Észak-Magyarország, 1975. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-16 / 64. szám

1975. március Í6.f vasárnap ESZAK-MAGYARORSZÁG 9 Mai történetek Szakoktatók és tanítványaik Megtörtént eseteket szeret­nék elmondani az alábbiak­ban. SZOKATLAN UDVARIASSÁG Aki látta a jelenetet, nap mint nap Sajószentpéterről jár be Miskolcra a munka­helyére. ö is ott volt a köz­ség szívében levő nagymo­gyorósi autóbuszmegállóban, ahol igen sokan várakoztak a Kazincbarcika felől érkező autóbuszra. Itt várakozott egy család is ebben a kora reggeli órá­ban, egy karon ülő gyermek­kel. Bizonyára idegesen és türelmetlenül: vajon feljut­nak-e a kocsira, beérnek-e időben a megyeszékhelyre, hiszen annyian vannak ... Egyszer csak személyautó lassított a megállóban, Egy Polski Fiat. A vezetője ajtót nyitott, és integetni kezdett. A karján gyermekét tartó szülő nem akarta hinni: ne­ki, nekik szól az invitálás. Beültek a kocsiba, amely­nek gazdája már indított is, segítve elsősorban a' kisgyer­meken, aki így kényelmesen ért szüleivel célhoz. Az autó rendszáma: IM 18—33. Ilyen is van. S jó, hogy mind több az ilyen hasonló és követendő eset... DIÁKOK ROHAMA Nem jó, s egyáltalán nem követendő viszont az, ami szinte mindennap megismét­lődik Miskolcon, a Búza téri autóbuszmegállóban. Ahogy az iskolákban befe­jeződik a tanulás, a diákok is igyekeznek hazafelé. Csak­hogy ez az igyekezet eléggé kifogásolható. Az történik ugyanis, hogy a fél 3 órakor Kazincbarcika felé induló já­rat, az, amellyel a diákok is utaznak, miattuk szinte meg­közelíthetetlen. Ha beáll a kocsi, egy csuklós autóbusz, olyan rohamot indítanak el­lene, hogy majd feldöntik. Nem ismernek, nem isme­rik, az udvariasságot. Csak egyet tudnak: mielőbb fel­jutni pz utastérbe és helyet — ülőhelyet — foglalni. Még a kisgyermekes mamáknak sen. biztosítanak előnyt a felszállásnál. Nem ártana, ha az iskolai KISZ-szervezet, vagy akár a tantestületből is valaki időn­ként körülnézne itt és meg­tapasztalná: ezek a diákok hogyan viselkednek. Mert hogy semmiképpen sem el­fogadható módon, az is igaz... N NYÉRHALOM A JÁRDÁN Nem fogadható el az sem, ahogyan — a hajnali órák­ban — lerakják a sütőipar c Hgozói a kenyeret a járda­szélre. Igaz, hogy rekeszekbe tároltan teszik ezt. de fedet­lenül kitéve a nagy forgal­mú út porának. Áz esetet D. A. (aki nap mint nap erre utazik) figyelte meg az autóbusz ablakából a Csabai ka'-" néhány fűszer- és cse­megeboltja előtt. A kenyeret — nagyon he­lyesen — időben igyekeznek eljuttatni a fogyasztókhoz, hogy mire a boltok kinyit­nak, percnyi várakozás nél­kül ki is szolgálhassák a ve­vőket. De nem lehetne az így lerakott kenyeret le is takarni? Megvédeni a szeny- nyeződéstől? Ez elemi higié­niai követelmény. — Aztán nem tudjuk, mi­től vagyunk betegek? —kér­dezi D. A. és jogosan. GYERMEK A VILLANYOSZLOPON Jogosar és aggódva tett szóvá egy másik esetet, azaz hogy az Ady-hídná] látott je­lenetet is D. A, Mégpedig azt, hogy a Fórum presszó közvetlen szomszédságában életveszélyes vállalkozásba kezdett egy 4—5 éves forma gyerek. Minden teketória nélkül felmászott a vasosz­lopra, amelynek szerkezete egy létrához hasonlítható. Bizonyára sokan tanúi vol­tak mindennek, de senki sem akadt, aki fülön fogja a srácot és figyelmeztesse: az életével játszik, hiszen a vezetéken, ami, ez az oszlop is tart, ma­gasfeszültség kering. S hogy hasonló esetek elkerülésére mi a megoldás? Erre is tesz javaslatot olvasónk. — A plakátragasztáshoz maholnap kevés a felület Miskolcon. Mi lenne, ha az ilyen oszlopa ra, megfelelő magasságban köralakú hirde­tőtáblát tennének. Ezzel egy­ben megakadályozható lenne az is, hogy a gyerekek má­szókának használják a vil­lanyoszlopot. T. F. Ä papír­A Papíripari Vállalat diós­győri gyáregységében kor­szerű szárítóhengerek között fut a papír. Itt történik a nedvesség „kiszívatása”, majd raktárba kerül a már szá­razzá vált papír. A 100. számú Ipari Szak­munkásképző Intézet jubile­umi lapjában, a „100-as hír- mondó”-ban van egy oldal, ahol azok nevei találhatók, akik negyedszázaddal ezelőtt ott voltak a szakmunkáskép­zés bölcsőjénél. A jubilánsok közt olvasható Simon István neve is. 25 éve dolgozik az intézet tanműhelyében. Szak­oktatóként kezdte, ma gyár­tásvezető. A műhelyirodában a szek­rényből előkerült bőrkötéses, házilag készült tankönyvek, a megsárgult fényképek és a szóbaöntött emlékezés „nagy időkről” regél. — A „hőskorról” — ahogy Simon István neveri. Ez a 45 éves. ritkuló hajú férfi, olyan hitelesen idézi a megfakult eseményeket, mint­ha csak tegnap történtek, volna. — 1947-ben kerültem a vasgyár tanonciskolájába, amit a mai 100-as intézet elődjének is tekinthetünk. A műhely bent a gyárban mű­ködött, elméleti képzésre pe­dig a vasgyári kórházzal szemben, egy általános isko­lába jártunk. Mindennap 6—12 óráig a műhelyben dol­goztunk, majd 2 órától 7-ig az iskola következett. A műhely elég aprócska helyiség volt, és az anyagot mindig egy nagy kerekű, la­pos kocsival szedtük össze a gyár egész területéről. Kevés szerszám, elavult gépek, sok fizikai munka és nagy-nagy lelkesedés. Ez jellemezte ak­kor a tanulók életét. Kollégium még nem volt, a vidékiek mindennap be­jártak. De nem kaptunk munkaruhát sem, és az üze­mi konyha is csak később létesült. Otthonról, zsebben vagy táskában, minden reg­gel vittük a zsíró kenyeret, ami a délelőtti munka után mindig jólesett. Simon István 1949. október 1-én szabadult, mint gépla­katos, s tudását, fiatalos len­dületét az új típusú szak­munkásképzés szolgálatába állította. — 1949. december 2-án költöztettük át a gyárból a gépeket a mai műhelyekbe. Ezek jó része a tanműhely el­avult transzmissziós meghaj­tású gépi berendezéseiből te­vődött össze... Az elmúlt 25 év alatt so­kat fejlődött az iskola, a mű­hely évfolyamok váltották egymást, és Simon Istvánnal is történt egy s más. — A munka mellett elvé­geztem a gépipari techniku­mot, majd pedagógiai képesí­tést szereztem. 1972-ig mint szakoktató, három éve mint gyártásvezető irányítom, se­gítem a fiatalok gyakorlati képzését. 12 éve vagyok párt­vezetőségi tag, jelenleg szer­vező titkárként tevékenyke­dem. A műhelyben az oktatási tevékenység mellett rendsze­res termelés is folyik. A tan­műhely évente 60 darab EAN 1000-es esztergagépet és öt darab SA 400-as gyalugépet „produkál”. — Biztos vagyok benne, akik nálunk végeznek, ra­gaszkodnak a satuhoz, a munkapadhoz. A 25 éves oktatói gyakor­lat és munkahelyi tapaszta­lat elgondolkodtató javaslato­kat is „termel”: — En minden gyerekkel először szakmát taníttatnék, így nevelném őket a fizikai munka megbecsülésére. Véle­ményem szerint a legjobb képességű gyerekek a satu mellől is eljutnának - közép­iskolába, majd az egyetem­re... Hévvel, lelkesen érvel, ma­gyaráz. Szavait a munka odaadó tisztelete hatja át Érz' és tudja, hogy a jövő generációját is — akárcsak őket egy negyedszázaddal ez­előtt — a munka varázsa és szeretető neveli, formálja emberré. * . . t * Az intézet tanműhelye bár­melyik vállalat üzemcsarno­kának is beillene. Tágas tér, tetővilágítás, világoszöld gé­pek és mindenfelé tisztaság, rend. Sík- és hengerköszörűk, maró- és gyalugépek, hori­zontéi esztergák „titkait” kékkabátos, piroskendös lá­nyok. svájcisapkás fiúk pró­bálják ellesni. A_ egyik köszörűgép mel­lett Lénárt József szakokta­tó magyaráz valamit egy sző­ke hajú kislánynak. 23 év alatt sokszor kéri' tanácsát a tanulók egy-egy megoldha­tatlannak hitt helyzetben. Ö az intézet azon kevés dolgozói közé tartozik, aki az első szakmunkások között, itt a 100-as intézetben szer­zett szakmunkás-bizonyít­ványt. — 1950 júliusában kerültem az intézethez géplakatos ta­nulónak. 18 éves fiatalember voltam, tele becsvággyal, munkakedvvel. 1952-ben sza­badultam. és utána — mivel hívtak — itt maradtam az iskolánál, mint szakoktató. Időközben elvégezte a kohóipari technikumot, a há­roméves pedagógiai képesítőt, majd a marxista középisko­lát. Az eltelt évtizedek alatt keze alól tanulók ezrei ke­rültek ki, elsajátítva a szak­mát, a gépek és eszközök ke­zelését, működtetését. A mai szakmunkásképzés­ről érdekes megállapítást tesz. — „Elszakközépesedtünk.” Tele vagyunk szakközépisko­lákkal. A szakmát szerető, de jobb képességű tanulók több­sége oda jelentkezik. Hoz­zánk gyakran csak a gyen­gébbek kerülnek. És nekünk, ezekből a gyengébbekből is embert, szakembert kell ne­velni. Igaz, ez mindenképp többletmunka, de ha látjuk az eredményt, mind azt mondjuk: megérte!... * Két ember, két oktató. Ke­zük alatt fiúk, lányok nőnek fel. válnak a szakismeretek elsajátításával a munkásosz­tály utánpótlásává. Felelős­ségteljes munkájukat mind­ketten a nevelés egyik leg­nehezebb. de mégis legnagy­szerűbb területén végzik; munkára nevelnek. Hajdú Imre Vízi-tavasz Hilviicéii més az éjsza­11 irtást u kák) de már rövidebbek. Hajnalonként és a kora reggeli órákban eny­he köd borítja a Tiszát és a Bodrogot, a fakadó rügyekkel teli partmenti fákat, bokrokat. A zempléni hegyek felől ál­landóan lengedező szellő és a nap sugarai egyik percről a másikra felszippantják a szürkésfehér köddunyhát... Valahogy más a víz színe ilyenkor, tavasszal. A Bodrog sötétzöld, - Tisza sárgás­zöld ... Tokajban, a híd alatt, a két folyó találkozá­sánál jó darabon figyelemmel lehet lrisérn, kettőjük össze­fonódását. Néha — különö­se.. a melegebb déli napsü­tésben — ezüst színű halak röppennek a viz fölé. sárga­barna színű, lehullott barkók úszr ak az am-ó hullámokon. Tavasz ... Vízi-tavasz .... Ennek is megvan a maga, sajátos, semmi máshoz nem hasonlítható varázsa. Mert ilyenkor tavasszal a vizek is újjáélednek, újjászületnek. S a vizekben a halak, mosza- tok. siklók a partmenti, el­dugott zugokban pedig a szárcsák, vadkacsák kezde­nek új életet, adnak új éle­tet. elük együtt lát újra és újra munkához az ember. Az ember, akinek a víz ad mun­kát, kenyeret, életet, s ott­hont. Ma is ott állnak a ha­jók a kikötőben, a Bodrogon, ahol negyver esztendővel ez­előtt. Hajdanában a kincs­tári Patkó-bányából kiter­melt. kézzel tört, talicskázott követ a megfeketedett, kát- rányszagú fauszályok szállí­tották a Felső- vagy az Alsó- Tiszára. Alacsony vízállásnál lovakat, de sok esetben em­bereket fogtak az igába, s úgy vontatták az uszályokat, mert a gőzhajó csak magas vízállásnál tudott közleked­ni... A kátrányszagú, nyikorgó, szivárgó fauszályok, az igák má csak az emlékezetben él­ne1'. A kincstári Patkó-bánya is a múlté. Nem messze tőle, Csurgókúton bontják a tokaji hegyek Gépekkel, robbantás­sal... . a fauszályok helyett a MAHART korszerű, önjáró Z-uszályai, az Eszak-magyar- országi Vízügyi Igazgatóság motoros vontatói és uszályai járják a Tiszát és a Bodro­gom, szállítják a tokaji követ oda, ahol szükség van az em­beri kéz beavatkozására, a meder rendezésére, a mű- tárgvak védelmére. A hajósok, a vizet j. ' em­berek nem szeretik a telet, s talán ők várják a legjob­ban a tavaszt. Nem jó a tél. mert tétlenségre, otthonülős­re kárhoztatja őket. A halott téli világ kevés munkát ad a hajósoknak. Há nagy a hi­deg, s beáll a jég, az igen! Nehéz, de mégis kimondha­tatlanul szép és izgalmas fel­adat a törékenynek tűnő jég­törőkkel zúzni, aprítani a je­get ... S akinek nem jut munka a jégtörőkön, azok javítják, festik, csinosítják a vontatókat, az uszályokat. És várnak. A vízi-tavaszra, a rövidebb éjszakákra, a meleg napsütésre, hogy búcsút mondjanak a családnak, a szülőháznak, s nekivágjanak a millió színben pompázó tájnak, a széles vizeknek ... Ott állnak Tokaiban a ha­jók, a part mentén kikötve. Néhányuk már úton van. hi­szen a időjárás kedvez. Az v alyok rakodótere élénk színű míniummal van átfest­ve . A kerékállásokat, a kor­mányosok és a matrózok ap­ró lakásait fehérre, az ablak- és ajtókereteket, a zsalueáte- r< '-et sötétzöld színűre, a sz számos ládákat és az élelmiszertárolókat acélszür­kére festették. A kctéldobo- kon kicserélték a drótköte­leket. átvizsgálták, kijavítot­ták a kormányberendezése­ket. s ~ rudakon új nemzeti­színű lobogókat lenget a szél... Az uszálvkormánvosok. a matrózok és a fedél zetmes- terc takarítanak. A hajós­emberek szigorú parancsola­ta a taknWtáR akkor is ha napokig egy helyben áll­nak Százsror és ezerszer mecmerítik a főivé vizébe a vastag, kenderkötélre fűzött vedret, mossák a fedélzetet, a fehérre festett részeknél pedig előkerül a hosszú nye­lű. finom szőrű kefe is. Ilyenkor, tavasszal nehezen telnek a napok. Beszélgeté­seikkor gyakran szóba kerül az indulás a régi történetek, az „emlékszel arra még?” Pedig minden tavasz egyfor­ma. minden indulás olyan, mint az előző... De a ha­jósnak éltető eleme a víz. s talán sohasem tudnának megválni tőle. Egyszer pedig mindenkinek eljön az utolsó vízi-tavasza. Tavaly januárban, az emlé­kezetes tiszai jégdugó felszá­molásakor ott álltunk Fábián Imre hajóskapitány mellett a parancsnoki hídon a „Jégvi­rág II”-őn. Életéről, munká­járól, a hajókról, s a vizek­ről mesélt s arról, hogy az lesz az utol"ó tavasza.. Nyugdíjba ment. S akkor ott. a parancsnoki hídon hirtelen nes" tudtuk eldönteni, hogy e Kárpátok felől fújó hideg szél vagy a búcsú csalta-e k' a szeméből a könnycsep­pet. amely aicán alágördülve megakadt bundájának kete prémgallérján. s pillanatok alatt megfagyva gyémántként csilloectt. .. tavasz van... Üt­lSlllci ra dosszlj útra ké­szülődnek a hajósok. Sok-sok eze tonna kő elszállítása vá rájuk S ha majd ismét lehullanék a 'ák levelei. megcsípi a dér a haldokló természetet a fagv oártvát von a rezekre isme’ kiköt­nek = m°"oihen"ek. Szövés- Felföldi György Kép: Laezö József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom