld felszíne fölött két űrhajó dokkol...

Pontosan 12 órakor a föld alatti dísznécser-szolgálat helyiségéből Rncz János, az üzem igazgatóia fáradtan, de örömmel jelentette telefonon a vál'alat központjába Monos Jánosnak, a vállalat igazgatóiénak, hogy a Ívukasztás kitűnő mi nőségben. szintben és irányban nulla eltéréssel sikeresen megtörtént.

★

ITT, A BANYÁBAN —

mivel tilos — az ilyenkor szokásos pezsgővel való koccintás nem volt, De műszak után, kint a napon össze- csendültek a poharak. S mivel igazi csapatmunka volt, kollektív munka ez a siker — amelyben nemcsak a brigádoknak, hanem a gépészetnek. a TMK-nak. a mérnökségnek is oroszlánrésze volt — több mintvfélszázan kaptak pénzjutalmat. Ebben az új, hatalmas szénmezőben pajzsos, gépesített frontokat fognak alkalmazni. Megoldják a személyszállítást is. hogy a bányászoknak ne kelljen gyalogolniuk. Nagyon sok problémával kell majd még ezután is megküzdeniük. hiszen akadozik a gépi utánpótlás, nem zavartalan az anyag- és az alkatrészellátás sem. De ahogy a bányászokat ismerjük, ezeket a nehézségeket is le tudták küzdeni és ezek a nagy teljesítményű, tömegtermelő munkahelyek éveken keresztül szinte ontják majd a szenet, amelvre egyre nagvobb szüksége van a népgazdaságnak. Ebben a nasv munkában, ezekben a nagyvonalú elképzelésekben éppen úgv. mint cseppben a tenger, felfedezhetőek mindazok a ’getfontos^bb ie]lenr"5 vonások, amélvek a borsodi s'oM-imedence lövőiét jelentik.

Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József

Es akik áttörték az utolsó métert, n Kökényesdi brigád