Észak-Magyarország, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-02 / 28. szám
1975. február 2.,' vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 A lakóházak békéje A közelmúltban megjelent A lakóházak békéje című cikkünket számos levél, telefonhívás, személyes találkozás követte. A cikkben egyáltalán nem új kívánalomként arról próbáltunk szólni, hogy a szépen gyarapodó, sokszintes lakóházakban mégiscsak be kellene valami módon tartani az együttélés írott és íratlan szabályait. Kevesebbet kellene zajongani, mégsem kellene állandóan az erkélyről rázni a szőnyeget stb. Nem ez volt az első ilyen témájú írás és nem is az utolsó, mivel az ember alapjában véve mégis optimista. Hátha egyszer mégis kisebb lesz a zaj, hátha egyszer ismét polgárjogot nyer a „meghitt, nyugodt otthon” kifejezés a panelházak világában is. Ezt szeretné kazincbarcikai levélírónk is, aki a Mező Imre körúton jelöl meg épületet olyannak, amelyben a cikkben említett összes rossz együtt, töményen megtalálható. Az egész napos kutyaugatástól kezdve az éjszakai hangos- kkdásig, családi perpatvarokig, minden hallható. Lenn üzlethelyiségek vannak, és — mint olvasónk írja — az is hallható, ki mit kér, mennyit fizet. A gyümölcsszezon idején pedig darazsak lepik el a bolt előtti gyümölcsöt, ládák halmozódnak egymáson. Most pedig — úgy tudja — klubot terveznek ide, ami pedig feltehetően nem segíti elő a csendet. Nem bizony! Miskolcon, a Kilián városrészből, ha nem is klub, de hasonló ok miatt panaszkodik egyik olvasónk. A közeli vendéglátóipari egységben játszó zenekar olyan hangos, hogy a lakásban egymás szavát is alig értik. Ha a rádiót vagy a televíziót bekapcsolja, kénytelen felerősíteni, a szomszéd lakásba most már nyilván ez a zaj is erősebben áthallik, ott is kénytelenek erősíteni a készüléket. Elképzelhető, milyen „nyugodtak, csendesek” így az esték. A kutyák védelmében is érkeztek levelek. Például: „A Magyarországon épült várakat válogatás nélkül rombolták le osztrák császári parancsra. A II. világháború alatt ' válogatás nélkül estek áldozatul emberek és értékes műkincsek a bombázásoknak. A háború után a kastélyokat és berendezésüket hordták szét talán egyet sem kímélve. Most ne törődjünk védett magyar fajtájú kutyáinkkal ?” Dehogy nem! Törődjünk csak! Soha nem olvashatott ebben a lapban senki olyasmit, hogy ne törődjünk. Olvashatott ellenben számos tudósítást kutyakiállításokról, ezek hírveréséről, népszerűsítéséről. Olvashatott megható vagy kevésbé megható kutyatörténeteket, évekkel ezelőtt egy szakelőadás kapcsán a pumi megmentésének szükségességéről, mely feladatot az akkori ismeretek szerint csak miskolci tenyésztők oldhatták meg. Mellesleg: az említett cikkek túlnyomó részét szintén e sorok írója követte el, akinek — míg tehette — szintén volt kutyája, méghozzá puli, ami tudvalevőleg már nem is kutya, hanem puli, és ha majd teheti, ismét lesz kutyája. Mint ahogyan több kollégájának is van. Nem a kutyák ellen íródott bizony ez utóbbi cikk sem. Azok ellen a tulajdonosok ellen íródott, akik engedély nélkül, a szomszédok beleegyezése nélkül tartják az állatot, ráadásul nem tudják fegyelmezni sem (mert nem értenek hozzá) vétenek a közegészségügy ellen és a lakóházak nyugalma, békéje ellen. Hogy érthetőbb legyen, következzék részlet egy másik levélből: „ ... Az említett ebtulajdonosok az állatokat (boxerről és német juhászról van szó) póráz nélkül engedik a játszótérre, és elégedetten nézik a gyerekek menekülését. A kutyák pedig a homokozóban, a parkban kedvükre szaladgálnak maguk után hagyva az ürüléket. A nevezettek több esetben a késő éjszakai órákban idomítják kutyáikat, hangos íüttyögetéssel, kiabálással.” Miskolcról, a Bajcsy-Zsilinszky utcáról érkezett a levél. Egy másik, a kutya mellett szóló levélírónk a rádió egyik adásában azt hallotta, hogy Budapesten bérleményként egy kutya tartásához semmiféle engedély nem szükséges, ha pedig ez Budapesten így van, akkor ennek országos viszonylatban is érvényesnek kell lennie. Miért is lenne kivétel egy vidéki város. Az elmúlt néhány évben persze azt is ki lehetett volna hallani a rádióból, vagy olvasni az újságokból, hogy a tanácsok , önállóak. . Az egyiknek a rendelete, határozata nem érvényes a másikra. Hamarjában nemigen lesz érvényes országunkban az sem, ami Európa több országában érvényes. A levélből : „Ha szétnézünk Európában, azt kell látnunk, hogy általában a kutyatulajdonos is teljes jogú állampolgár. Például étkezhet étteremben és szállodában is helyet kap kutyájával együtt. Érdekes volna egyszer kimutatni, hogy mennyi bevételtől esik el az ország, amely bevétel az idegenforgalom csatornáin folyhatna be, ha a kutyabarát turista hazánkban is hasonló bánásmódban részesülne.” Jósolni ugyan veszélyes dolog, de erre nálunk valószínűleg hosszú időt kell még várni. Különösen Miskolcon. Elég keservesen épült meg például a Junó- szálló. És még újabbak is kellenének. Kellene néhány lakás (embereknek), lévén, hogy ebben a városban állandóan körülbelül tízezren várnak megfelelő otthonra. Jó lenne persze néhány bölcsőde, óvoda, iskola is, mert ezek bizony eléggé zsúfoltak. Jó lenne megépíteni az új utat Miskolcon, mert nem tudunk közlekedni. És egynéhány dolog ezenkívül is szintén előbbrevaló lesz, mint az —egyébként nagy szeretettel várt — külföldi turisták kutyáinak szállodája, étterme. Az is nagy e,égg^ töltene el sok tízezer, vagy sok százezer embert, ha a lakóházak békéje, csendje, valami módon valósággá válna. Pedig ehhez beruházás, pénz se kellene. Megértés, egymás iránti figyelem,, egy kevéske . jór,, szándék. Igaz, ezeket nem árulják pénzért sehol. Priska Tibor Lenkey Zoltán rézkarca SZENTI ERNŐ: 9 szó sziványivt A kövek arca mögött van-e fény? Milyen ott a szó szivárványíve? A csend tüzesre van-e hevítve, Mint mikor beteljesül a remény? A mozgások kisbárány-csengőjét Elfelejtették-e már a színek? Mit szólnak az ottani istenek? Bálvány-szobraikat összetörték. Az éjszaka milyen ruhát visel? Az olaj házasodik-e vízzel? A nyár kontyát hova teszi a tél? Emlékeket milyen tettek szülnék? Magasra szállnak vagy elmerülnek, Mint kavicsok a tenger fenekén. Varga Csaba Toronyör A negyedik emeleten lakott, ha a szoba ablakából lenézett az utcára, úgy érezte, felhők között él, a nyüzsgő világ felett lebeg, a forgalmas utca fölött úszik, olyan illúziót talált ki, hogy most bármire képes lenne, de tudta, hogy ez csak kecses illúzió; ha a konyha ablakából bámult le a betonozott udvarra, más érzése támadt, magányos toronyban ül, ahol az omladozó várfalakkal szemez, boldog repülésre képtelen, ám belül, a lélekben mintha megtáltosodna, bátrabb embernek hiszi magát és nem akarja tudni, hogy ez illúzió. Minden este éjfélig fent maradt, amikor szülei elaludtak, kivonult a konyhába, könyveket tett maga elé, Arisztotelész Poétikáját, Omurtag bolgár kán üzenetét, amely a tirnovói kőoszlopon olvasható, de csak addig olvasta a könyveket, amíg az agya mozgásba jött, arra nem is törekedett, hogy a szöveget megértse, csak arra a belső örömre vágyott, amelyhez napközben nagyon ritkán jutott: az élet, a pezsgés, a gondolkodás lál- 'szatát kereste. És nem tagadta le maga előtt azt a tényt, hogy a látszattal pótlékot kap. de ez még mindig jobb, mintha pálinkával vrgv más ópiummal bolondítaná magát. — Ki hajította le ezt?! A házmesternő éles hangja riasztotta fel, aki a szűk betonudvarból a bezárt ablaktábláknak kiáltott. Senki nem válaszolt. Óvatosan az ablakhoz lépett, halkan kinyitotta, a csend egyre nagyobb lett, a szomszédban már a televíziót is lezárták, az ablak mégis nyikorgóit, erre leoltotta a lámpát, hogy a sötét megvédje a kíváncsi tekintetektől. Kihajolt. A házmesternő eltűnt az udvarról, kintről kellemes meleg jött be, még augusztus közepe volt, az ősz közeledését semmi nem mutatta. Vajon mit dobtak le? Üjra csoszogást hallott, megint kidugta a fejét, a házmeslernő újra sepert, nyugodt tempóban dolgozott. Gondolatai visszatértek Arisztotelészhez, mert egy mondat túlságosan felkavarta, de szemét közben nem vette le a házmestemő hajlongó hátáról. Azt írta a filozófus, ha az utánzók cselekvő embereket utánoznak, vagy kiválóknak, vagy hitványaknak kell lenniük, ű is utánzó, de valahogy nem cselekvő embereket utánoz és ezért félő, hogy se hitvány, se kiváló nem lehet. A szemben fevő ^G°‘ a középső ablak megvilágosodott, a délutáni műszak után hazaérkeztek az albérlő lányok. Erre felkapta a fejét és csak a lányokra figyelt, akik este tíz óráig dolgoznak, de kapuzárás előtt mindig befutnak, talán félnek felcsöngetni a házmesternőt. A három lány szövőnő, fél éve költöztek ide, egy özvegyasszonytól bérelik , a szobát, aki egyetlen vendéget sem enged be hozzájuk: úgy védi az erkölcsüket, hogy elzárja őket a világtól. A lányok jámboran engedelmeskednek. A konyha ablakából régóta figyelte a lányokat, talán azért választotta a toronyőr szerepet, mert ennek az utazásnak volt valami értelme, kíváncsiságtól hajtva őrizte a lányokat, ha azok nem is tudtak róla, hogy még sincsenek teljesen elzárva az élet szeretetétől, hiszen egy huszonöt éves ifjú állandóan gondol rájuk és lélekben barátságot vállal velük. A lányok estéi egyformán telnek el, túlságosan is egyformán, soha nem járnak szórakozni, időnként rádiót hallgatnak, elvétve képeslapokat olvasgatnak, amelyeket valószínűleg otthonról kaphattak, de a lapok üzenetéből áradó biztatás legalább megnyugtatja őket. Most is lerakták a táskáikat, ledobálták magukról a blúzt és a szoknyát, kombinéban ültek fel a középső legszélesebb ágyra. így talán szabadabbnak, könnyebbnek érezték magukat. A legidősebb lány a táskából elővett egy nagyobb zacskót, amelyből kigurultak a kemény zsemlék. A zacskó papírját széttépték szalvétának, p zsemlék közé felvágottat, vékony szeletekre vágott párizsit tettek. Nem lehettek nagyon éhesek, mert csak csipegettek a zsemlék-i bői, de közben nagyokat nevettek, el-eldűltek a széles ágyon. Mindig túlzottan jó a kedvük, véletlenül sem sírnak, még veszekedni is elfelejtenek. Könyökölt az ablakban, együtt nevetett a lányokkal. Jobb kedve kerekedett, mint a kapkodó olvasás közben. A legkisebb lány ugrott fel elsőnek és énekelni kezdett, a rejtett kémlelőállásból őt tartotta a legszebbnek. A barátnői eldőltek az ágyon, úgy nevettek és tapsoltak. Ez a lány mókamesternek született, majdnem minden este táncolt, hajlongott, bolondozott, hogy a két barátnője felviduljon. Olyan lánynak látszott, aki csak azzal törődik, hogy másoknak derűs hangulatot csináljon, de nem csak azért, hogy a saját szomorúságát elfelejtse. Most is vidáman ugrált, a falitükör előtt forgolódott, a másik két lány valamivel csúfolhatta, mert cserfesen félrecsapta a fejét, levette a melltartóját is és dalolva emelgette kemény, hegyes mellét. Boldognak látszott. — Lánc, lánc, eszterlánc... — énekelték. Már mind a hárman táncoltak, megfogták egymás kezét, úgy forogtak az ágyak között, a másik két lány nem bújt ki a kombinéból, de ők is hátra vetették a fejüket, olyan átszellemülten ringatták magukat, mintha a szerelem nászát járnák. Ha nem szereti őket senki, legalább magukat szeressék, ha más nincs, legalább utánozzák a szerelmet. Az is lehet, hogy így sokkal boldogabbak, mintha füstös étteremben ismeretlen férfiak lehelnének rájuk. Hirtelen eIíáradtak’ iitiicnu lehuppantak az ágyakra, mindenki a sajátjára. Ijedt mozdulatokkal levetkőztek, mintha látná őket valaki, látszott rajtuk, hogy nagyon szégyenlősek. Talán a táncot is most szégyelltek. Jókedvük elfogyott, gyorsan bebújtak a paplan alá, csak a szemük látszott ki. Az ablak elsötétedett. Mosolygott. Omurtag bolgár kán üzenete jutott az eszébe: ember, ha dúskálsz is, elhalálozol, s helyedbe más fakad.
