Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-08 / 287. szám
1974. dec. 8., vasárnap eSZAK-MAGYARORSZAG 7 Az utolsó rendezvények Befejezéséhez közeledik a Borsodi Bányász kulturális és sporthetek sok értékes eseményben gazdag rendezvénysorozata. Az augusztus 31-én elkezdett és nemcsak minden bányásztelepülést, hanem a borsodi bányászok által lakott községek nagyobb részét is érintő sorozat zárására december 13- án kerül sor. Az utolsó napon még Kurityánban, Ormosbányán és Edelényben nyitnak helytörténeti, illetve a község és a bánya harminc esztendős fejlődését bemutató kiállítást, majd este Alberitelepen, a Hunyadi János Művelődési Házban rendezik meg a záró ünnepséget. Ezen részben vissza is tekintenek a három és fél hónap eseményeire, értékelik a munkát, majd szovjet művészegyüttes vendégműsora szerepel a programban. Fotó: Laczó József Az életkor örvendetes meghosszabbodása mindjobban a gerontológia és az öregkor kérdései felé fordítják az emberek figyelmét az egész világon. Egyre több cikk, tanulmány- kötet jelenik meg a hosszú élet „titkáról”, és szinte valamennyi azzal a megállapítással végződik, hogy a matuzsálemi kornak tulajdonképpen nincs is semmi „titka”. A würzburgi poliklinika professzora, Hans Franke munkatársaival megkezdte azoknak a kérdőíveknek, teszteknek, leleteknek a feldolgozását, amelyeket az NSZK-ban élő 700 százéves és ennél idősebb ember életmódjáról készítettek. Magas életkoruk „titkát” egyesek abban látják, hogy naponta megisznak egy pohár bort, mézet esznek, elszívnak egy szivart, néhány cigarettát vagy éppen sohasem is dohányoztak, aztán mások másféle magyarázatot adnak. A poliklinika professzorai a Deutsches Ärzteblattban megjelent hosszú tanulmányuknak mindjárt a bevezetőjében leszögezik, hogy a százévesek általában nem végelgyengülésben halnak meg, mint a közhit tartja, hanem valamilyen fertőzésben. Tíz év alatt 429-ről 700- ra nőtt az NSZK-ban a százévesek és az ennél idősebbek száma, s közülük a nők száma háromszorosa a férfiakénak, bár a lakosság egészében a nők és férfiak aránya 1,12:1. Azt is megállapították, hogy a százévesek 63 .százaléka olyan családból származik, amelyben az elődök is hosszú életűek voltak. De az átörök- lődésen kívül nagy szerepe van az életmódnak is a magas kor elérésében. Elmondották a megkérdezettek, hogy egész életükben mértéktartók voltak, szerényen, szolidan éltek. Főképp az evésben, ivásban ügyeltek a kellő mértékre. Franke professzor tanulmányából megtudhatjuk, hogy a százévesek közt egyetemi tanár, tanító, ipari és mezőgazdasági munkás éppúgy található, mint tisztviselő, vállalkozó. Általában fáradságos munkában telt el mindnyájuk élete, de kerülték az állandó feszültséget, túlterheltséget, és mindig megtartották a szükséges pihenőket. „Tehát — szögezi le a professzor — nem mondható, hogy ez vagy az a foglalkozás, vagy valamiféle csodaszer hatna a magas életkor elérésére.” Új szigetelőanyag Mintegy 20 ezer négyzet- méter bitumo-perlitet gyártottak ebben az évben a Tapolcai Szigetelőanyag Gyárban, s ezzel megkezdték a sajátos szerkezetű új szigetelőanyag nagyüzemi alkalmazását. A könnyű, de jól szigetelő új anyagot a gyárban 10—12 centiméter vastagságú lapokká préselik és az építőipar a födémek szigetelésére használja fel. Az új szigetelőanyag a hagyományos kátránypapímál lényegesen jobb hő- és hang- szigetelést biztosít. Magához ölelt és fölemelt Harminchét éve, „1937. december 3-án a rendet, harmóniát kereső József Attila, a XX. század Ifrájának világviszonylatban is egyik legkiemelkedőbb alakja nem bírta elviselni a meg* örülés gondolatát, s Balatonszárszón egy áthaladó tchervonat kerekei alá vetette magát.** (Magyar Irodalmi Lexikon) Akkorra már jócskán fellegekbe vitt egy hamis illúzió. Azt hittem, hogy az érvényesülés lépcsőfokain olyan magasra juthatok, ahova eddig kevés magam- szőrűnek sikerült. Eminens diák voltam az ország egyik legjobb és a fővárosban működő kereskedelmi iskolájában. A siker fejembe szállt, elvakított, helyesebben: nem engedte kinyílni a szemem. Azt hittem, így van rendjén: aki tanul, szorgalmas, törekvő, az érvényesül. Nem vettem észre, hogy közben nagy árat, az ifjúságomat fizettem részletekben ezért. Mert hiszen az éjszakai pihenésre is csak négy-öt óra jutott, a villamoson is tanultam, sőt még az evezős tréningek szüneteiben, a Duna-parton is. Leány, udvarlás, önfeledt séta kéz a kézben, csók? —, még húszéves koromban is csak a regényekből és fiatalabb, de jómódú diáktársaim elkottyantásaiból ismert dolgok voltak számomra. Dolgoznom kellett nemcsak nyáron, de napi egy-két órát a tanévben is — és példamutatóan tanulnom még azokat a tantárgyakat is, melyeket nem szerettem, különben nem lehettem volna tandíjmentes. S akkor — még az érettségi vizsga utáni bódulat időszakában, 1940 nyarán — egy budapesti ötödikes gimnazista leányka elszavalt egy verset nekem. „Tejfoggal köbe mért haraptál? — Miért siettél, ha elmaradtál?” — szavalta Editke, s vékony könyvecskét mutatott, amely a verset tartalmazta. Írója József Attila. Megfogott a vers tartalma, hangulata —, s szégyelltem magam a csitri előtt, mert a költőről soha nem hallottam. Az iskolában nem tanították, a „kincstári” irodalmi élet fórumain, ahol a divatos költőket, írókat minden lehető módon el akarták velünk, a fogékony 18—20 évesekkel is fogadtatni, nem emlegették. Jelentős mértékben el is érték céljukat barátaimnál, s nálam is. Nemsokára lezuhantam a fellegekből. Hiába érettségiztem iskolámban a legjobban, csak kis fizetésű tisztviselője lehettem az egyik banknak, majd még rosszabb körülmények között, mint középiskolás koromban, a közgazdasági egyetemen tanultam. Editke hangján gyakran sírt fel emlékezetemben az öngyilkos költő figyelmeztetése: „Miért nem éjszaka álmodtál?” Egy vasúti bakter fiával kerültem össze az egyetemen, együtt is laktunk ócskábbnál ócskább albérleti szobákban —, s szabad időnkben órákig elemeztük József Attila egyre több izgalmat okozó verseit. Az azokat tartalmazó könyvecskéket barátom hordta valamelyik munkásszervezet könyvtárából. Mind a ketten rádöbbentünk, hogy rólunk, a családunkról ír, hozzánk szól a költő. Szinte költeményről költeményre tükröt adott a kezünkbe magunkról, életünkről. Apám hétéves munkanélküliségéről, családom nyomoráról, vasmunkás fivéreim szenvedéseiről, s rajongva szeretett édesanyámról, akit mi is mamának szólítottunk... Érdekes, meg jellemző is: az első elemző előadást József Attiláról és költészetéről a Szovjetunióban, hadifogságban hallottam. Antifasiszta tanfolyamra jártam, s 1947-ben egy fiatal — a moszkvai egyetemen magyar nyelvet és irodalmat tanult — szovjet hadnagy ismertette a költő életpályáját, munkásságát, könyv nélkül tudva legalább két tucat versét. — A magyar Majakovszkij — mondotta. Nem az én dolgom, hogy hasonlóságot keressek kettőjük költészete között. De számomra József Attila mindegyik költőnél több. Mert magához ölelt, amikor a kamaszfővel táplált illúziók fellegéből földre zuhantam. Tarján István DEMJÉN ISTVÁN Dombbal vitetik magukat Szemükből vágyakat könnyeznek, szájuk dicsekszik: semmi baj, csiszolóvászon-tenyerüktől fénycsedilt a szerszámnyél, szemükből cles-röptű madarak fényt csípnek: mécsesnek fészkük!), szívük fölér a pirkadatig, haza az alkonyaton lábolnak, este csendesen szeretkeznek: be kell osztani: holnapra is jusson, kakast kelteni ébrednek reggel, a hegyre a dombbal vitetik magukat. Autóbuszon utazva Miskolc útjain A helyi tömegközlekedés megoldatlansága országos gond. Különösen a nagyvárosokban — így Miskolcon is — főként csúcsforgalmi időben nagy a tumultus, a tülekedés, a tolakodás, ami sok-sok kényelmetlenséggel, bosszúsággal és rengeteg időveszteséggel jár. Nem titok — bárki lemérheti —, hogy példám a diósgyőri város- központból bejutni a belvárosba csaknem annyi időbe telik, mint Miskolcról Kazincbarcikára utazni. Ennek természetesen több oka van. Olyanok, amelyek máról holnapra nem szüntethetők meg. Még a legnagyobb erőfeszítések árán sem. i kérdőjelek maradiak A Miskolci Közlekedési Vállalat tiszteletreméltó módon, sokat tesz annak érdekében, hogy az adott lehetőség határain belül kulturált körülményeket teremtsen az utazáshoz. S mindezt úgy, hogv a kocsipark nem mondható éppen kielégítőnek. Annak ellenére sem, hogv csuklós, nagy befogadóképességű és panoráma-autóbuszokat állított forgalomba. A helyzet valójában alig-alig változott. Pedig a reggeli, déli és az esti —, tehát a csúcsforgalmi — járatokat is sűrítették, A kocsik mégis túlzsúfoltak, igen gyakran túlterheltek, s emiatt a közlekedés biztonsága is megkérdőjelezhető. Az sem ismeretlen dolog, hogy a menetidőkben is mindig — kisebb-na- gyobb — csúszásokkal kell számolni, ami nem elsősorban a gépkocsivezetők hibája, hanem a forgalom sűrűségére és az utak szűk áteresztőképességére vezethető vissza. A megyeszékhely útjain kocsi kocsit ér, s gyakoriak a közlekedési dugók. Különösen az útkereszteződéseknél; a Baross Gábor utcán, a Bajcsy-Zsilinszky és a Kun Béla út találkozásánál, az Ady-hídnál, a villanyrendőrnél és a Marx téren. A legnehezebb szakasz ilyen szempontból a Tiszai pályaudvar és a Városház tér között van. Ezen az útvonalon jobbára csak lépésben haladhatnak a járművek, idegesítő, kényelmetlen. kényszerű lassúsággal. S az utasok — emiatt — szidják az MKV-t, a gépkocsivezetőket és mindenkit, akinek valamilyen módon köze van a helyi közlekedéshez. Akinek köze van Miskolc belső forgalmának a megszervezéséhez és irányításához — s ezt helyénvaló leszögezni —. legalább olyan ideges a túlzsúfoltság, egy-egy közlekedési dugó miatt, mint az utas. Éppen ezért mindig szívesen veszik az észrevételeket és javaslatokat, minden olyan véleményt, ami — esetleg — segít megoldani a közlekedési problémákat. A mérgelődő, az egymás hegyén-hátán tolongó utas ugyanis —, s ez javára írandó — olykor akaratlanul is tesz olyan megjegyzést, amire érdemes odafigyelni. Ulasszámlálás alapján Általánosan kialakult vélemény például, hogy a legnagyobb forgalmat lebonyolító útvonalon ne indítsanak úgynevezett szólókocsit. Csak csuklós jármű közlekedjék itt, és gyorsjáratból is több S ebben van valami. Nem ártana — időszerű is lenne — egy utasszámlálást végezni és ehhez jobban odaigazítani az utaztatás feltételeit is. Mert a papírgyártól induló 1-es jelzésű járat már a diósgyőri városközpontban zsúfolásig telik, ami azt jelenti, hogy a továbbiakban egyáltalán nem, vagy alig-alig (ud még több utast felvenni. A „roham” tulajdonképpen — főként a reggeli órákban — a hivatali munkakezdést megelőző félórára koncentrálódik. S ekkor is a gyorsjáratokra, amelyeknek a számát meggondolandó lenne — esetleg — növelni. Ezzel függ össze, hogy azokon az útszakaszokon, ahol a piros jelzésű járatok meg is állnak, így átterelődne a leterheltség a villamosokra. Mert ami igaz, igaz: akadnak utasok, akik egy-két megállót mennek csupán és kiszorítják azokat, akik a belvárosba igyekeznek. Egyébként a zsúfoltságot illetően ez a tapasztalat vonatkozik a fekete számmal jelzett járatokra is. S ha már az utasoktól ellesett észrevételeknél tartunk, hadd mondjunk el még valamit... Mi lenne, ha a Kiliántól is indulna gyorsjárat, amihez kiválóan alkalmasak lennének a panoráma-autóbuszok. Ezáltal a papírgyártól induló gyorsjáratokon csökkenne a zsúfoltság. Iht és hoo yan? Mindez persze sok-sok vizsgálódást és azt jelenti, hogy akiket illet, eldöntsék : az utaztatás megszervezésében és lebonyolításában hol és hogyan lehet kedvezőbb feltételeket teremteni. Ami — szeretnénk hangsúlyozni, s az utasok türelmét is kérni — nem oldható meg máról-holnapra. De gondolkodni a lehetőségeken és mindent elkövetni a közieked*«' h elyzet javításáért, mindenképpen fontos és állandó feladat. T. F. Százévesek vallomásai
