Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-08 / 287. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 6 7974. dec. 8., vasárnap Mai történetek A történet egészen friss és tanulságos. Főszereplője, a Télapó és a gyerekek. Fő­ként a gyerekek, akiket csalódás ért. A pedagógia legnagyobb dicsőségére ... Nagy volt az izgalom a kicsik között az óvodában. Képzeletükben a szülők és az óvónők elbeszélései alap­ján kirajzolódott egy isme- meretlen, nagy szalcállú, dí­szes ruhájú kedves öreg, a hagyományok évről évre megjelenő alakja: a Télapó. Aztán ... Amikor az ünnepségre került volna sor, közölték a kicsikkel: — Télapó bácsi most nem tud eljönni. De a ruháját majd felveszi Z. néni, és ő kiosztja az ajándékokat. A gyerekek egy ismeret­lent vártak, egy mesebeli bácsit, egy kedves öreget, aki nem tudni, honnan tér be hozzájuk, teli zsákkal a hátán. Ehhez kötődött a vár­ható élmény varázsa, az öröm és a kíváncsiság iz­galma. S helyette ... ... helyette a jól ismert óvó néni van abban a szép ruhában és nem az igazi Télapó. Mondjuk ki őszin­tén: olyan ez, mint amikor valaki szegfűcsokrot vár, és művirágot kap helyette. Kielégítetlenség érzését keltő Télapó-ünnepség volt ez az egyik Miskolc melletti faluban, ahol a gyerekek ugyanúgy szeretik a játé­kot, a mesét, mint bárhol a világon. Gyerekekről szól az aláb­bi epizód is. Azaz, hogy csak egy kisfiúról, aki szösz­ke, élénkszemű, eleven, mint a csík. S beszédes, szókimondó. A minap önfeledten ját­szott a kis szobában, ami­kor csengettek a lakás aj­taján. Felugrott és örömmel kiáltotta: — Itt a tesóml.i; A testvérét becézi így, akit iskolából várt haza. Az ajtóban azonban anyukájá­nak egyik barátnője állt. Tisztelettudóan köszönt a vendégnek, és visszament saját birodalmába, a játé­kaihoz. Kis idő múltán újra csön­gettek. A gyerek szaladt aj­tót nyitni. Apukája érke­zett. Erre a kicsi, mint akit puskából lőttek ki. bero­hant a szobába, és nagy ürömmel közölte: — Anya! Megjött a fér­jed ... Egy férj mesélte az aláb­bi történetet. — Tudod, milyen nagy öröm a gyerek? Születése­kor mindenki boldog. Ba­busgatja, becézi a kisma­mával együtt. Ez így van rendjén, nagyszerű, semmi­vel össze nem hasonlítható érzés szülőnek lenni. De ... Egy kicsit elmélázik, ke­sernyésen mosolyog és így folytatja: — ________de van valami, amit s ehogysem értek. Nem ér­tem, hogy egy újszülött édesapja miért csak otthon és csak a saját boldogságá­nak tud örülni. Másokénak már nem, vagy csak látszó­lagosan. Sőt! Ez a sőt, a hangsúlyból ítélve sejtetni engedett va­lamit. — Arról van szó — foly­tatta —, hogy ugyanaz a kollégám, aki boldog apa lett, a munkahelyén tett egy megjegyzést munka­társnőjére, egy kismamára. Azt mondta: — Na, itt vagyunk meg­fúrod ve ! Elment gyermek- gondozási segélyre. — Érted te ezt?! Vajon, ha az ő feleségét ilyen sza­vakkal illetnék, hogyan vé­lekedne? Fiát erről van szó — fakadt ki indulatosan. — Ahelyett, hogy a legna­gyobb tisztelettel, ott és ab­ban segítene, ahol tud, majdhogynem megrója az édesanyát, aki — ugyanúgy, mint ő — gyermeket ne­vel ... Vagy más az, ami az otthonra és megint más, ami a munkahelyre, egy kolléganőre vonatkozik, ha az kismama? Miért?... T. F. NAGYMAMA Feledy Gyula munkája Széchenyi és Sárospatak A PATAKI GIMNÁZIUM diákújságja, a Sárospataki Krónika most megjelent száma egy elfelejtett törté­nelmi látogatásra derít újra fényt. A sárospataki ének­kar múltját kutatva, a hely- történeti búvárkodók érde­kes és becses adalékára bukkantak, egy múlt száza­di helyi kiadványban. Az egykori szemtanú visszaem­lékezéseiben ezt írja: „1845. szeptember 28-án gróf Széchenyi István, nagy hazánkfia, gőzhajón jött fel Tokajból Sárospatakra, s a vár alatt kikötve, a várban megszállott, hová az egész tanári kar üdvözletére sie­tett; s viszont a nemes gróf másnap tanintézetünket meglátogatván, az összes ta­nári kar, főiskolai ifjúság és énekkar által a könyvtá­ri nagy teremben ünnepé­lyesen fogadtatott. Az üd­vözlő ünnepélyt a karzaton elhelyezett énekkar nyitot­ta meg egy szép dallal... Ezután a főiskola nevében az igazgató, az ifjúság ne­vében pedig Orbán József esküdt deák üdvözölte, s •. mindkettőre a magas ven­dég röviden válaszolt, mire a könyvtár és a múzeum ritkaságait megtekintve, az ifjúság éljenzése között el­hagyta intézetünket.” A Krónika megjegyzése szerint e látogatás emléke teljesen kiesett a helyi köz­tudatból, pedig valószínű, hogy a Kossuth által a „leg­nagyobb magyar”-nak ne­vezett Széchenyi István a Tiszának és mellékfolyói­nak szabályozása érdeké­ben ügyködve jutott el Pa­takra. Tegyük hozzá: ezt a következtetést megerősíti az a tény is, hogy hajón érke­zett, feltehetően vízügyi szakemberek társaságában, akik útközben a medervi­szonyokat, parlalakulatokat tanulmányozhatták. A DIÁKÚJSÁG megszív­lelendő javaslattal is él: Széchenyi István egykori látogatását illendő volna emléktáblával a város la­kóinak és látogatóinak fi­gyelmébe ajánlani. Jó alka­lom kínálkoznék erre jövő­re, a látogatás 130. évfor­dulóján. Az 500 példányban sok­szorosított diákkrónika ké­rését hadd visszhangozzuk a szélesebb megyei nyilvá­nosság előtt: „De ki, vagy milyen szerv hivatott az emléktábla elkészítésére? IIol lenne legmegfelelőbb helyen az emléktábla?” Készséggel továbbítjuk a jelentkező illetékesek vála­szát is a sárospataki diá­koknak. —c* Sallai Ferenc: Megyek Virággal kikövezett réteken át megyek, hogy elhozzam neked a Holdat a fák kihegyezett szarvai közül — a muzsikáló Teli-Teli Holdat — Megyek, mert üres az ablakod és telve az éjszakád csönddel Széttört napsugarak Rínak a széttört napsugarak Te el akarsz menekülni Pedig rigófütty kellene nóta Nem pedig délre vonulni A nyár bedobált ablaka alatt dolgozni és sokszor felugra­ni a fékállásra, vagy a Die­sel-mozdonyra. Csak éjfélkor állunk meg, s akármilyen furcsán hangzik, ebédszüne­tet tartunk. Ezért szokták azt mondani, hogy jó a vasuta­soknak, mert éjszaka is ebé­delnek. Persze az ember másnap otthon elaludja az ebédet. Aztán a pihenő, az éjszakai ebédszünet után új­ra nekiállunk a munkának. Mostanában különösen a köd nehezíti a munkánkat. És éj­szaka, főleg hajnal felé már fázik az ember, álmos is, de nincs megállás, és a nehéz, veszélyes munka közben vi­gyázni kell társainkra, saját magunkra és a szállítmányok­ra. — Hajnal felé, amikor pir- kad már, jobb valamivel. A világosság azt üzeni, hogy nemsokára letelik a szolgá­lat, ami reggel 7 órakor ér­kezik el. Ilyenkor megmos­dunk, sajnos, mostanában még lavórban, de nemsokára már hideg-melegvizes csap­nál, mert sok társadalmi munkával elkészül a mosdó. Aztán visszavedlünk utcai ruhánkba. Ekkor az „Ilonka- menettel” már megérkeznek a váltótársak, átadjuk a munkát és mi ülünk a he­lyükre. Reggel 7 óra 40 perc­kor indul a Tiszairól a sze­mélyvonat, 9-re érünk Mórá­ra, ahonnan busszal fél lo­re érek haza. így hát a 12 órás szolgálat tulajdonképpen sokkal több. Az elmúlt 12 esztendő alatt, amióta a vas­útnál dolgozom, megszoktam már. És a mi családunkban hagyománya van a vasúti szolgálatnak. Apám a pálya­fenntartásnál dolgozott, amíg nyugdíjba nem került, a bá­tyám pedig vonatvezető. Nem tudom, hogy a gyerekeim folytatják-e majd ezt a ha­gyományt. Mert hát, a fia­talok nem szívesen jönnek ide dolgozni, ahol se ünnep, se vasárnap, és bizony a munka is veszélyes. Amikor egy ilyen éjszakai 12 órás szolgálat után ágyba kerü­lök, sokszor megálmodom azt a néhány mozdulatot, amitől a fiataloknak elmegy a kedve, és amit legelőször én is torkomban dobogó szívvel tettem meg. Lassan mozog a kocsi, közeledik a másikhoz. Ilyenkor a kocsi- rendező az ütköző alatt jobb kézzel megfogja a mentőva­sat, együtt halad a mozgó kocsival, a hatalmas ütközők alatt bebújik a két ütköző közé, közben ott lépked a talpfák között, megragadja a súlyos csavarkapcsot és ami­kor a két kocsi ütközője ösz- szenyomódik, a csavarkapcso­kat összeakasztja. Közben ahogy haladnak a kocsik, úgy lépked az ember a két üt­köző között. Az összekapcso­lás után a kocsirendező bal kézzel megfogja a mentőva­sat, közben együtt halad a mozgó kocsikkal, az ütközők alatt kibújik a sínpár mel­lé... — Ilyen szolgálatok, ilyen munka mellett építettem fel a házamat. Ügy érzem, most már egy kicsit megpihenhe­tek. Jó volna tanulni, bőví­teni a tudásomat. Hiszen fia­tal vagyok. Alig 30 éves ... Szöveg: Oravcez János Kép: Laczó József Milyen volt a fordulós szolgálat? — Hát most valóban na­gyon nehéz az éjszakai szol­gálat. Bár a mi munkánk sohasem könnyű és sem az éjszaka, sem a vasárnap, sem az ünnep soha nem sza­kítja meg. Nem állhatunk meg, akkor sem, ha esik az eső vagy a hó, ha nagyon hideg van, vagy ha nagy a sár. Azt mondják, hogy a vasút az ország vérkeringése. Ha ez így van, akkor soha nem állhat meg a munka. — Ebben az évben szinte végig csúcsforgalom van. De mostanában különösen sok a munkánk. Főleg szenet, fűtő­olajat, sok mezőgazdasági terméket, a nagyüzemek késztermékeit továbbítjuk. Nem csodá, ha nagyon kifá­rad az ember, amire a szol­gálat véget ér. Háromtagú brigádunk egy ilyen 12 óra alatt bizony 250—300 kocsit is rendez. Itt csak az az em­ber állja meg a helyét, aki megszokta ezt a nehéz, ve­szélyes munkát. Ide szolgá­latba csak az az ember jöj­jön, különösen ha éjszakás, aki kipihente magát. Nem csoda, ha az ember odahaza sokszor még az ebédet is el­aludja, és csak akkor eszik valamit, mielőtt elindulna otthonról. Én például Szala- szendről fél ötkor indulok autóbusszal Mórára, ahonnan délután 5 óra 9 perckor in­dul a személyvonat Miskolc­ra. Este 6 óra 25 percre érünk a Tiszaira. Itt átszállunk az „Ilonka-menetre”, vagyis ab­ba a két személykocsiból álló szerelvényre, amely kihoz bennünket ide, a munkaterü­letre. Itt azután átöltözünk. Az ember fölveszi a védő­sisakot, a munkaruhát, a védőkesztyűt, a jelzőzászlót, vagy éjszaka a jelzőlámpát és magához veszi a jelzősí­pot. Sajnos sokszor az eső­köpenyt is föl kell venni, bár ez nem sokat ér, mert hamar elázik. Aztán a lét­számellenőrzés, és az álta­lános eligazítás után az állo­másirányítótól megkapjuk te­lefonon az utasítást. Ennek alapján a rendezőpályaudvar több tíz vágányából a hoz­zánk tartozó 8—10 sínpáron este 7 órakor hozzákezdünk a munkához. Állomási sor­rendben állítjuk össze a vo­natokat. Nemcsak fizikailag nehéz munka ez, hiszen egy csavarkapocs legalább 25 kilo­gramm, de sokat kell men­ni, szaladni és nagyon éber­nek kell lenni. Éjszaka kü­lönösen nagy szükség van az állandó fegyelemre és figye­lemre. Sok a fény, sok a zaj, mozgó kocsik között kell Bckc Gábor Elmondja: Beke Gábor kocsirendező

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom