Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

«mmnaft 1974. dec. 25., szerda www «uraim' ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 I A karácsonyi asztal meg­hitt légköre befelé irá­nyítja az emb'er tekin­tetét. Enyhülést keresünk ilyenkor, s a világgal a csa­ládi körből kitekintve keres­sük a kapcsolatot. De a való vilj^> mégis úgy telepszik rncflénk, úgy vesz részt éle­tünkben, mint talán soha azelőtt. Ilyenkor sugározza a tv egyébként is az év egyik leghosszabb műsorát, ilyen­kor van legtöbb időnk rádió mellett ülni, vastag újságkö- teget átlapozni: ilyenkor be­széljük meg szőkébb körben, ami foglalkoztat bennünket. Ezen a karácsonyon — mindnyájunk örömére — nem a feszült és mind job­ban feszülő nemzetközi hely­zetről kapunk hírt, — ha maradt is még elég háborús góc. A vészterhes és nyug­talanító fronthírek helyett most inkább a béke irányá­ba végrehajtott „frontáttö- rés”-ről cikkeznek a lapok — ahogyan például a Vlagyi­vosztok! „csúcs” eredményét néhány nagy amerikai újság is kommentálta. De azért világunk képe tá­volról sem idillikus. A „har­madik világ” számos orszá­gában most csap vissza a hosszú gyarmatosítás követ­keztében lefékeződött fejlő­dés minden következménye: éhínség gyötör tízmilliókat, és az elemi létfenntartási eszközökhöz is alig jutnak hozzá további százmilliók. Igaz, a teljes képhez hoz­zátartozik, hogy a világot ma soha addig nem látott ará­nyú munkamegosztás köti össze, s így a szocialista or­szágok nemzetgazdaságainak se közömbösek a további ki­hatások. S ha ezzel kapcso­latban nekünk is vannak és lesznek gondjaink, alaphely­zetünk azért merőben külön­böző a kapitalizmusétól. H azai viszonyaink jól tükrözik ezt a képet. Mindenkinek van munkája, és mindenki tud­ja: lesz a jövőben is. Valójá­ban annyira távolivá és ide­genné vált fogalmainktól a folyamat, ami a nyugati or­szágokban nap mint nap le­játszódik; munkások és al­kalmazottak tömege veszti el munkáját annak reménye nélkül, hogy újat kapjon he­lyette; kis egzisztenciák tö­mege megy tönkre és zárnak be boltjaik, műhelyeik, vagy eladják farmjukat. Ilyen le­hetőséget latolgatni náluk el­képzelhetetlen, hiszen a szo­cializmus nyújtotta létfeltéte­lek garantálják a társadalmi biztonságot és a munkát. Való igaz az is, hogy gaz­dasági növekedésünk üteme nem produkál látványosan magas számokat. Fejlesztés- politikánkban az arányos, biztos és a hatékonyság nö­vekedésén alapuló előrehala­dásra összpontosítjuk erőin­ket. Az élet változásai, a mi­nőségi tényezők javulása azonban annál kézzelfogha­tóbbak. A gazdasági bizton­ság fokát mutató statisztikai mérés lehetőségeinek legszé­lesebb skáláján is azt az eredményt kapjuk, hogy az emberek hosszú távra és bi­zakodva terveznek. Az idei ház- és lakásépítési előirány­zatokat túlteljesítjük. A tar­tós fogyasztási cikkek vásár­lása minden eddiginél na­gyobb arányú — kezdve a lakberendezéstől a gépkocsi­ig, vagy háztartási gépesíté­sig. A fogyasztási struktúra kimutathatóan javult, táplál­kozás és ruházkodás dolgá­ban is. A reáljövedelmek az utóbbi három esztendőben a vártnak megfelelően növe­kedtek, jóllehet, áremelések is voltak. Igen módszeresen került sor az elmúlt években a tár­sadalmi rétegek helyzetének vizsgálatára is, és több nagy­jelentőségű intézkedés szüle­tett. A munkások, a nők, az ifjúság, a termelőszövetkeze­ti tagok, a nyugdíjasok kö­rülményeinek fejlesztése ér­dekében fontos gazdasági, pénzügyi és jogi döntések születtek. Ezek a statisztikai­lag kevésbé mérhető dolgok, a társadalom tagjainak köz­érzete, biztonsága, a szemé­lyes boldogulás feltételeinek javulása szempontjából azon­ban nagyon is fontosak. Mindezekhez járulnak most a további előrehaladásnak azon tényezői, amelyekre az MSZMP Központi Bizottsá­gának irányelvei rámutatnak, s amelyek alapul szolgálnak az MSZMP XI. kongresszu­sának munkájához. De természetesen a képhez más is hozzá tartozik. A vi­lág gazdasági feltételek rom­lása önmagában is azt dik­tálná, hogy jobb, hatéko­ny abb és áttekintőbb mun­kával kell amennyire csak lehetséges kiegyensúlyozni a hátrányokat és az ebből adó­dó elkerülhetetlen vesztesé­geket. Minthogy céljaink nem szorítkozhatnak csupán erre, hanem változatlanul fejlődni akarunk, ez az erő­feszítések növelését követeli. Ha fenn akarjuk tartani a fogyasztás színvonalát — és nem csak fenntartani, hanem j egészségesen és arányosan növelni akarjuk —, akkor a termelés oldaláról nézve töb­bet, olcsóbban és hatékonyab­ban kell előállítanunk. Az­zal mindenkinek tisztában ( kell lennie, hogy exportpia-1 caink igényesebbé, és sok esetben nehezen megtart- hatóvá váltak mint azelőtt. Gazdaságunk pedig — éppen a tőkés inflációs nyomás mi­att — a lehető legésszerűbb mértékig takarékoskodni kö­teles mindennel, amit devi­záért kell beszerezni. Ennek elbírálása és okos szelektá­lása a gazdasági szakembe­rekre, vezetőkre tartozik. A hozzáállás, a közszellem, a dinamikus gazdasági maga­tartás, a jogos „fogyasztói szemlélet” kiegészítése a fe­lelős állampolgári szemlélet­tel és a szocialista „termelői szemlélettel”, viszont vala- j mennyiünk leckéje. G azdaságunkban — mint l tapasztaljuk, —, meg- I van a kellő rugalmas­ság, hogy alkalmazkodjék a kialakult új feltételekhez, társadalmi-lélektani értelem­ben, s magatartásunkban megfogalmazott válasz alak­jában is. Kemény, dinamikus, realista gazdasági magatar­tással, szocialista lendülettel kell folytatni munkánkat. Legjobb üzemeink, vállalata­ink, amelyek a kongresszus tiszteletére ilyen célok érde­kében kezdeményeznek, már sok jó példát mutattak erre. Hiszen a szocialista társa­dalom lehetőségei, minősége, éppen abban rejlik, hogy akaratát, fő erőit és fő fi­gyelmét a legfontosabb célok­ra képes összpontosítani. R. L. Bejegyzés a brigádnapló 12. oldalán: „Brigádunk öt tagja felajánlotta, hogy a megyei tanács Miskolc járá­si Hivatala által szervezett árvízkár felmérésben részt vesz és munkájával segíti, hogy a kárt szenvedett csa­ládok mielőbb új otthonba költözhessenek... A munkában részt vesz­nek: Endrődi Jenőné, özv. Kiss Jánosné, Nemes Attilá- rié, Vajda Gyuláné és Veit Sándor. Eddig a szűkszavú bejegy­zés, amely egy brigádgyűlé- sen elindította azt a patro- nálási akciót, amely az egész megyei tervező válla­latra kiterjedt. Erről már Endrődi Jenőné, a brigád­napló bejegyzője beszél. ® — Azokban a napokban indultunk el, amikor még magasan állt a Sajó kiáradt vize. Azt hiszem, kevés, ha azt mondom, valamennyien megrendült ink, olyan vá­ratlanul értek bennünket a különböző benyomások. Volt olyan család, ahol a 30 éve betegen fekvő idős ember ágya alatt tört fel a víz, másoknak néhány éve fel­épített új házát döntötte romba. Egy másik helyen ré­gi családi ellentéteket ka­vart fel. Mind-mind egy- egy emberi sors. Ami a legmélyebb nyomot hagyta bennünk, az Margit­ka esete. A férje két éve meghalt, s most az ő házu­kat is elvitte a víz. Amikor ott jártunk, az ágya össze­kötözött ruhákkal az ablak­nál úszott. Nem sokkal ké­sőbb összedőlt az alámosott épület is. Hajlék nélkül ma­radtak. — Szabó Lászlónénak négy gyereke van — megáll és gondolkozik. — Talán nem is Lászlónénak, hanem Sándornénak hívják? — Át­kiabál a lervezöasztal mel­lett ülő társaknak. — Mar­gitkát hogy hívják? Senki sem tudta ponto­san. Csak úgy ismeri min­denki: Margitka. A gyereke­ket is a keresztnevükön so­rolták. — Amikor visszajöttünk, brigádgyűlést hívtunk össze. Valamilyen módon minden­képpen segíteni akartunk. Nem tudtuk még, hogyan, csak segíteni akartunk, hi­szen ők akkor nagyon, na- 'gyon rá voltak szorulva a segítségre. Egy hét alatt szinte min­den ember, aki a műterem­ben járt, hozott valamit, öt nagy doboznyi ruha, cipő és a legszükségesebb holmi gyűlt össze, hiszen nekik mindenüket elvitte a víz, te­hát mindent pótolni kellett. • Arnóton, az árvíz levonu­lása után Szabóékat ideigle­nesen a tűzoltószertár két helyiségében helyezték el. Közben a Pelikán brigád ál­tal kezdeményezett akció szétgyűrűzött, és a BOR- SODTERV szinte valameny- nyi dolgozója bekapcsoló­dott a Szabó család segíté­sébe. A tervező vállalat egy szekrényt és két széket ajánlott fel, de volt, aki gyermekágyat és heverőt, egy másik dolgozó rádiót adott. Amikor az ajándékot át­adtuk, akkor fogant meg bennünk, hogy Margitkának veszünk egy mosógépet. Tíz, húszforintonként adtuk ösz- sze az árát, de volt, aki öt­ven forinttal járult hozzá. Jelenleg 1500 forintnál tar­tunk és biztosan összejönnek a még hiányzó forintok is. Közben a naplót nézzük, amely hírt ad a brigád éle­téről. Az újonnan alakult Pelikán brigádnak a napló tanúsága szerint még nincs nagy múltja. A napló tanu­lásról, s a brigádélet kisebb eseményeiről számol be. A vastag, vörös borítású könyv lapjainak zöme hófehér. De ahogy múlik az idő, folya­matosan jegyződnek majd fel a brigádélet eseményei; • — A Mikulás előtti napon is kint voltunk náluk. Szent- péteri Lászlóné — egyik kol­légánk — öltözött fel Mi­kulásnak. Mikulás-csomago­kat vettünk a gyerekeknek A többi ajándékot szánté csak jelképesen tudtuk át­adni. Alig fért el az egyet­len ágyon a sok ruhanemű. Kutatás víz után. „Magaslesen” a kirándulók. A gyerekeknek persze, na­gyon tetszett a Mikulás. De mi talán jobban meg vol­tunk hatva, mint ők. Meg akartuk tőlük tudni, hogy később milyen ajándékot szeretnének. Ezért Szentpé- teriné megkérdezte: „Mit kértek még a Mikulás bá­csitól?” A legkisebb, a há­roméves fekilt: „Nem bácsi, hanem néni". Aztán kide­rült, hogy a hétéves „nagy­fiú” korcsolyát szeretne. Megígértük, hogy meglesz a korcsolya is. — Utána itthon úgy hatá­roztunk, hogy amennyiben erőnktől telik, a jövőben is mindenképpen segítjük a Szabó családot. Még nem tudjuk, hogyan, miképpen alakul a sorsuk, hiszen a la­kásukat elvitte a víz, és ön­erőből képtelenek lennének újat építeni. • Nézzük a naplót. A rövid bejegyzéseket, amelyek hírt adnak egy brigád életéről. A tanulás, a munka és a szó­rakozásról szóló hírek mel­lett a Szabó család segítése is szerepel a lapokon. De csak néhány sorban. Nem hivalkodnak vele, egyszerű, szinte szóra sem érdemes hétköznapi tettnek érzik. Se­gíteniük kell egy bajjsa jutott családon, mert az rászorul a segítésre. Aztán visszalapozunk az első oldalig. Ott, a tussal gondosan megrajzolt mon­dat. a brigádmozgalom hár­mas jelszava. A fekete lakk- csillogású betűk felragyog­nak a fehér lapon; Szocia­lista módon dolgozni, tanul­ni, élni.. | Hajdú Gábor 1-\ ovább kell erősíteni a pártmunka poli­tikai. mozgalmi jel­legét. Fel kell lépni min­den szinten a helyenként mutatkozó hivatalnoki stí­lus és az indokolatlanul sok papírmunka ellen, mert ez figyelmet és energiát von el a tömegek körében oly- tatott politikai tevékeny­ségtől’’ — olvasható a Köz­ponti Bizottság irányelvei­ben, mintegy sűrítve, sok­sok hétköznapi vitát a párt­munka minőségének rend­hagyó összefoglalásaként. Emlékszem, jó másfél esz­tendővel ezelőtt az eszter­gályos szakma becsületéről, ha úgy tetszik, rangjáról beszélgettem a DIGEP-ben elismert szakmunkásokkal. Czövekh István párttitkár — maga is kiváló reprezen­tánsa a szakmának — meg­jegyezte: én pártmunkás vagyok és a szakmám esz­tergályos. Mindkettőt hiva­tásnak tekintem. Hogy mit jelent eszter­gályosnak lenni, azt akkor megírtam. Most, hogy a Köz­ponti Bizottság iménti so­rait olvastam, olyan párt­munkások életútjára emlé­keztem, akik évtizedeken át fáradoztak az emberek kö­zött, az emberekért. Mun­kájuknak egyetlen célja és értelme volt, az em berek sor­sának, tudatának alakítása. Tették ezt oly elkötelezett­séggel, áldozatvállalással, s' mondjuk ki őszintén, sok­szor lemondással, sohasem öncélúan, hanem mindig a közös ügy hitében, amelyet csak egyetlen szóval lehet illetni: hivatás. Sokszor részt vettem Bor­sodban különféle pártfóru­mok tanácskozásain, párt­munkások, hivatalos és ba­ráti eszmecseréjén. Mindig megkapott az, milyen szen­vedélyesen keresik, kutat­ják a pártmunka új mód­szereit, s mennyire felelős­ségteljesen alakítják saját munkastílusukat. S ezek a kísérletezések nemcsak a munkamódszerek megújítá­sát célozzák, hanem a poli­tikai munka mélyebb, gaz­dagabb, újszerűbb értelme­zését is tartalmazzák. A z útkeresésnek, az új módszerek mindenna­pi alkalmazásának jó példája volt éppen a kö­zelmúltban az, amikor a megyei párt-végrehajtóbi- zottság tagjai ellátogattak egy-egy üzembe, munka­helyre, s szinte kötetlen be­szélgetés formájában tájé­kozódtak az ott dolgozók napi munkájáról, életéről, örömeiről és gondjairól. A Miskolc városi Pártbizott­ság vezetői úgynevezett munkásfórumokon váltottak szót politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális té­mákról, a megyeszékhely egy-egy üzemében. Ezeken a találkozásokon kimondva, kimondatlanul sokszor érez­te az ember, hogy a kom­munista nemcsak akkor végez pártmunkát, ha konk­rét megbízatást teljesít, ha­nem minden esetben, ami­kor emberek között van. De politikai munkát végez, ha úgy tetszik politizál maga­tartásával, közéleti szerep­lésével, viselkedésével, egy- egy megnyilatkozásával, és a mindennapi munkájával egyaránt. Ezért jóérzés hal­lani, amikor egy pártmun­kásról azt mondják: ez az ember nemcsak beszél kom­munistaként, hanem úgy is dolgozik és gondolkodik, él és viselkedik. S tulajdon­képpen az ilyen életvitel magában is politizálás, pártmunka. S ez a szemé­lyes példamutatás azután környezetformáló erő lehet, segítséget nyújt az emberek nevelésében. Ezért is szok­tuk mondani, hogy kom­munistának lenni, pártmun­kás módjára viselkedni nemcsak akkor kell, ami­kor az ember valamilyen konkrét megbízatást teljesít, amikor hivatalosan jár el, hanem magánemberként is. M ost, amikor az irány­elvek szellemiségében több pártszervezet pártmunkása csökkentve a papírmunkát, úgynevezett hivatali elfoglaltságot, a párhuzamos jelentéskészí­tést, éppen arra törekszik, hogy minél több időt tölt­sön az emberek között, ta­pasztalhatjuk, hogy a kom­munisták személyes maga­tartása mennyire vissza­tükröződik a mindennapi munkában, az emberi kap­csolatokban. S ez a szó igaz értelmében politikai tevé­kenység, hivatástudattal végzett pártmunka. Ezért beszélünk mostaná­ban egyre többet arról, hogy a pártmunkások tartózkod­janak gyakrabban az em­berek között. Előny az. ha a pártmunkás jó isme­rője egy-egy területnek, az ott dolgozó embereknek, állandó kapcsolatot tartva velük. Az ott töltött idő nem valamiféle formaság, látszatpolitizálás, hanem jó módszere a tájékoztatásnak és a tájékozódásnak — nem jelentések, másod- és har­madkézből kapott informá­ciók alapján, hanem köz­vetlen, személyes kapcso­latok révén. Mindez a pártmunkástól időben és munkában több­letfáradozást, esetleg le­mondást is igényel. Közvet­len környezetünkben is ta­pasztalhatjuk, hogy a párt­munkás gyakran a szabad idejéről, a tanulásról, a szórakozásról, sőt még a családdal töltött idő egy részéről is lemond a közös­ségért, az ügy Iránti elkö­telezettségért. S hogy va­laki ilyen feladat megol­dására alkalmassá váljék, ahhoz nem elég csak a dip­loma. A hivatásos párt­munkásoknak legalább eny- nyire szükségük van a po­litikai felkészültségre az elvi szilárdságra, a kom­munistákat jellemző emberi vonásokra, a vezetői rá­termettségre. az emberek szeretetére. becsületere. és a jó t’jékozottságra mint a szakmai tudásra. P ártmunkásnak lenni — a gyakran tapasztal­ható szerénvebb anya­gi elismerés mellett is — szép feladat, a nép iga? ügyét szolgáló küldetés Ta­lán ezért is van az. ha va­lakit megkap ennek a hi­vatásnak a szépsége azt egv életen át elkíséri. Ezért van az, hogy párt­munkásnak lenni — híva tás Paulovits Ágoston ' I „ _____________________ I L éiiitHsáo és elMaladás A pártiRBRka I Pelü-iripi uniója

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom