Észak-Magyarország, 1973. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1973. március 4,, vasárnap A líra halhatatlansága A „Hét évszázad magyar versei” legújabb kiadásának alkalmából M ostanában, hogy alkalmam volt többszörösen átforgatni költészetünk teljes értékűnek tekinthető, megejtően tartalmas és szép válogatott gyűjteményét, a Hét évszázad magyar versei-nek legújabb: negyedik, átdolgozott és bővített kiadását, e három vaskos kötetet, (melyekből csupán a harmadikat, jelenünk költészetének válogatását érzem vitathatónak, helyenként szeszélyesnek és túlméretezettnek, egyes kortársaink és „hangnemek” iránt túlzottan „szívélyesnek”, mások iránt túlzottan szűkkeblűnek .. . (felötlik emlékezetemben egy másik, körülbelül negyven esztendővel ezelőtt készült; ám jóval kisebb, egykötetes, másféle témakörű és szerkesztésű antológia. A tudós és okos, szorgalmas és „szent nyughatatlanságú” Vajthó László munkája volt az az összeállítás, a Mai Magyar Múzsa, melyet testvéreim polgári iskolai — nem közönséges tudású és nem is a szokványos méretű „házi könyvtárt” magáénak mondható — magyar tanárnőjének jóvoltából tanulmányozhattam, eszmélkedő diákkorom mohó és szenvedélyes tudásvágyával ... Ebben a Vajthó-féle válogatásban — még arra is emlékszem: a hajdani Egyetemi Nyomda „könyvbarát” illetményköteteként is szerepelt — a cím „mai" szava a húszas évek legvégét, vagy talán a harmincas évek elejét jelezte. Minden valamirevaló jó költőtől egyetlen — de igen jellemző, „áruló”, bemutatásra, egész költészet elképzel- tetésére alkalmas — verset választott ki a jóérzékű, s irodalomtörténetileg is megbízható ítéletű szerkesztő, s ezt a verset a költő megraj- zoltalott arcképe, kézírásának hasonmásával néhány sora és aláírása kísérte, továbbá köteteinek felsorolása (cím, kiadó, évszám) ... Máig is látom magam előtt e könyvben Babits lobogó és zilált hajú, lehajtott „cigányos” fejét, alatta névaláírását és egyik verséből ezeket a sorokat : „A líra meghalt... nagyon is merész kezekkel léptük a kényes leány hegedű-testét.. Túl azon, hogy e kép (a líra: hegedű-testű kényes leány, ki meghalt, mert a költők nagyon is merész kezekkel tépték ...) máig is őrzi számomra hajdani hatását, a tetszetősséget és a sugallatosságot, — azért is felidé- ződött bennem, mert ismerősökkel beszélgetve a minap éppen a „Hét évszázad magyar versei”-nek legújabb kiadásáról, egyikük megszólaltatta az időnként mindig is fel-íelbukkanó nézetet a Ura „haláláról", tartalmainak „beszűküléséről”, arról, hogy újat mondani már aligha tudhat, csak az „örök témákat” variálja, lényegükben azonosan, hiszen az elődök „hét évszázadon” keresztül már „mindent” megírtak, a líra minden lehetőségét kimen' ették... 'gy volna-e csakugyan?! Valóban „meghalt a líra”?! Valóban kimerültek lehetőségei?! Nem lehet már „semmi újat mondani” benne és általa?! Igaz lenne-e, hogy lényegileg „mindent megírtak már” a mai, s az ezutáni költők elől, kik legfeljebb már csak külsőségekkel kelthetnek figyelmet és érdeklődést, — az olvasót segítő interpunkciós (mondatok és mondatszakaszok közötti) írásjelek feltétlen mellőzésével, a verssor- határoknak szavakat is kettétörő önkényes megvonásával, a verssoroknak „figurálisán” is ..mutatós” elhelyezésével (szeszélyesen váltakozó terjedelem és együttes, piramis-alakú vagy c'"avonalas versszakok, stb.?!). Erről, vagy épp az ellenkezőről : a líra kimeríthetetlenségéről és halhatatlanságáról tanúskodnak-e hét évszázad . magyar versei, ha így, három vaskos kötetbe gyűjtve olvasgatjuk és újraolvassuk őket?! Mi a Ura.? Az én (ha úgy tetszik: az Én), a szubjektum közvetlen művészi, irodalmi kifejezése. Ha ez, már pedig ez, „örök” tartalmai: az egyén belső élete és (viszonylagosan önálló belső) fejlődése, mindaz, ami hangulataiban, érzelmeiben, tudatában él, lezajlik, művészi kifejezésre kívánkozik, tehát — Goethével szólva — a soha véget nem érő belső önéletrajz mozzanatai, állomásai és szakaszai. Ez továbbá magában foglalja — „örök” lírai tartalomként — az egyén viszonyát más egyénekhez (családtagok és barátok, ellenfelek és munkatársak, szerelmek és vélt szerelmek. valódi és „ismeretlen” ismerősök), tárgyi és természeti környezetéhez (lakóhely. haza, külországi tájak), az egyén kapcsolatát a társadalommal (és a társadalomét az egyénnel!), az egyén kulturális élményeit, és így tovább __ M indez egyrészt kimeríthetetlenül gazdag, másrészt folyvást változó lírai tartalom is, mely árnyalatnyilag feltétlenül, de többnyire lényegileg is mindig újat hoz a lírába, hiszen: az egyén, ki a verset, a költészetet éppen itt és most alkotja, különbözik minden más (volt, mai és leendő) egyéntől (hasonló falevelek és emberek akadnak esetleg, de teljesen egyformák nincsenek, a „termé- . szete” még a „hajszálra ( egyenlő” ikreknek is elü t egymástól); a környezet t, melyben a „lírai En” él ét.s alkot, folyvást változik, s er-i- nek hatására (akarva-ne'm akarva, tudva-tudatlanul, tí,a- gadva-bevallva) alakul, s.’izí- neződik ő maga is (mikáejz- ben természetesen „önma,agával azonos”!); s a történne- lem, melyen kívül emberi 1; lét nincs, nemcsak — és nemU is elsősorban — „ismétlődi ik”, hanem szüntelenül új és új „meglepetésekkel" áll Oslo: nincsenek azonos korszal iok sem... " Íme, a látszólag talán i nagyon is „behatárolt” és „örök”, „örökké azonos” témakör valójában végtele nül gazdag és soha el nem a- ru- ló, mindig felfrissülő. S az egyén gondolatvilága, kép ze- tei, költői képei és kifejez étkészlete is folyton megú]Jutnak. az objektív külvilágr'iak a lírai éntől független, 1 de reá mindig ható (s néha n’aeg éppen az ő tevékenysége fogytán is bekövetkező) változásai révén. (S ez művészeti érzékenység nélkül, pusziján szélsőségesen „merev” térni1 é- szettudományos és müsza'ki gondolkodás szerint is belátható és igaz!...) A mai lii-a. például gondolatibb, racionálisabb, a szabad asszociáció, k áradásában gazdagabb, a tu . dományos és technikai vi-,. lágkép elemeivel telitettebb, mint a század első felének vagy kiváltképpen a XIX, századnak „hagyományos” lírája, hiszen korunk hármas — egymásba kapcsolódó — vonatkozásban is forradalmas időszak: a politikai forradalmak, a tudományos-műszaki forradalom és a „kommunikációs robbanás” (a tömegközlési, a gondolatcserét és a tájékoztatást közvetítő eszközök forradalmának) kora... Tény, hogy a tudat s egyik eleme, az ízlés, általában lassabban változik, „hagyo- mánykedvelőbb”, mint a lét, a környezet. Ezért a versolvasók és vershallgatók jórésze úgy érzi: nem csupán megszokottabb számára a régi, a félmúlt-szerű költészet, hanem szívéhez is közelebb férkőzik, megragadóbb hatással. (Minden korszak közönsége így volt a maga jelenének legmaibb művészetével, — szabályt erősítőén szórványos szerencsés kivételektől eltekintve...) Mégis: van másféle költészet és művészet is: az új, sőt a leg- „ újabb mindig elindul és élet- 3 re kél a. megszokottabb, a liagyományoso.bb mellett, anélkül, hogy emennek értékeit lerombolná, indokolt maradandóságát megszűntetné. Ami különbséget érzünk például a zenében Beethoven és Bartók között, ugyanaz jelenik meg a lírában (hogy itt is nagyjából hasonló „nagyságrendeket” vessünk össze) mondjuk Petőfi és József Attila, vagy akár Juhász Ferenc között... Még azt vethetné ellenünk költészetünk e hatalmas gyűjteményének valamely túlzottan racionális, egyoldalúan csak „logikával” olvasó tanulmányozója, hogy a mai költészet gyakran visz- szatér a hagyományoshoz, nem mindenki „modernista” egyben, aki ma igazán költő és jó költő... Nos, egy ilyen lehetséges ellenvetéssel bátran szembenézhetünk. Finom és találó felismerése, megjegyzése ugyanis ez annak az igazságnak, hogy az új dolgok, .új értelmek művészi kimondása nem ritkán a régi igékkel, a hagyományosabb, az ismerősebb eszközökkel történik, — talán éppen az olvasók, a közönség megnyerése. a tömeghatás, a mű nagyobb hatékonyságának elérése céljából. A hagyományoshoz való visszatérés igazi és nagy költők esetében (gondoljunk csak Ady kuruc verseire!) nem a régebbi megismétlése, hanem apellá- lás a jó hagyományok erejére és hatására ... A „Hét évszázad magyar versei” a *ra halhatatlanságáról tanúskodik,' kimeríthetetlen megújulási lehetőségeiről vall, — sok más egyéb mellett... Gyárfás Imre, Könyöklő Urbán Béla rajza Felcsattan a taps, azután mozgolódás támad, s a sorok közül előbújik egy vékony fiatalember. Megkerüli a sorokat, s kimegy a lépcsőhöz — ott helyezték el az iskolagyűlés „díszasztalát” — s egy kézszorítás után 'átveszi a könyvet. Újra csak az igazgató hangját halljuk, "aztán ismét csattan a taps, mozgolódás támad, s most már egy másik fiatalember válik ki a diáktömegből. Március 1-én délelőtt 10 órakor iskolagyűlést tartottak a szerencsi Bocskai István Gimnáziumban. — Több mint ezer forint értékű könyvet adtunk át a mostani iskolagyűlésünkön — adtá később az esemény magyarázatát Négyessi István, a szerencsi Bocskai István Gimnázium igazgatója. — A Kopernikusz diák-em- léküles előadásaiért, a házi fizikaversenyen való szép SZILUETT Fotó: Gajdos Gyijrgy Diósgyőri Vasas Fotókör szereplésért, a Petőfi-szavaló- vensenyért adtuk most oda a könyveket. — Miért éppen most? — Hogy miért nem a tanév végén? A diákok óhaja is az volt, s felvetették a diákparlamenten is. kapjanak rendfteres tájékoztatást az iskola életének eredményeiről, eseményeiről, s a feladatokról. No, és nekünk az a véleményünk, hogy az évközi jutalmazások hasznosabbak, mintha csak az év végén jutalmaznánk. Jobban doppingolnak. * A több száz kék köpenyes diák mozdulatlan csendben figyel. A szót most nem az igazgató, hanem egy kék köpenyes diák viszi. Amiről beszél, úgy látszik, mindenkit érdekel. Mondandójának lényege: szeretnének egy iskolaújságot, Bocskai Híradó címmel, s arra kéri a diákokat, mondják el majd véleményüket arról is. hogy milyen legyen az újság, miről szeretnének írni bele és miről szeretnének olvasni benne. S egy nagyon fontos feladatot is meghatároz: küldjenek be pályázatokat az Í6koIaújság címlapjára. * — Ügy tervezzük, hogy négyszer jelenne meg tanévenként. ■— Az első? — A diákok április 4-ére szeretnék összehozni. De lehet, hogy csak későbbre jön össze az anyaga. Sem ők. sem mi neon ragaszkodunk a dátumhoz. Inkább a színvonalhoz. Mert azt szeretnénk, diákok és tanárok közösen, hogy az újság valóban az iskolának az életét tükrtizze. — S ön mit szeretne? — Én azt, hogy az iskolaújság méltó fóruma leoven. méltó kifejezője az iskolai életnek, az isko'ai élet demokratizmusának. Ezt a demokratizmust egyébként jól tükrözi az iskolaújság szerkesztő bizottsága is. A fiatalok megkapták a lehetőséget, hogy az irányítás mellett saját maguk dönthessék el. milyen legyen a lapjuk. * Ha nem hallanánk az igazgató szavait, akkor is észrevehetnénk, kellemetlen témáról van szó. A sorok továbbra is szép egyenesek, mégis valamilyen nyugtalan hullámzás szalad végig a diákokon. Nem csoda, mosl: „kikapnak”. A felső évfolyamosokat intik, segítsék jobban a kisebbeket, az elsősöket és a másodikosokat, segítsék a kezdeményezéseket, s vigyázzanak jobban az iskola rendjére. — Nem nagy ügyekről van szó, de az a szokás nálunk, hogy a havonkénti iskola- gyűléseken mindenről beszélünk. A hibákról is. Hirtelen fordít egyet a beszéd menetén az igazgató. — Tudja, mennyi hasznos kezdeményezésük van a gyerekeknek? Most például meghirdettek egy nyolc fordulós matematika versenyt. A diákok maguk dolgozzák ki a példákat, alakult egy szerkesztő bizottság erre, s kiszögezik a házi hirdetőtáblára. Pontozzák, s a verseny végén összesítik. A győzteseket természetesen jutalmazni fogjuk. — A tanárok... ? — A matematika szakos tanárunk átnézi a példákat, de nem szól bele. Legfeljebb. ha hibát lát. Ezt is öntevékenyen végzik a ave- rekek. Gondolom, az ilyen feladatoknak jelentős szerepe van az iskolai élet demokratizmusában. A diákdemokratizmus persze nemcsak ebben nyilvánul meg. A januári iskola- gyűlésen több mint (i ezer forintot osztottak szét, a diák szociális alapból. S a bizottságnak öt tagja diák az öl felnőtt mellett. S abban, hogy ki kapja, s milyen mértékben a támogatást, a szociális helyzet, a tanulmányi eredmény és a közösségi munka alapján, egyenlő szavuk van a diákoknak a felnőttekkel. — Jó munkát csak jó légkörben lehet végezni. A diá*- kok dolgairól a diákok nélkül nem lehet dönteni. Ez a mi hitünk. S hogy ez a hit a valóságban is így van, arról meggyőződhettem. Csutorás Annamária Iskolagyűlés közben és után
