Észak-Magyarország, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
1974. július 21., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZA G 7 M égsem lehet itt véletlenről szó! A községi tanácsházától legalább kétszáz métert ballagtunk már, hol a járdán, hol az i út közepén, az öreg meg- f megáll, beszél, de sohaI sem a fák alatt. Az árnyékot úgy kerülgeti, mintha pocsolya mellett óvakodna el, és mindig úgy keríti a , sort, hogy éppen napos he- ' lyen álljunk meg, éppen ott jut eszébe még valami. — Hallotta már, hogy zúg a jég? — áll meg hirtelen most is. — Hallottam. s — De itt még nem hallot- j la ! Mert zúg, mielőtt még leérkezne. No, mikor aztán leér! Nekem pala tető van a házamon, jó darabon meg pléh. Hát, hogy azon mit művel! Majd megsüketíti az embert! És széllel jött persze, csaVargatva, vágva a Iákat. Figyelem, merre a legsűrűbb, bizony, nem látom már a dombot, pedig ott a nagy kukoricatábla, arrább a gabona. J — Hát, ami a meleget illeti, az most... — Ugyan! Dehogyis! Semmi ez! Tüntetőleg összébb rántja magán a kopottas zakót, ingnyaka is begombolva. Feltolja öreg kalapját íejebúb- jára, a karima alól szinte világít fehér homloka. — Az a baj, hogy nincs meleg. Most is ugye... Itt az aratás, de heteket késve. De nemcsak a gabonának kellene a meleg, hanem a gépeknek is. Micsoda hatalmas, erős gépek! És hogy tudnak dolgozni! Még mindig úgy elnézem, elbámulom ezeket, mint a gyerekek, pedig öreg ember vagyok. De- hát ezeknek is száraz talaj kell, a vizesen nem boldogulhatnak. Tűz a nap. A szemközti udvarban nagybundájú kutya gödröt kapar magának a ház falánál, pihegve belefekszik. Mellettünk sűrű lombú gesztenyefa árnyékol, két lépéssel ott lehetnénk alatta, akár leülhetnénk a kerítés mellé eszkábált padra is, de az öreg nem vesz tudomást sem az árnyékról, sem a pádról. — Sok kárt tett bizony a jég. Jó, jó, hogy valami megbundájú kutya. Van is hozzá egy-két szava. — No, bundás, te mért kaparsz? Csak nem érzel tán valamit? Az öreg összehunyorított szemmel vizsgálgat.ja az eget, majd mérgesen rákiált a kutyára: oo térül belőle, megfizeti az állam, de ami elpusztult, az már elpusztult, annyival szegényedtünk mindahányan. A napocskának kellene már kisütni. — Hát hiszen 1 Legyintéssel zárja el a folytatást az öreg, majd a szemközti ház felé indul, mintha azt akarná megnézni, vajon elég mély gödröt ásott-e magának a nagyLenkey Zoltán munkája — Hagyod abba, te! — Melege van. — Rusnya ... Akkor szoktak így kaparni, amikor esőt éreznek a semmiháziak. Ámbár, lehet, hogy csak melege van, hiszen nagy a bundája. No, ballagjunk, itt van már a tsz nem messze. Az átforrósodott járdán lépegetünk. Süt bizony a nap hetedmagával. Az öregnek valami mégsem tetszik. Nem hajlandó elhinni, hogy süt. Most is tovább zsörtölődik, az esőt emlegeti, a napsütésről meg nem vesz tudomást. Mintha nem lenne. Vajon miért? Csak nem... csak nem... Jack London egyik elbeszélésében szerepel egy öreg hajóskapitány, aki a tengeren a viharos, rossz időben mindig jó kedvű, a jó szélben, szép időben pedig mérges. Ilymódon akarta becsapni az időt, mert az mindig csak ellene volt, mindig rosszat akart a hajónak. De éppen azért volt a kapitány fortélyos, sokat próbált ember, hogy kifogjon az időjáráson is. Itt ballagunk a falu utcáján, tűző, forró napon az öreggel. Cserzett bőrű, inas alkatú, hunyorító szemű. Meghallgatja a hajóskapitány történetét és döbbenten megáll. Méghozzá egy hársfa árnyékában, ahol elismerően bólogat. — Okos ember volt az hajós ... Okos bizony. Ámbár maga is láthatta azt a kutyát, hogy kaparta a gödröt! Mi a nehézségért kellett neki mégis kaparnia? Még csak az hiányzik, hogy elmenjen ez a kis napocska is! Hogy jöjjön megint a zivatar. miegymás! Mi is csak itt állunk ugye, a hidegben ... — Az árnyékban. — Hát ott. Pedig most a napnak kell örülni. Annak van itt az ideje... No, de majd elmondják itt a tsz-ben is, mert már itt lennénk. No, minden jót. De hallja! Egy rossz szót se a melegre! Még megsértődik. H amiskásan hunyorít az öreg, szemére húzza kalapját és indul tovább. Oldalazva felnéz az égre, nem lát-e valami rossz jelet, de az ég fényes, vakító sugarakkal teli, tiszta, kék ég. Egyenesen lépdel az öreg. Nem megy át a másik oldalra. Ott a járda fölé hosz- szú, sűrű árnyékot borítanak a fák. Priska Tibor Kihaló szakmák Mestersége: hegedűkészítő Néhány évvel ezelőtt lepkehálót lobogtató idős emberre, s két ifjú kísérőjére lettem figyelmes az egyik bükki tisztáson. A lepkegyűjtés szépségeire, szenvedélyére tanítgatta a fiatalokat. így ismerkedtem meg Csiszár Gyula hegedűkészítő mesterrel, egy gyönyörű szakma utolsó képviselőjével. Igen, az utolsóval, mert a hegedűket ma már gyárilag készítik. Az ötödik évtized Füves udvaron, kicsi házban találom meg Gyula bácsit a Csabai kapuban. A kis műhely közepén, s a fal mellett sárgára fényezett gépek, mellettük szerszámok. A falakon üveg alatt lepkék és bogarak színes sokasága sorakozik, meg színes állatfel vételek. És egy oklevél, mely bizonyítja, hogy kiváló eredménnyel tanulta ki mesterségét a gazda, s majd ötven éven át kiváló eredménnyel is művelte. Hegedűit az egész világon ismerik és megbecsülik, szeretik, ma is keresik, pedig ma már nem dolgozik. Egészsége nem engedte. Visszaadta az iparengedélyt. Szögre kerültek a szerszámok, nem sír a gyalu, a lakk és festékszag is elpárolgott már a műhelyből. Éveken át kísérletezett, mindig újat és újabbat alkotott a hivatásában. Kezembe veszem egyik remekművét, s csodálom könnyűségét, könnyed formáját, szépségét. S amikor a húr felbúg, valami nagyon ritkán hallott szépséggel tölti be a helyiséget. Már régen nem nyúlt ujj a húrhoz, s még mindig jajgat, sír a hegedű. Hegedűk sokasága Ezért szerették, ezért vitték munkáit a világ minden tájára. Hogy hányat csinált életében, senki sem tudja. Az elsőknél még nem tartotta fonásnak feljegyezni hová, kihez kerül, később meg már nem volt értelme. Még az utolsó években is a világháború előtti faanyagból dolgozott. Néha válogatott friss anyagot is, de a kiszáradt, megszokott anyag állt kézre legjobban, ebből sikerültek legjobban az újabb és újabb variációk. Mindennel kísérletezett. A felhasznált anyaggal, a színezéssel, a formákkal. Közben óriási tudást gyűjtött. Ne hagviuk elveszni! Egy élet küzdelme, szépsége, hivatása fekszik előttem. A tudás még nem veszett el. De elveszhet. Igaz. hogy ma már alig érdelcel valakit a hegedűkészítés művészete. Ez a művészet kincs. Kihaló kincs, amelyet nem szabadna elveszni hagynunk. A kis műhely közepén, s a fal mellett sárgára fényezett gépek, mellettük szerszámok. A falakon üveg alatt lepkék és bogarak színes sokasága sorakozik, meg színes állatfel- vételek. Mind, mind egy szorgalmas, küzdelmes élet egy kihaló szakma, s a pihentető szenvedély tanúi. A tudásanyag ma még a miénk. Hagyhatjuk-e elveszni? Vásárhelyi -István i Veszélyien az topolisz Ami Jeruzsálem számára a Siratófal, Kairó számára a piramisok és Űj-Delhl számára a márványból épült Tadzs-Mahal, az Athén számára az Akropolisz. Épp ezért a görög főváros lakói és az egész világ turistái és művészeti szakértői nem csekély mértékben megijedtek, amikor meghallották Joannisz Trikalinosz, egyetemi professzor prognózisát, amely szerint az időszámításunk előtt az V. században dór stílusban épült Pantheon egy szép napon összeomolhat. A geológus az Athéni Művészeti Akadémiához benyújtott kutatási beszámolójában kijelenti, hogy az Akropoliszt az évszázadok során keletkezett kőzethasadékok és földalatti kavernák miatt súlyos veszély fenyegeti. „A sziklák hasadékai és a márványoszlopok alapjának elcsúszása abban az esetben, ha a földmozgás erősödik, teljes összeomlást válthatnak ki”, véli Trikalinosz. Trikalinosz geológus nézete szerint a veszély fő oka a szikla törékenysége. Az Ak- ropoliszhoz vezető feljáratot már egy ideje falépcsővel látták el, hogy a látogatók cipője okozta károkat csökkentsék. Egyes helyekre nem szabad bemenni, és az össze- csuklani készülő márványoszlopokat támasztóállványokkal szerelték fel. i:#■■ •< - ' * *<£.««<* --Í* Üet&fr* „»Vv .■>>: .V v ,ov ... Az 1800-as években szegyen fa volt. A konzisztóriuni ítéletei ma is olvashatók a lelkész színi lakásán őrzött kéziratos könyvben A ® r josyaioi hárs... öreg hárs. Lehet 500— 600 éves, de egy évszázadot akár letagadhatna, olyan jó erőben van .. — Mondja bátyám, szoktak erről szüretelni? — Nem — áll meg egy pillanatra az arra járó, majd magyarázón a tudatlan városinak. — Nagyon magas. Ami azt illeti ifjú korában sem lehetett kicsi, hiszen a néphit szerint, hajdan figyelőfaként szolgálta a vidék lakosságát. Az őrszem messziről megláthatta róla az ellenséget. A legendák szerint nem is jutott el ide soha török. Templomerou állt a hars mellett Az viszont tény: 1394-ben már kőtemplom állt Jósva- főn. írás bizonyítja. A mostani templom előtt pedig romos, vasikos kőfal húzódik, melyen még látszik két lőrés, amelyből célba vehették alant a betolakodókat. Minden bizonnyal templom-erőd volt a hárs mellett, s menedékhelyül szolgált a vérzivataros középkorban. A fáról azt is figyelhették, eltávozik-e, s mikor, a sarcra éhes zsoldos, bandita, vagy hódító csapat. — Az 1800-as évek köze- pén szégyenfa volt az öreg hárs — tudjuk meg Kovács Pál református lelkésztől; — Az egyházi tanács maga elé idézte a bűnösöket, s akadt, akit arra ítélt, hogy kikötözik a fához. A tolvaj, a parázna aztán onnan hallgathatta az istentiszteletet. majd bűnvallást tett a gyülekezet előtt, s akkor feloldozták. Mindez már csak krónika. Lábánál és nyakánál fogva hatalmas kapcsokkal a fához kötötték a bűnöst, hogy aztán kijelentse: förtelmes bűnök útján nem járok... A konzisztórium ítéletei ma is o’ asiiatók a lelkész szi- ni lakásán levő hatalmas kéziratos könyvben. Eleink persze nem voltak túlontúl megátalkodók, hiszen akkortájt egy „teremtette” is káromkodásnak minősült, íme egy-két ítélet: „lüdlo- pásért pálca”, vagy „káromkodott, feleségével bé- kétlenkedett (ördögnek, boszorkánynak, orgazdának nevezte) 20 pálcával meg- fenyíttetvén” ... — Hogy’ derült ki a paráználkodás? A lelkész elmosolyodik. — Ma hogy’ derül ki? — kérdez vissza. __ ’??! — Rajtakapják .. t Az öreg jósvafői hárs — állítólag — volt harangláb is, de fának ma is fa. Hatalmas koronája alatt meg- búvik a templom, a domb. Ám bármilyen erős és hatalmas is, nemcsak az élet, az elmúlás is ott épül benne. Állok a hárs alatt. Nézek a magosba: „Dacol, dacol az idővel, de a századok nem múltak el nyomtalanul fölötte. Roppant dereka 4 méter 23 centi. Törzse 10 méter magasan. Lemérték elégszer. De két éve, pünkösd hajnalán hatalmas gallyat tört le belőle a vihar. Később a vad szél egy másik „karját” is letörte... A lelkész hiába írt a Természetvédelmi Hivatalnak (Egerbe, oda tartozik?) nem jött válasz. Pedig az öreg hárs megérdemelné, hogy törődjenek vele? Ha elpusztul, nem támasztja tel scuki Ma már senki sem mászik ágai közé martalóco- kat figyelni. Harangtorony is van. És szégyenkezni sem szégyenkezik már senki a tövében. De ha elpusztul, soha senki sem emeli újra a magasba. Milliókért sem magasodhat helyén új párja vagy restaurált kiadása. Nincs mása, mert ez a jósvafői hárs. Szöveg: Nyitray Péter Fotó: Laczó József { Volt „látófa”, figyelőhely, volt harangláb, vált pellengér. Öt-hatszáz éve dacol az idővel. Ha kipusztul ai öreg hársfa. azt nem lehet helyreállítani, mint a műemlékeket. Meg kellene hát előzni a nevezetes jósvafői hársfa pusztulását. I_________________________________________________ -
