Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-01 / 281. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1974. dec. 1., vasárnap Moszkvát találkozás jm, mi maradt meg V ajUIJ famine év után Afonyin Ivan Mihajlovics emlékezetében Miskolcról, s azokról a magyar városokról, községekről, amelyeket a 18. gárda lövészezred parancsnokaként katonáival, s a Vörös Hadsereg többi egységeivel felszabadított? Kíváncsian, leplezetlen izgalommal vártam a vele való találkozást, s bevallom: előre elkészített kérdéseimet hirtelen gyerekesnek, banálisnak éreztem, amikor a fehér hajú, magas, szikár ember a terembe beléptVt és mosolygó tekintetével feloldotta a feszültséget. A j „harc”, a „háború”, a „tá- | madás” és „ellentámadás” fogalmát mindenki másképp, egy kicsit a saját emlékei, átélt élményei alapján rakja össze. Nekünk, mivel itt éltük át: a miskolci és a város környéki felszabadító harcok adtak személyes élményeket, s amikor a felszabadulás évfordulóján emlékeinket idézzük, az egésznek ez a rész az alapja. Afonyin tábornoknak, a Szovjetunió hősének, mint annyi szovjet harcosnak, parancsnoknak, Sztálingrád és Berlin között Miskolc egy a sok közül. Előre kidolgozott kérdéseimet ezért is hagytam jegyzetfüzetemben, hiszen 1944. december 3-ával csak nekünk ért véget, Afonyin tábornok számára azonban még folytatódott a háború. Harci gépek zúgása verte fel az éjszaka csendjét 1944. szeptember 23-án. A 2. Ukrán Front 53. hadserege 18. páncélos hadtestének előretolt alakulatai átlépték a román—magyar határt. Három nappal később Bojuha- nov százados harckocsizó százada behatolt Makóra, s felszabadította az első magyar várost. A harcok zöme azonban még hátra volt. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság a legnagyobb erőfeszítéseket a Varsó— Berlin irányban összpontosította, ahol a legfontosabb feladatot, a hitlerista Németország mielőbbi szétzúzását kellett megoldani de a szovjet—német front déli szárnyán harcoló szovjet csapatok hadműveleteinek is nagy jelentőséget tulajdonított. 1944. őszén éppen itt dőlt el a délkelet-európai népek felszabadulása a fasiszta iga alól: Bulgária és Románia felszabadítása után a horthysta Magyar- országnak a háborúból való kivonása lett a front déli szárnyán levő csapatok legfőbb feladata. A 2. Ukrán Front főparancsnoka Mali- novszkij marsall, egyik közvetlen beosztottja Afonyin tábornok volt. — Mándok, Hajdúnánás, Nyíregyháza után kerültem Miskolcra. Az északi iparvárost csapataink akkorra már felszabadították, de tennivalónk még mindig sok volt. A lakosság ellátása, a közbiztonság helyreállítása, a közlekedés megszeryezése, az élet beindítása nagy fegyelmet, szervezettséget követelt. Nem sokáig maradtam ott, mert a parancs Füzesabonyba szólított, de a városra ma is jól emlékszem. Felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtottak munkánkhoz az ellenállási mozgalom alatt szerveződött kommunisták, munkások. Füzesabony után Eger, majd Jászberény, Jászapáti, később Üllő, Vecsés lett Afonyin tábornok útja. S amikor Miskolcon már harmadik hónapja szabadon éltünk, Buda felszabadításakor Afonyin Ivan Mihajlo- vics tizennyolc helyen megsebesült. — Egy szolnoki kórházba vittek és Sztálinnak azt jelentették, hogy 2—3 nap vah hátra az életemből. Azóta harminc év is eltelt, s amint látja, élek... A magyarokat sokszorosan szeretem. Hiszen életben maradásomat egy magyar nő kétszázötven grammnyi vérének köszönhetem ...! Nem tudom, ki volt, s azt hiszem, sohasem fogom megtudni. A kórházban abban az időben nem jegyezték fel a neveket. Felépülésem után újból harcok következtek: Bicske, Tatabánya, Győr, majd április 2-án a Fertő-tónál osztrák területre léptem... Afonyin tábornok ma a Szovjet—Magyar Baráti Társaság egyik moszkvai vezetője és egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy a magyar emberekkel találkozzék. így volt ez az idei november 7-i ünnepségen is. Ö volt a borsodi békevonat utasainak házigazdája, s ahogy az egy házigazdához illik, ő nyitotta meg a táncot is __A fiatalosan m ozgó, fehér hajú idős ember a búcsúzásnál magához intett: Aí5J«i «5# üdvözletem /Mijjd dl a m{skoici. aknak és minden magyar embernek. De különösen ... különösen ... azt hiszem, érti, miért mondom: a magyar nőknek! íme, Afonyin tábornok kérésének eleget tettem! Önodvári Miklós Homok hellén* m iárdos gyár A gyár — amely ma nevében a Miskolc felszabadulását követő első szabad, békés nap emlékét örökíti meg — harminc esztendeje nem volt egyéb füstölgő romoknál. Pedig a pusztulást nem maga a háború okozta. Az 1944 nyári bombatámadások alatt az akkori Deichsel Adolf Magyar Acéldrót-, Drótkötél- és Drótárugyár Rt. üzemei mindössze három bombatalálatot kaptak. A gyár halálos ítéletét maga a német tulajdonos mondta ki. A mostani December 4. Drótművek hosszú nevű elődje 1937-ben 400 munkást és 37 alkalmazottat foglalkoztatott. Termelése ekkor évi 5 ezer tonna acélhuzal és az 1200 tonna sodronykötél volt. A második világháború, a hadigazdálkodás gyors felfutásához vezetett: a dolgozók létszáma elérte az ezret. Azután, a bombázások idején az igazgatóság úgy rendelkezett, hogy föld ala kell telepíteni a gyárat. Erre azonban a szovjet csapatok gyors előretörése már nem hagyott időt. 1944. november 9-én, arra a hírre, hogy a szovjet csapatok már He- jőcsabán vannak, a gyár főmérnöke, titkára, üzemvezetői és családtagjaik elmenekültek. De a munkások és az alkalmazottak nem hajtották végre az áttelepítésről szóló parancsot. Néhány gépet, berendezést sikerült elrejteniük. A pusztulás azonban mégis csaknem teljes volt: a tulajdonos parancsára az épületeket felrobbantották. Csak csupasz, kormos falak me- redeztek az egykori gyár helyén, a félig, vagy egészen leszerelt, de el már nem szállított gépek a romok alá kerültek. Amikor végre elérkezett a szabadság első napja, a drótgyári munkások minden utasítás nélkül megkezdték a romok eltakarítását. Vagy százharmincán voltak, akik nem adták fel a reményt. Szabaddá tették az utakat, s keresték, mi használható még a géproncsok közül. Szövetkezeti formában dolgoztak, javították a gépeket. Hamarjában szögverőgépet és úgynevezett láncgépet barkácsoltak; ácskapcsokat, drótot gyártottak. Részben a felszabadító szovjet hadsereg számára, részben, hogy vidéken eladják, s így szereztek élelmet a dolgozók. A gyár, mint volt német üzem, szovjet tulajdonba került, s 1946 és 1952 között a szovjet iparigazgatás 16 millió forintot fordított újjáépítésre és fejlesztésre. Ekkor épült a gyár történetében az első fürdő is 1952-ben a Szovjetunió a magyar állam tulajdonába adta a gyárat, amely ekkorra már elérte a háború előtti legmagasabb termelési szintet. A felszabadulástól kezdve rohamosan fejlődött a gyár. Es most, a felszabadulás 30. évfordulójának esztendejében a December 4. Drótművekben 50 ezer tonna acélhuzal és 11500 tonna sodronykötél készül. Az óriási ütemű fejlődés a drótgyári dolgozók áldozatos munkájának, s az idő közben megvalósult fejlesztéseknek köszönhető. Nagy része van benne a gyár megnövekedett szellemi kapacitásának is: 1956 januárjában a drótgyárnak két mérnöke és hét technikusa volt. Ma több mint negyven mérnök, 120 technikus és 100 közgazdasági technikumot végzett szakember dolgozik itt. A gyár jól felkészült gárdáját sikeres szabadalmak, újítások dicsérik. És a mostani 2200 dolgozónak több mint a fele szocialista brigádokban dolgozik. A drótgyári kollektíva december 3-ára teljesíti idei kongresszusi felajánlását, s a jubileumon ünnepélyesen is elhangzik majd a bejelentés: a December 4. Drótművek termelése ebben az esztendőben 970 millió forint lesz, árbevétele pedig eléri az 1 milliárdot! A romok helyén az újjászülető gyárban bebizonyosodott, hogy igazi gazdái a munkások. Az ő odaadó munkájuknak köszönhető, hogy ma a világpiacon is jegyzik, ismerik a gyárat. A szocialista országokban, s a tőkés piacon is szívesen vásárolják termékeit: exportja eléri a 2 millió rubelt, illetve a 2,5 miilió dollárt. Emellett, természetesen, mint az ország egyetlen acélhuzalgyárának, ki kell elégítenie az összes belföldi igényeket is. Azok közül, akik harminc esztendeje a romokból próbálták újjáéleszteni az el- pusztítot gyárat, sokan még ma is itt dolgoznak. Néhá- nytin közülük éppen most. a jubileumon vehetik majd át a három évtizedes munka elismerését jelképező aranygyűrűt. Mások már egy-két évvel ezelőtt elérték a harminc esztendős szolgálatot, s régi gyűrűtulajdonosok. De a város fel- szabadulásának 30. évfordulóján az egész kollektíva együtt ünnepel. Ünnepük azt a napot, amikor a romokon ők is megkezdhették az új élet megteremtését. S hogy az ünnep még emlékezetesebb legyen, — az eredmények lehetővé teszik —, ezen a napon a tervezett jútalofri négyszeresét fizetik ki a törzsgáidának. Flanck Tibor Milyen volt élete legnehezebb napja? Elmondja: Barla Anna nyugdíjas, az egykori MÓKÁN Komiíé tagja — Sok nehéz nap volt az életemben» Sok nehéz nap!... Nagy családban születtem, ahol sok gyerek volt. Az apám kovácsként dolgozott a vaskohászatban. Gyerekkoromtól dolgoznom kellett. De mit is tehetett annak idején a munkásember gyereke? Viszonylag későn, húszéves koromban tanultam szakmát. Nőifodrász lettem. Az inasévek után segéd voltam, aztán letettem a mestervizsgát, és béreltem egy kis üzlethelyiséget Üjdiósgy őrben, az akkori Andrássy utca 29. szám alatt. Egy szoba volt az egész és egy kis mellék- helyiség. A munkásmozgalommal már korábban kapcsolatba kerültem, hiszen a sógorom, Fekete Mihály illegális kommunista volt. Az is igaz, hogy Bebelt hamarabb olvastam, mint például Móricz Zsigmondot. Én akkor még nem voltam a párt tagja, de tulajdonképpen tudat alatt is úgy készültem, hogy az leszek. — S mikor megérkeztek, eljöttek a nehéz évek, a háború évei különösen ezek közül az utolsó, már tudatosan tettem azt, amire kértek. Az én kis fodrászüzletem alkalmas volt arra, hogy az illegális pártmunka része legyen. 1944 márciusában, a németek bevonulása után először kisebb feladatokat kaptam. Üzeneteket kellett továbbítanom. Ez volt a jelszó: „Üzenetet hoztam Mókán úrtól, vagy Van-e üzenet Mókán úr számára?” Rendszeresen hallgattuk a Kossuth adó műsorát és felhasználtuk propagandamunkánkban. És ahogy egyre nehezebbek lettek a napok, úgy lett nehezebb a mi életünk, a mi munkánk is,. Röplapokat kellett továbbítanunk, terjesztenünk, este, kijárási tilalom idején, sötétben, őrjáratok puskás-csizmás kopogásától űzve, jelszavakat, sarlót, kalapácsot festettünk a falakra, fegyvereket fejtegettünk az üzletben, az elvtársaink telefonbsizalokat vágtak el, akadályozták a németek mozgását. S én nappal, mint fodrász, agitáltam az asszonyokat, a vendége* - met, hogy ne meneküljenek el, maradjanak szülőhelyükön. És emellett ott volt az anyám és az apám, a rájuk való munka. Nem mondhatnám, hogy nem féltem. De hát fiatal voltam és sok mindent elbírtam. Az illegális munka felelősségének súlyát is. így érkezett el az a nap, amelyet dátum szerint pontosan nem tudok már. De azt hiszem, 1944. novemberének második felében volt. Ekkor már a MÓKÁN Komité felvette a kapcsolatot a közelgő szovjet egységekkel. Az ő kérésükre készítették el egy éjszaka Miskolc városának térképén azokat a bejegyzéseket, amelyek a német egységeket, ütegeket tüntették fel. Nagyon jól emlékszem arra a délelőttre, amikor ott volt nálam az üzletben Nemes Éva is, és amikor Fekete Mihály és Orosz Kálmán eljöttek hozzám. Azt a megtisztelő feladatot kaptuk, hogy mi juttassuk el ezt a sok ember munkájával készült, értékes térképet Diósgyőr másik végébe, egy magányosan álló családi házba. Nagyon jól emlékszem, gumicsizmát, fekete télikabátot és egv kendőt, anyámnak valamelyik kendőjét vettem magamra. Egy kis kosarat akasztottam a karomra, egy kis ennivalót tettünk bele. Hasonlóan öltözött fel Nemes Éva is. A térképet először zsebkendőbe, aztán egy papírba csomagoltam, és a kebelembe rejtettem. Délelőtt indultunk el gyalog. Akkor már fölöttünk tüzérségi párbaj dör- gött, és az út alatt nemegyszer a közelünkben is robbantak aknák. Mi elől mentünk Nemes Évával, Fekete Mihály és Orosz Kálmán kis távolságban követtek bennünket, és én tudtam, hogy fegyver is van nálunk. Emlékszem, hogy már olyan hideg volt, hogy lehelletünk is látszott a levegőben. Keresztülhaladtunk a szinte kihaltnak tűnő Diósgyőrön és én megláttam a távolban azt a magányos családi házat, ott, szinte az erdő széléri, ahová célunk szólított. — Ahogy közeledtünk a ház felé, úgy szaporáztuk lépteinket. Aztán egyszer csak bent voltunk a házban. Elővettem a kebelemből a zsebkendőbe, papírba csomagolt térképet, lehántotlam róla a papírt és a zsebkendőt és remegő ujjaim alatt is érez4 ti, hogy á térkép nyirkos. Akkor csak az járt a fejemben, hogy miképpen lehet ez, hiszen hideg van és a térkép jól be is volt csomagolva. Vajon mitől lett nyirkos? A térképet azután a férfiak, Fekete Mihály, Virág Miklós, Orosz Kálmán és Márkus Dezső vitte tovább a i szovjet csapatoknak. Emlékszem rá, hogy az ablakból f néztünk utánuk, ahogy eltűn- í tek egymás nyomában az er- | dőben. Ott, akkor, abban a | házban egy kicsit megpihentünk, ettünk egy kevés kenyeret. egy kis kenyérszeletet, aztán, mivel korán sötétedett, Évával elindultunk visszafelé. Akkor, akkor este, azon az éjszakán még nem tudtam, de másnap már igen, hogy a térkép eljutott a szoőjet katonákhoz. Az a térkép, amelyet több ember állított össze megfigyelései alapján, amelyet én is vittem néhány kilométeren keresztül keblembe rejtve, az a térkép, amely a szovjet seregeknek segítséget nyújtott harcukban. És a mi felszabadításunkban. — Hát, talán ez volt életem legnehezebb, de talán legszebb napja is. Mert azóta is voltak nehéz napok, hiszen sok munkánk volt és van ma is, de ezek a nehéz napok már mások és egyre kevesebbek, és egyre több a normális hétköznap, a jel megérdemelt ünnep, az emlékezések napja, és talán egyre több lesz a napok közül a szép... O. J. L. J.