Észak-Magyarország, 1974. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-04 / 181. szám

( ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 «a 1974. míg. 4., vasárnap A Rákócziik könyvei a pataki tékaban J Legszebb hagyományaink ■í iránt érzett büszkeséggel j gondolunk az irodalom, tu- “ domány, művészet évszáza­dos könyvkincseire, a nagy elődök alkotásaira, amelyek híres könyvtárakba gyűjtve találhatók. Ezek egyikévei, a 443 éves sárospataki té­kával éppen megyénk di­csekedhet. Az 1830-as években Pol­lack Mihály tervei szerint épített klasszicista stílusú könyvtárterem gyönyörű jávorfa-kazettás padlózatát a közelmúltban restaurál­ták az Országos Műemléki Felügyelőség szakemberei. Körös-körül mindenféle hatalmas bőr- és fatáblák­ba kötött fóliánsok: latin, görög, héber, angol, német, francia és különböző szláv nyelvű történelmi, teoló­giai, természettudományos művek a könyvnyomtatás feltalálásától kezdve a XVIII. századig. Az ódon illatú nagyterem a maga 40 ezer kötetnyi régi könyvé­vel. külön könyvmúzeum­nak is tekinthető. Az eme­leti termekben sorakozik katonás rendben a 220 ezer kötetes könyvtár többi da­rabja. Hagyomány volt mindig a kollégium életében, hogy a külföldön járt tanárok, diákok sohasem tértek on­nan vissza úgy, hogy köny­veket ne hoztak volna ma­gukkal a téka számára. Az állomány gyarapodása első­sorban adományozás útján történt. Az első nagyobb, könyvadomány III. Rákóczi Zsigmond nevéhez fűződik, aki 1652-ben kelt végrende­letében a kollégiumnak ajándékozta az atyjától, l. Rákóczi Györgytől örökölt, várbeli könyvtárát. Évszá­zadok vihara alaposan szét­sodorta a hajdani Rákóczi- könyve'ket, de égy régi ka- taíógustöredék szerint még ma is 668 olyan kötete van a pataki tékának, amely valamikor a Rákócziak könyvtárába tartozott. Szerette, gyűjtötte a könyveket I. Rákóczi György. Amikor 1626 telén Berlinben járt, hogy Beth­len Gábor fejedelem szá­mára megkérje Branden­burgi Katalin kezét, még erről az útjáról is néhány friss kiadású könyvvel tért haza, köztük volt, Gregori­us de Valentia négy folió- kötetből álló műve is, ame­lyet Ingolstadtban nyom­tattak, 1592-ben. Megilletődve vesszük kéz­be a könyvek közül az 1552-ben Párizsban megje­lent „Officina Iohannis Ra- vissi, seu naturae história”, vagy a tudományokat ked­velő Rákóczi Zsigmond kéz­jegyével is ellátott, aranyo­zott táblájú „Mysterium Pietatis Bisterfeldi” című művet 1639-ből. A híres El­zevir kiadású történelmi munkáknak egész sorozata található itt az 1600-as évek elejéről, s megvan Bonfini Ungaricarum De- cadesének 1543-as bázeli ki­adása. Soknak a címlapján I. Rákóczi György fejede­lem kezeírása is olvasható ilyen bejegyzés alatt: „Anno 1829 vétettem Lednicen egy szegény Morvából ki üzet- tetett predicatortol.” A későbbiek során sok ne­ves és névtelen volt pataki diák, például Kazinczy Fe­renc, Beregszászi Nagy Pál. Szeremlei Gábor, Teleki József, Zempléni Árpád, Pósa Lajos és mások könyv­tára és leválgyűjteménye is beleolvadt a kollégium könyvtárába, amelynek tel­jes állománya ma 220 ezer kötet könyvet, kétezer ere­deti kéziratot és mintegy félmilliós levéltári anyagot foglal magában. Hegyi József Azzal kezdődőit, hoqy... — Gyerekek!' Kitől kap­tátok ezt a gyönyörű házi­kót? — A miskolci bácsiktól! — kiáltják egyszerre. Ugyanez a válasz a kerti padokra, torna játékokra, falipolcokra. — A miskolci bácsiktól kaptuk! # — Kik is ezek a miskolci bácsik? — kérdezzük Mol­nár Pálnétól, a bogácsi böl­csőde vezetőjétől. — Ök a mi patrónusaink. Nem mások, mint a ME­ZŐGÉP gépjárműforgalmi üzem. Bánki Donát és az összetartás brigádjának dolgozói. Ez a két brigád szocialista szerződést kötött a bölcsődénkkel. Vállalják a bölcsődénk patronálását; felszereléseket készítenek, kijavítják a hibásakat, se­gítenek az udvarrendezés— ben... — Hogyan jött létre ez a kapcsolat a két brigád és a bölcsőde között? A vezetőnő elmosolyo­dik. — Mondhatnám azt, hoqy véletlenül. Mindenesetre ér­dekes módon. A MEZŐGÉP Vállalatnak néhány évvel ezelőtt üdülőtelepe létesült a bogácsi fürdőnél. Azóta a vállalat dolgozói gyakran keresik fel a fürdőnket családostól együtt. — Történt egyszer, hogy egyik dolgozójuk, Berecz Győző 2 éves fiacskája a kerítésen kívülről meglátta a mi gyerekeinket, s besza­ladt a bölcsőde udvarára. Együtt játszott a többiek­kel, nagyon jól érezte ma­gát nálunk, szülei alig tud­ták elvinni. Talán ennek az eseménynek kellemes emléke adta Berecz Győző­nek az ötlefet, hogy a leg­közelebbi brigádgyűlésen, amikor a vállalásokat be­szélték meg, javasolta: tigy- is Bogácson van üdülőnk, vállaljuk el a helyi bölcső­de és óvoda patronálását. A többiek egyetértettek a javaslattal. Megtudtuk, hogy a böl­csőde is szeretné valami kedves ajándékkal meglep­ni a két brigádot. Köszönetként a miskolci bácsiknak! Hajdú Imre Fotó: Kozák Péter önfeledt játék a bogácsi bölcsőde udvarán Kihaló szakmák Mestersége: paíkolókovács Elárvultán áll a műhely. Körülötte alig akad ház. Az egykori lókötő korlátnak már csak a maradványai vannak. Bent az autogén pisztoly sistereg, alatta acélrúd izzik. Az egyik sa­rokban még a régi munkák emlékét, őrzi a kovácstűz­hely. Ma már senki sem gondol a használatára. A sínasztal mellett jól meg­termett férfi kerítésidomok­kal bíbelődik. Kidolgozott izmait, fehérbe borult ha­lántékát emlegette minden­ki ; erről ismerni fel Kovács Sándort. A kis műhelyben egykor az izzó faszén, a fehérre hevített vas, s a megégett pata kesernyés illata keve­redett napokon, heteken keresztül. A lovak százai kaptak patkót, a „fakerekű” kocsik ráfot. Egész életét ennek szentelté. Munkájá­ért szerették az „ügyfelek”, sorban’ álltak műhelyénél. Pedig akkor még többen voltak a városban. Sokan űzték ezt a szakmát. De őt keresték, hozzá mentek. Ko­ra reggeltől késő estig vol­tak vendégei: az erdőn fu­varozók, a bánya szenét hordók, meg azok is, akik csak szántogattak egy-cgy lovacskával. Szép szakma a kovács hi­vatása. A patkolókovácsé is. Naponta újra és újra feléled a tűz, izzik a vas, csattognak a különböző sú­lyú kalapácsok, alattuk új formát ölt az acél. Tanulók „serege” került ki a keze alól, mint kovács. Ma mind megállja helyét, nagyválla­latoknál dolgoznak. Itt sza­badultak fiai is, apjuk mel­lett tanulták a szakma tit­kait. Jó szakemberek leltek ők is. Néha még bejárnak az öreg műhelybe segít- getni. Hal-nyolc éve már „el­fogytak” a lovak, a szeke­rek, alig akadt munka. Va­lami új után kellett nézni az idős mesternek. Letette a lakatos mestervizsgát, s így dolgozott tovább. Kerí­téseket és egyéb, ma kere­sett cikkeket készít. Lám­pákat, dísztárgyakat. Egy ügyes gép tízcenti méternyi vasrúdból pillanatok alatt fejescsavart formál. Vala­honnan Debrecen környéké­ről keresték meg a mestert, csináljon vagy harmincezer darabot. Eredeti szakmájára már alig van szüksége.! Havonta egyszer talán, ha hoznak patkolnivalót. Mindössze há­rom pár ló a „törzsvendé­ge”. Ilyenkor előkerülnek a muzeális értékű szerszámok, újra a régi körülmények között dolgozik. De mester­ségére már nem nagyon van igény. Továbbá az anyagot is eléggé nehéz be­szerezni. A műhelyt hamarosan ki­sajátítják. A régi szerszá­mok, egy nem mindennapi szakma utolsó „kellékei” talán múzeumba kerülnek, vagy a mester lakásának padlására, pincéjébe. Mert abbahagyja a mesterségét. Beleöregedett. Szerelme, a ló kivész a városból. Mun­kája feleslegessé válik. Tu­dósat fiai, tanulói örököl­ték, de nem folytathatják. Egy szakmával ismét keve­sebb lesz. Az egyik sarokban még a régi munkák emlékét őrzi a kovácsműhely. Ma már senki sem gondol a hasz­nálatára. A sínasztal mel­lett jól megtermett férfi ke­rítésidomokkal bajlódik. Ki­dolgozott izmait, „fehérbe borul t” ősz halántékát em­legette mindenki. Kovács Sándor, a patkoló­kovácsok egyik utolsó kép­viselője. Egy mesterség, amely kiveszőben van... Vásárhelyi István Milyen volt a Elmondja: Som Mihály toronydaru-gépkezelő — Jó volt a mai munka­nap, mert volt mit csinálni. Igaz, az áramfeszültség csök­kenés miatt egy kicsit baj­lódtunk a daruval, mert ilyenkor’nem szabad dolgoz­ni, nem szabad emelni, de a műszak jó volt, mert volt mit csinálni, és ilyenkor job­ban is telik az idő. Mert itt fönn, a toronydaru csaknem 100 méter magasan levő ke­zelőfülkéjének magányában csak akkor jó a műszak, ha munkánk van, és ha jó az idő. — Tisztelem és tiszteltetem magukat, hogy itt" fönt, az építkezés fölött 100 méterrel levő munkahelyemet megtisz­telték. Nem sokan járnak fel ide. Azt hiszem, újságíró még nem volt itt. Én egy ki­csit büszke is vagyok rá, hogy az építkezés tetején va­gyok, hogy innen mindent lá­tok. Jelenleg most ez az én darum a legmagasabb. 102 méter magasságra nyúlik a föld fölé, a kezelőfülke pe­dig, ahol mi vagyunk, 98 mé­ter magasságban van a föld felett. Csodálatos gép ez. 22 méteres gépkinyúlás esetén 5 tonna súlyú szerkezetet tud 96 méter magasságra felemel­ni. 43 méteres gémkinvúlás- nál pedig 3,2 tonnát ugyan­ilyen magasra. Nekünk, már­mint a toronydarunak és ne­kem az a feladatom, hogy a technológiai szereléshez szük­séges beemelésekei elvégez­zük. Lentről, a földről a ke­zelőfülke magasságáig csak­nem félezer vaslétrafok ve­zet. Szerencsére most nem kell ezt mind megmászni, mert a közelünkben levő ho­mogenizáló siló tetejére te­her- és személyszállító lift vezet fel, körülbelül 80 mé­ter magasba. De ezután, ott vannak még a vaslétra lép­csőfokai. Majdnem 20 méter. Épp elég oda feltornáznia magát az embernek. — Itt lakunk az építkezés közelében, munkásszállón. Reggel fél 6-kor kelek, az ak­tatáskába bepakolom a bolt­ban este vásárolt menázsit és egy üveg vizet, aztán el­indulok fölfelé a lifttel az építkezés tetejére, a■ torony­daru kezelőfülkéjébe. Amint látja, itt a fülkében, a vas­padlón van egy csapóajtó. Ha az ember ezt lezárja, tulaj­donképpen akkor kezdődik a műszak. Bekapcsolom a to­ronydarut mozgató villamos energiát, aztán leülök a ké­nyelmes . forgószékbe, az ab­laktörlővel megtisztítom az üveget, hogy kilássak, és az URH rádiótelefonon jelentke­zem, hogy készen állok a munkára. Mert itt fönt, eb­ben a 100 méter magason levő szűk vezetőfülke magá­nyában csak ez a rádiótele­fon az, ami a földdel össze­köt. A készülék párja lent van a földön, Berci bácsinál, a kötözőnél, akivel jót meg­értjük egymást, és aki az egyetlen ember, aki utasítást adhat rádiótelefonon keresz­tül, hogy mit csináljak, mi­képpen csináljam. Idős em­ber, ismeri jól a szakmát, ő irányit engem és én tökélete­sen megbízom benne, mint ahogy — gondolom — ö is énbennem. Tegnap az első dolgom az volt, hogy egy te­hergépkocsiról egy nagy el­szívó berendezést kellett le­emelnem. Amint látja, itt van ez a kis műszerfal gombok­kal, kapcsolókkal, karokkal. Som Mihály Kis mozdulatokat kell ten­nem, a gép pedig óriási ter­heket képes óriási magassá­gokra és távolságokra emel­ni. Sajnos, később a délelőtt folyamán feszültségcsökkenés volt, így nem lehetett, dol­gozni. Ilyenkor mit csinálhat a tofonydaru-aezelő? Mun­kahelyét nem hagyhatja el. Fönt marad a kezelőfülké­ben, 100 méterre a föld fel­színe fölött, az építkezés te­tején. És nézelődik. Minden égtájra nyílik ablak innen. Ha jó idő van, dél felől lá­tom a bocsi sörgyárat, nyu­gat felől a leninvárosi hő­erőmű füstölgő kéményeit. Ha észak felé nézek, az új, épü­lő avasi lakótelepben gyö­nyörködhetem, és ha külön­legesen tiszta a levegő, kelet felől ide látszik a tokaji hegy. Csodálatos ez. És ha közelebb magam elé tekintek, itt van alattam ez a nyüzsgő gépko­csi- és embertömeg, amely ezt a hatalmas gyárat építi. Innen mindent látok, azt is, hogy ki mit csinál. És ha ezt megunnám, még mindig nincs munka, itt vannak áz újságok, amelyeket felei pe- lek magammal és olvasom a betűket, mondatokat, éppen úgy,' mint előtte magam kö­rül és magam, alatt a tájat, az építkezést... — Délben, pontosan 12 óra­kor elindulok lefelé, leme­gyek a földre, és az üzemi ét­kezdében megebédelek. Ha van valami dolgom .azt is el­intézem közben. Mindent. Mert onnan föntről nem iehet akármikor lejönni, még ak­kor sem, ha az embernek szükségre kellene mennie . .. Aztán elindulok fölfelé. Elő­ször a lifttel, úgy 89 méter magasba, aztán meg vaslét­rán egészen a kezelőfülkéig, föl, vissza a 100 méter magas­ban levő magányomhoz, alioí nem látogat meg senki, ahol csak a szél zúg állandóan. Ebéd után már valamivel könnyebben telik az idő. Még akkor is, ha kevesebb a mun­kánk. Nem, kérem, nem unat­kozom. Innen lentről olyan a világ alattam, mint« .:y han­gyaboly. Itt lenn pedig, a kö­zelemben ott vannak a fel­hők. meg»a madarak. Képzel­je el. a múltkor egy galamb rászállt a toronvdaru gémjé­re. Galamb a gémen. Dolgoz­tam a daruval, mozgott a gép, a galamb mégsem szállt el. Csak ott ült. Este mondtam is a munkásszálláson, de min­denki kinevetett, amíg egy öreg klíbiko= — akiről kide­rült. hogy régi galambász — nem bizonyította igazamat. Megkérdezte, milyen volt a galamb, milyen v,olt a feje, csőre, miiven volt a tollaza­tának a színe. Elgondolkozott az égő cigaretta mellett, az­tán, amíg a többiek csendben hallgattak, az asztal körül, azt mondta az öreg kubikos, az öreg galambász. hogv nem lódítottam, merthogy ez pos­tagalamb volt, messziről szállhatott és messzi útra ké­szült tovább. Nagyon fáradt lehetett, és megpihent a fc- ronydaru gémjén. A postaga- lambók olyanok — mondta az öreg —, hogy minden körül­mények között, a világ végé­ről is hazamennek, de ha meg­fáradnak, megpihennek. Mindegy, akárhol, hajón, ro­bogó vonaton, vagy akár da­run ... — Nem. egyáltalán nem fé­lek itt, a magasban. Nincs tériszonyom. Kezdetben ugyan volt. féltem a magas­ságtól. vagy a mélységtől, már nem is tudom, hogy ne­vezzem. Három éve vagyok torony daru-kezelő. Szigorú orvosi, alkalmassági vizsgán mentünk keresztül annak ide­jén, amit minden esztendő­ben meg kell ismételni. Nem félek, de mindig eszembe jut az. amit a feleségem szokott mondani hétfő hajnalonként, amikor Téglásról ide. az épít­kezésre utazom. Fogja a kezé­ben, a pólyában két és félhó- napos kislányunkat és csak ennyit mond: „Vigyázz ma­gadra !...” És én vigvázok masamra. És vigyázok azok­ra. akik alattam dolgoznak. Huszonnyolc éves vagvok. so­káig szeretnék élni. sokk gye­reket szeretnék felnevelni és sok gvárat feléoíteni. — Aztán délután, úgy öt óra után. ha letelik a műszak és felszólnak a rádiótelefo­non, áramtalanítom ezt az óriási masinát. vállamra akasztom a táskát és elindu­lok lefelé. Le á 100 méter ma­gasból. ahol 11 órát töltöttem ei, le a földre, ahol várnak társaim, vár a bolt. ahol a va­csorát megveszem, vár a munkásszállás meleevizü für­dőjével és vár az ágy, ahol kipiheni az ember a munka fáradságát, ahol egy újabb műszakra gvűjt erőt, és ahol az otthonról, a családról .ál­modik. ha van hozzá ereje... Szöveg: Oravec János Kép: Latvo József r i .JSflislteölaicsÉytaára

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom