Észak-Magyarország, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
» ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1975. január 1., szerda m< ke zó; gy sé| rü tei lei zs, sz ge to le Pi el P: Sí b rr n ti ri S( s: k a 1 c e g e t c MnC7U<i nagy város. lliysAAVd Az európai metropolisok sorában óriási területével az első helyen áll. Nos, ebben a 90 ezer hektáron nyújtózkodó polip-városban körülbelül 800 magyar él. Sokan dolgoznak hazánk moszkvai nagykövetségén, de több tucat diplomatának, közgazdásznak és nemzetközi jogásznak ad munkát a KGST, és számos magyar nagyvállalat kereskedelmi képviselete. Az itt élő magyarság derékhadát azonban az egyetemisták alkotják. Valamivel több, mint félezren töltünk el az év tizenkét hónapjából tízet a szovjet fővárosban. Itt ünnepeljük név- vagy születésnapjainkat; tavaszkor itt tartjuk meg az április 4-i ünnepséget, de a karácsony is itt talál még minket és az új esztendőt is itt szoktuk köszönteni. Visszagondolva a kint eltöltött szilveszterekre, számomra az első maradt a legemlékezetesebb. Több okból. Akkor már hatodik hónapja voltunk távol Magyarországtól. Hosszú idő ez, különösen, ha az ember csak 18—20 éves és sok szál köti az otthonhoz, a a hátrahagyott barátokhoz, ismerősökhöz. Mert fél év alatt egy új és addig teljesen ismeretlen közegben ritkán tud az ember annyi és olyan kapcsolatot kiépíteni magának, amely pótolhatná és helyébe léphetne a régieknek. így aztán gyakorta nosztalgiával emlékeztünk az otthoni életünk — időközben megszépült — napjaira. Néhányan, akik egyszerre kerültünk ki, szinte állandóan együtt voltunk. Alaposan megismerve egymást, szilárd, szétválaszthatatlan- nak hitt közösséggé formálódtunk. Segítettünk egymás gondján, baján, esténként együtt főztünk magunknak vacsorát. Az első Moszkvában töltött évet is közösen készültünk elbúcsúztatni. Már napokkal előtte lázasan tervezgettük, hogy melyik szobából rámoljuk ki az ágyakat, ki mit vesz, kit hívjunk meg, hogy legyen elég lány és legyen majd kivel táncolni. A gondos előkészítés eredményeként szilveszter estéjén a kiszemelt szoba rendbeszedve, kitakarítva várt minket. A szekrény tetején és az ablakban a vodkás és boros üvegek, pezsgős palackok szép sorjában álldogáltak, hogy segedelmükkel egy 8 milliós világváros és a vizsgaidőszak kellős közepén egy kis csoport vigadni vágyó „árva” magyar könnyítsen lelkén. Este, úgy 9 óra tájt, néhányan behoztuk búslakodó ismerőseinket, akik egyedül kószáltak a kollégium folyosóin mindaddig, amíg rájuk nem akadtunk. Sztev- csó, a leendő bolgár diplomata egy üveg, rég nem látott „Napóleont” hozott beugrónak. Vladasz, a szőke, litván bort hozott, Lubomir pedig két üveg vodkát varázsolt elő nagy hirtelen. Ő egyébként Pozsonyban lakik, de magyar tudása csak ízes káromkodásban merül ki...' Segítségével rövidesen a másik két „idegen” srác is megtanult magyarul — káromkodni. Persze, csak tréfából. Jött az éjfél. A rádióból felhangzottak a Szpasszkaja torony órájának ütései: a mauzóleum előtt lezajlott az utolsó őrségváltás. Koccintás. Jókívánságok. Ezután kissé megviselt állapotban ugyan, de felkerekedtünk, és elindultunk boldog új évet kívánni a többi nemzet képviselőinek. Minden szobából zsivaj, vidám lárma szűrődött ki. A klubteremnél csend fogadott bennünket. Benyitottunk. A vietnamiak voltak benn. Ötvenen lehettek. Előttük egy láda sör, oldalt egy pingpongasztaí állt. Ezt ülték körül, miközben néhány fiú gitározott. Csendesen, halkan. Altkor — 1972-ben — még tartott náluk a háború. Párizsban pár héttel később írták alá a békét. Az volt az ő igazi ünnepük. Mire visszaértünk, egy óra felé járt az idő. Szófiában akkor kezdődött az új esztendő. így hát Sztefán, no, meg a bolgárok boldogulására ittunk. A mi éjfélünk nagyon lassan közeledett, de azért hajnali kettő lett (moszkvai idő szerint). Otthon akkor hangzott fel országszerte a Himnusz. Mi is akkor énekeltük el. Igaz, 1500 kilométerrel arrébb. Ca19)| megírták már, mire képes a Himnusz távol a szülőföldtől. Mi sem tettünk másként, mint azok, akiknek e csodálatos ének hallatán könny szökött a szemébe. Sírtunk. Pedig már csak három hét választott el minket a hazautazástól... Szalipszki Endre : örcserepe k} na plótöredókek A határidő napló végén, ahol a nyomtatott keltezésű lapoknak már nincs folytatása: december 31-e után — akad egy-két üres oldal. Dátumhoz nem kötött teendők, fontosabb telefonszámok s effélék feljegyzésére ... Én ezekre a lapokra írom: mit fogok elolvasni, újraolvasni, főképpen pedig megírni, „ha majd lesz. időm”... Idő azonban nemigen akad. Elviszik a közvetlen napi teendők és gondok: a tervezés és szervezés, az irányítás és ellenőrzés, a jelentések és az adminisztráció, a gazdasági munka és a megbeszélések, no meg a halasztást nem tűrő, a napról napra feltétlenül szükséges elolvasnivalók, a folyamatos önművelés, a „lépéstartás” belső kényszer emelte lépcsői __ S ilyenfo rmán aztán a Napló-végi oldalak feljegyzései közt több a „kipipálatlan”, mint az áthúzott... — Apasszuk számukat! 1. Kein hétlem... Nem hittem valamikor, negyvenöt éves koromig, az időjárás-érzékenységben. Abban, hogy például a déli szél, melegfront közelgése, vagy az idő gyors sarkalatos megfordulása néhány órán belül — fejfájást, rossz közérzetet, álmatlanságot okozhat. Tizenkét éve azonban hiszem, mert magamon is tapasztalom. Előre védekezem ellene, felkészülten és türelemmel fogadom. S mélységesen fájlalom, hogy egykor, amidőn még nem ismertem ezt a jelenséget, a miatta olykor panaszkodó, öreg barátomat „babonás, misztikus idealistának” becéztem. Most inkább én intem a fiatalokat, ne essenek kétségbe, ha semmivel sem csillapítható főfájás gyötri őket: az időjárás az oka. Ki kell várni a végét. Elmúlik, hiszen a változékonyságot a meteorológusok is jelzik, nagyjából — egészében mindig helyesen... 2. Most sem hiszem... Most sem hiszem, hogy igaza lenne annak a feliratnak, amelyet a minap egy miskolci autóbusz vezetőfülkéjének az utasok felőli oldalán olvastam: „Vezetővel beszélgetni tilos”. Már tudniillik, hogy így általában, mindnyájunknak s mindenféle „vezetővel beszélgetni tilos” lenne... „A vezetővel...”: így volna helyes a szöveg. Akkor csakis erre a vezetőre, a kocsinak, az éppen közlekedő kocsinak éppen munkában levő vezetőjére gondolhatnánk. De, hogy nálunk s ma „vezetővel beszélgetni tilos”? Engedőimet kérek!... Nem tilos! Inkább: jogunk és kötelességünk, a szocialista demokrácia tartozéka és természetes jelensége, hogy lehet, sőt, kell vezetőkkel beszélgetnünk!... S a vezetőknek is — velünk!... Tudom, hogy — Szókra- tésszel szólva — semmit sem tudok, s ezt az egyet tudva, előbbre jutok, mint akik még ezt sem tudják! __ Mert így: napról nap ra újból át kell gondolnom, mi a lényeges és a lényegtelen ... Napról napra mindenre és mindig készülnöm kell... Feladataim megoldási módját változtatni, megújítani kényszerülök ... Felfrissítem, hajlékonyabbá teszem eljárásaimat, mielőtt megköve- sednének, vagy elevenségüket vesztenék, az önismétlő, gépies megszokás következtében ... Minden más. amit tudok: tények, adatok, emlékek — csak e „semmil- nem-tudás”, s folyton elől- ről-kezdés, a leszűrt tapasztalatok fényében válnak használhatóvá, segítő eszközeimmé ... — „Nem hittem”, „Most sem hiszem”, „Tudom”: három tükörcserép, három naplótöredék, avagy: három kicsiny törlesztés az 1974-es határidő naplómba rögzített adósságaimból... Gyárfás Imre Milyen volt az esztendő,milyen legyen az új év? Elmondja: Soltész István, szocialista front-brigádvezető, az MSZMP KB tagja — Nehéz esztendő volt. Nehezebb, mint az előtte való. A „kályhától indulok el”, vagyis a mi munkaterületünktől. Bár a szénbányászattal kapcsolatos koncepció' már korábban megváltozott, az előbbi hibáinak következményei még az idén is hatottak. Az átszervezéssel járó gondok a mi bányaüzemünket is érintették. Aknát zártunk be, emberek kerültek más munkaterületre, nyugdíjba, nagy létszámú munkaerőt kellett átcsoportosítani. A mi brigádunkba is került jó néhány új ember, szerencsére fiatal bányászok is. A munkájukat értik, tudják, azonban új, a mi munkahelyünkre, a mi kollektívánkra jellemző, a nálunk uralkodó új szokásokkal kellett megismerkedő niük, olyan magas követelményekkel, amelyekkel korábbi munkahelyükön nem nagyon találkoztak. Szóval a munka mellett nevelnünk is kellett. Az ide fordított energia nem volt csekély, de nem volt hiábavaló. Ütőképes, kilencventagú kollektívánk van, s olyan fiatallal is büszkélkedhetünk, aki a seregben is példamutatóan megállja helyét, csapatzász- lós-fényképes dicséret érkezett a címünkre a parancsnokságától. Brigádunk az elsők között kapcsolódott be a felszabadulási—kongresz- szusi munkaversenybe, és most, az év végén már elmondhatom, hogy a sok nehézség ellenére becsülettel helytálltunk. Mert az idén három munkahelyen, három fronton különböző technológiákkal küszködtünk. A legnagyobb gondot^a geológiai nehézségek jelentették. Volt, amikor vizet kaptunk, de leginkább a sok vető nehezítette meg a munkánkat. Néha több volt a vető a mezőben, mint a szén. Sok meddőt is ki kellett vágnunk. Hiába, úgy igaz, ahogy a régi bányászok tartják. Meddő nélkül nincs szén ... Az elmaradást azonban nemcsak pótoltuk, hanem az eredeti tervet is túlteljesítettük. És vajon mire lettünk volna képesek, ha nem öreg, elhasznált gépekkel kellene dolgoznunk, amelyek alkatrészhiány miatt sokszor tétlenségre vannak kárhoztatva. — De azt hiszem, az idén nemcsak a bányászok vizsgáztak. Vizsgázott az egész társadalom. A rendkívüli időjárás és más, a határainkon túlról érkező gazdasági gyűrűzés próbára tette egész Soltész István társadalmunkat. Volt. amikor esőért „könyörögtünk”. Aztán a sok eső, a sok csapadék megnehezítette az aratást, betakarítást, árvizeket okozott A Sajó megfékezésében mi, bányászok is részt vettünk, sőt a legkritikusabb napokban az akna is leállt. Ekkor lehetett tapasztalni, hogy a szervezett nagyüzemi munkásság szervezettsége milyen óriási erő. Azokban a napokban senki nem nézte, fizetnek, vagy mit fizetnek az áldozatos munkáért. Mint munkásőr szakaszparancsnok, ugyanígy nyilatkozhatom fegyvertársaimról. Jó eredményeket értünk el a kiképzésben, a rendkívüli szolgálatokban az árvíz idején is jól megállta a helyét az egység, s ugyanakkor — éppen úgy, mint a szocialista brigádunk — munkásőregységünk is sok társadalmi munkát végzett, iskolákat, óvodákat patronálunk. Nagyon jóleső érzés látni, hogy itt körülöttem és távolabb is, szinte az egész országban, a munkáskollektívák kommunista műszakokat tartottak és tartanak, amelyeknek a bérét a legnemesebb célokra ajánlják fel. Kollégiumépítésre, árvízkárosultak megsegítésére, a sokat szenvedett vietnami nép megsegítésére, vagy a szabadságukért, függetlenségükért harcoló népek támogatására. És ha kellett, és ha kell, nemcsak becsületes munkát adunk lent a bánya mélyén és kint a napon, nemcsak pénzt, hanem vért is. A mi brigádunk tagjainak 70 százaléka önkéntes véradó, akik sokszor még azt a félműszakos kedvezményt sem veszik igénybe véradás után, ami jár nekik, hanem úgy intézik műszakjaikat, hogy teljes munkaidőt dolgozhassanak. Igen. Munkát, pénzt, vért, fegyveres szolgálatot adunk, és mindig hallatjuk tiltakozó szavunkat, ha bárhol a nagyvilágban munkástestvéreinket bántják. Mi, munkások adunk arcot ennek az országnak! ... — És ha már azt kérdezted, Jani, hogy milyennek szeretném az új ével, akkor azt mondhatom, hogy jobbnak és gazdagabbnak, mint amilyen ez volt. Azt kívá- ( nőm, hogy legyen jobb időjárás a föld alatt és kint a napon, és kint a nagyvilágban. Azt kívánom, hogy tovább gazdagodjunk, hogy legyen több lakásunk, hogy kapjunk több gépet, hogy legyen még egészségesebb, szívben, lélekben, tudásban több a mi társadalmunk, az új esztendőben. Nagy feladatok várnak ránk. Felszabadulásunk közelgő harmincadik évíordulója, a oárl XI. kongresszusára való készülődés azt kívánja, azt követeli tőlünk, munkásoktól, kommunistáktól, hogy mindenütt, ahová munkánk, szolgálatunk, kötelességünk szólít, mindenütt becsülettel helytálljunk. Szöveg; Oravcc János Kép: Itftezó József Moszkvai szilveszter
