Észak-Magyarország, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-01 / 77. szám

1973. április 1., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG t 4 városban lakók éléskamrája A piac A PIAC A VAROSBAN lakók éléskamrája. Ezért is tekinthető nagy jelentősé­gűnek, hogy megyénk két ipari városában, Ózdon és Kazincbarcikán az elmúlt években az áruellátás ja­vítása érdekében sokféle in­tézkedés történt. Az elmúlt években mind­két városban az észak-bor­sodi termelőszövetkezetek kereskedelmi egységei, ha nem is ugrásszerűen, de je­lentős mértékben segítet­tek az ellátásban. Kazincbarcikán például éveken át sok volt a kifo­gás a kenyér minősége mi­att. Az izsófalvai Aranyka­lász Termelőszövetkezet szinte egy csapásra változ­tatott a helyzeten. A sütő­ipari vállalat által árusí­tott kenyér is megfelelő mi­nőségű ugyan, de ;ió dolog, hogy érzékelhető a külön­böző sütőipari üzemek kon- kurrenciája is. ami biztosí­ték rá: a jövőben egyenle­tesen kielégítő lesz a for­galomba hozott termékek minősége. Ezt látszik erő­síteni a hangácsi szövetke­zet most épülő sütödéje is, amit rövidesen üzembe he­lyeznek. A tervek szerint a szomszédos falvakon kívül Sajóbábonyba és Miskolcra is szállítanak majd kenye­ret. Hevesi Miklós, az Észak- borsodi Termelőszövetkeze­tek Területi Szövetségének titkára elmondta: — A szövetkezetek ma már ott tartanak, hogy te­vékenységüket koordinálják az egy-egy körzetben for­galmazni kívánt termékek előállítására. Figyelemmel vannak az ellátásban a szükségletekre. Ennek alap­ján határozzák meg a ter­melés mértékét is. Ma már mind nagyobb szerepük van a szövetkeze­ti boltoknak és üzleteknek. A sütőipari termékek áru­sításán kívül húsáruk, zöld­ségfélék és sokféle élelmi­szer forgalmazásában is számottevő a választék. A szövetkezetek termé­szetesen nem „pihennek a babérokon”, jól tudják: a piac még korántsem „telí­tett”. Ennek a felismerés­nek a jegyében a választék bővítésére törekednek, új termékek forgalmazására szakboltokat akarnak létre­hozni. A borsodsziráki Bar­tók Béla Szövetkezet példá­ul Kazincbarcikán vegyes hentesárut, tőkehúst és töl­telékárut árusító szaküzle­tet tervez létesíteni. Mind­két város ellátásában nagy szerepet vállal a putnoki, a nagybarcai, a múcsonyi, továbbá a sajópüspöki ter­melőszövetkezet. A sajó­püspöki Sajóvölgye Szövet­kezet például főként, bur­gonya- és zöldségtermesz­tésben érdekelt a piaci el­látást illetően. A legtöbb tennivaló a zöldségtermesztésre, a kü­lönböző zöldségfélék vá­lasztékának bővítésére vo­natkozik. AZ ELKÖVETKEZENDŐ években — várhatóan — megoldódnak ezek a gon­dok is, hiszen egy állásfog­lalás szerint a Nagymiskol­ci Állami Gazdaságban és a putnoki Egyetértés Terme­lőszövetkezetben — megfe­lelő állami támogatással — modern kertészeti gazdál­kodás kialakítására kerül sor. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a pri­mőrökkel' való ^ellátásban is teljesen önellátó lesz a me­gye. Továbbra is szükség lesz a déli megyékből való „behozatalra”, hogy me­gyénk piacain sehol ne le­gyen bármiből is hiánycikk. Hajdú Gábor Traven: Akasztottak lázadása A regény a század ele­jén játszódik Mexikóban. Hőse Cándido, az indián panaszt, sok tízezer som- társához hasonlóan, évekre eladja önmagát a lelkiisme­retlen munkaerő-toborzó- nak. Két kisfiával együtt megy el a monteriára, az őserdei mahagóni fakiter­melésre. Egy-egy munkás­nak naponta négy tonna mahagónit kell levágnia. Akinek ez nem sikerül, azt a munkáfelügyelők kikötik, így, „akaszva” kell órákat eltöllenie, majd „levágják”, hogy reggel újra munkához állhasson. Az adósságokkal rabszolgaságra kényszerí- tett indiánok hullanak, mint a legyek; vágj’ nem bírják az öserdei klímát, vagy vadállatok tépik szét őket, vagy egyszerűen el­fogj' az erejük. Sokan pró­bálkoznak szökéssel, de ez magányosan szinte remény­telen vállalkozás. Cándido is hiába menekül: elveszti egjdk fiát, s büntetésből le­vágják a fülét. A lázadás szelleméi azonban már nem lehet megállítani. A mun­kások egy forradalmár in­dián tanító vezetésével megölik a tulajdonosokat és a felügyelőket, s „Földet és szabadságot” jelszóval in­dulnak az új élet felé. Az író talán legjobb re­génye izgalmas meseszövé- sú, szórakoztató, mondani­valója haladó. A könyv a Kossuth Kiadó gondozásá­ban jelent meg. Bába Mihály: Egy pár Az öregember tekintettel bámult ki a vonatablakon, nézte a szemfájdítóan sík alföldi tájat, amelyre üvegburaként borult a látó­határ. — Korán tavasz lesz — fordította fe­lém arcát egy pillanatra. — Különben az idén nemigen lesz se tél, se tavasz. — Februárban, márciusban áll a bál — jegyeztem meg mosolyogva. — Még ki táncolhatja magát a tél. — Akárcsak egy vénember — neve­tett. Cigarettával kínáltam útitársamat, beszélgettünk, hogy szaporábban fusson az idő. — Nem szeretem ezt a csattogást. Nem is szívesen utazom, de a fiam nem hagyott békén, hogy jöjjek már fel, lá­togassam meg a kis unokát. És kép­zelje, elvitt a gyárba is, ahol dolgozik. Azt mondja: na apám, ezt nézze meg, így dolgoznak ma a suszterek, a csiz­madiák! Azelőtt sose láttam cipőgyá­rat, hát elképzelheti, kartársam, hogy meg-megálltam az ámuldozástól. Én egyetlenegy pár ú.i csizmát csináltam életemben! Akkor, amikor 1917-ben fel­szabadultam. A segédvizsgához kellett. CsodáLkozva néztem rá. Szürkés arcá­nak ráncai között kutattam a múlt hal­ványuló emlékét. — Más pályára terelte a sors? — Dehogy terelt; Sehová se terelt. Apám csizmadia volt, és az lett min­den fia. Én is, a legkisebb. A többiek szétszóródtak az országban, én meg ott maradtam apám mellett. Amikor meg­halt, a nevemre írattam az iparenge­csizma délyt, és megnősültem. Öt gyerekünk lett. Éltünk, ahogy tudtunk, a sarkalas- bol, talpalásból, foltozásból. — Üj cipőt, csizmát senki sem ren­delt? — Senki. A parasztok csak a vásár­ban vettek új csizmát. Ketten voltunk csizmadiák a faluban. Hozzám csak .ja­vítani hozták a lábbelit, a másik szak- társ néha csinált egy-egy pár csizmát, de mindig ráfizetett, mert olcsón vál­lalta. Versenyezni akart a vásári áru­val. Nem dicsekvésből mondom, nem is panaszképpen, de nálam mindig annyi volt a javításra váró csizma, ba­kancs, hogy mozdulni se tudtam tőle. Reggel felkelteni, leültem a háromlábú székemre és késő éjjelig nem álltam fel, csak az ebédhez, a vacsorához. Mert mindenkinek azonnal kellett volna a folt, a sarok, hiszen nemigen akadt nekik másik pár lábbelijük. — Amikor a gyerekek cseperedni kezdtek, már könnyebb volt, mert segí­tettek — szőtte tovább az emlékeit. — Ügy, ahogy mi segítettünk apánknak. És ahogy felszabadultak nálam, röglön ki is röppentek. Undorodtak a sok rossz lábbelitől. Meg akkor mór munka se akadt annyi, mint korábban, pedig a másik kartárs Is meghalt, egyedül vol­tam a faluban. Reménykedtem, hogy legalább egy gj'erek velem marad. Nem maradt. Elmentek Debrecenbe, Mis­kolcra, meg Pestre. Nem mondom, jó soruk van, örülök neki. Csakhogy ne­künk meg nehéz. A feleségem beteges, s én se vagj'ok már valami nyalka le­gény. — Miért nem költöznek égjük gyere­kükhöz? — Melyikhez? Meg ott. a ház, a mű­hely. — Akad munkája? — Annyi, hogy az ár meg ne rozsdá­sodjon. Mondja, kartársam: ki jár ma ócska, foltos csizmában? Senki. Dol­gozni gumicsizmában mennek, annak nem árt a sár, a víz, a hó. Ha lcilyu- kad, eldobják, másikat vesznek. Vasár­nap, ünnepnap meg mindenki cipőben jár. Még nyáron is. Már az öregek is. Gyermekkori emlékeim fuvallata hoz­ta, sodorta elém a iorokszorongató ké­peket: tavasztól késő őszig mezítláb járt gyermek és felnőtt. Vagy a levá­gott csizmafejből eszkábált szandálban. — Csak a tisztesség miatt van még kint a cégérem. De azzal is megjártam. Jött egy úr, hogj' adjam el, megveszi, ad érte száz forintot. Aztán kettőt, ígért azért a kopott cégtábláért. Azt mondja, régiséget gyűjt. Van egy Ids házi- múzeuma. Kérte a háromlábú széket is, meg a szerszámokat; Cakompakk! Hogy ez már ritkaság. El hiszem, hisz azzal dolgozott az apóm is. Na, szóval nem adtam. Mondom a fiamnak, hogj' jártam a kunyerálóval. A* fiam meg: el ne adjon apám egy tűt, egy árat se. Ha már úgy gondolja, hojp’ nem kell, akkor lemegj'ek érte! „Minek az ne­ked?” — kérdezem. „Minek? Hat itt a gyárban rendezünk belőle múzeumot a klubszobában, vagy másutt..És így is lesz; az ebédlő egyik sarkában ala­kítják ki úgj', ahogy nálam van ott­hon. Ki hitte volna, hogy apóm szer­számai, kaptafái oda kerülnek, ahol percenként készül égj' pár finom bőr- cipő? Hát kérem, nagyot változott a vi­lág, ez az igazság. Vagy nem igy véle­kedik? A Yonatkerekck 'SfíJ: tott bennünket néhány pillanatra. Aztán megint az öreg csizmadia, a foltozó­varga beszélt, aki szerszámait „köz­szemlére” adja, mert a „népek” ritkán viszik hozzá foltozni, flekkéin! lábbeli­jüket, igy hát már annyit sem keres, hogy kétszer tisztességesen megtömje belőle a pipáját. SzaísiffiasiitÉs skandináv legendával Az út melleit. lenül a járda mellett ég a tűz. A száraz, könnyű fe- nyőfának alig van füstje, s a napfényben a láng is alig látszik. Ketten ülnek a tűz mellett. Pásztor Já­nos kőműves és Stefan Im­re segédmunkás. Nem messze, a hátuk mögött füstölögnek a Lenin Kohá­szati Müvek kéményei. Él, dolgozik a hatalmas gyár. Mindkettőjük élete, kenye­re. Pásztor János kőműves és Stefán Imre segédmun­kás szalonnát süt. Regge­liznek. A szalonnasütés számukra nem szórakozás, nem kirándulási ceremónia, hanem munka, éppen úgy, mint a járda építése most a vasgyári Kabar utcában. A szalonnasütéshez pihe­nés helyett fát kell ha­sogatni, élöfából nyársat kell faragni. Aztán meg kell rakni a tüzel. És míg a tűz nagy lángja lassan meghal, addig a kopott aktatáskából elő kell ven­ni a kenyeret, nyársra kell húzni a szalonnadarabot. Aztán a beretvaéles bics­ka megvillan a napfény­ben, amíg néhány sebet ejtenek a szalonnán, hogy könnyebben szabaduljon ról vonatozik mindennap, hóna alatt az aktatáskával, az aktatáskában u szalon­nával. a kenyérrel, tudá­sával és erejével a gyárba és aztán este haza. Stefan Imre segédmunkás is ugyanúgy elteszi a szalon­nát, de ő csak a gj'ári munkásszállásra viszi májé haza, mert az ő vonala Krasznokvajdára egy héten csak egyszer megy ... Lassan a tűz kihamvad, de ők még mindig ott ül­nek, s most már kezüket is pihentetik. Hirtelen egy madár röppen el fölöttünk. Csak egy pillanatig látjuk. Az a skandináv legenda jut eszembe, amit Turgenyev égjük hőse mesél el. „A király ott ül harcosaival egy sötét és hosszú hodály- ban, a tűz körül. Tél van, éjszaka. Egyszer csak be­repül a nyitott ajtón egy madár és kix-epül a mási­kon. A király azt mondja: olyan ez a madár, mint az ember sorsa a földön; sötét­ségből érkezett es sötétség­be száll! s nem sokat időzött a melegben es a világosságban... Királyom — mondja az egj'ik harcos —, a madár a sötétben sem vesz el, megtalálja lész­belőle a zsír. Ügy mond­ják, nem lángon, hanem tűzön, jobban mondva pa­rázson kell megsütni a sza­lonnát. Megehetnénk nyer­sen is, de jobban esik. ha megforgatják. A kicsorduló zsírt felissza a tenyerükön tartott kenj'ér. És ha egy falatot megzsíroznak, mind­járt le is harapják, meg is eszik. Telik az idő. Egyre ma­gasabbra megy az égen a nap, egyre kisebb lesz a földön a tűz, egyre kisebb lesz a nyárson a szalonna, egyre kisebb lesz másik kezükben a kenyér és egy­re kisebb lesz természetes, egészséges reggeli éhségük. Mire a szalonná megpirul, elfogj' a kenyér is. Szinte egj'szerre fejezik be a reg­gelit, és csak ekkor néznek egymásra. Mert eddig a tüzet kellett nézni, a sza­lonnát és a kenyeret. Ek­kor veszik észre, hogy nem messze tőlük a járdán eg.y jól öltözött idősebb ember áll és figyeli őket. Amikor szinte egyszerre ránéznek, a jól öltözött idősebb em­ber lassan megemeli a ka­lapját és csendesen jó étvá­gyat kíván. Aztán tovább- megj'. A szalonnát késükkel le­tolják a nyársról, két má­sik szelet kenyér közé te­szik, amit újságpapírba, aztán nj'lonzacskóba csa­varnak. Pásztor János kő­műves azt mondja, hogy a szalonna hazamegy az asz- szonjmak. Mert Pásztor János kőműves Rakamaz­két...” Aztán Turgenj'ev még hozzáteszi, hogy való­ban, életünk gj'orsan múló és jelentéktelen, de min­den nagj' dolog emberek által megy végbe... Pásztor János kőműves és Stefán Imre segédmun­kás feláll. Odaballagnak a kúthoz. Míg az egyik a kút karjának lenyomásával vi­zet fakaszt, a másik a víz alá tartja az ajkát. Aztán helyet cserélnek. A munkához le kell tér­delni. Járdát építenek 40 kilós betonlapokból. Ezután Pásztor János kőműves es Stefán Imre segédmunkás már nem sokat néz egy­másra. Ott térdepelnek a földön, néha öklükre tá­maszkodnak. Dolgoznak. Szó ' nélkül és cigaretta nélkül. Csak a munkájukra figj'elnek. Pásztor János kőművesnek a homlokáról verejték gördül az arcára, onnan pedig keze mellé hull, a megbolygatott ho­mokba. A homok gj'orsan beissza, alig marad nyo­ma ... A kihunyt ^ mellett ülök és az jár az eszemben, amit Pásztor Já­nos kőműves mondott: „A járda az más, mint a kocsi­út. Ezen emberek járnak, meg gyerekek. Ezt szíve­sebben kell csinálni. A járda házfalak, kerítések tövében vezet el és néha. helyet deli hagyni egy-egy fiatal akácfának is .. Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom