Észak-Magyarország, 1973. március (29. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-25 / 71. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1973. more. 25., vasárnap Májusban megalakul A magányosok klubi« a NEHÉZ LENNE számba- zenni, hány olyan ember él a megyében, akire ráillik ez a jelző: magányos... Egy biztos: sokan vannak. SoTsuk társadalmi gond. Ép_ pen ezért igényeiket szó nélkül hagyni, magányos­ságuk ellen semmit sem tenni, méltatlan magatar­tás lenne, A' jelige, hogy „Nem jó egyedül”, mind gyakrabban olvasható a lapok apróhir­detéseiben. E feladók kö­rött van agglegény és fiatal lány, megözvegyült asszony és férfi, s olyanok is, akik mögött zátonyra futott csa­ládi élet a háttér. De bár­hogyan is jutott valaki a magány szorításába, onnan szabadulni természetes elha­tározás, olyan emberi ma­gatartás, amit nemcsak megérteni, de a helyes irá­nyú kibontakozáshoz segít­séget nyújtani elsőrendű követelmény. A magányosság béklyóit széttörni, az ezzel járó ter­hektől megszabadulni, a társtalanság nyomasztó ér­zését megszüntetni az ese­tek többségében — egyéni elhatározás alapján — nem mindig jár sikerrel. A ma­gányos ember ugyanis tele van gátlásokkal, nem is­meri úgy az egymás közti . kapcsolatok kialakításának ..játékszabályait”, amellett az „érvényben, levő” társa­dalmi normák is idegenek tőle. Ennélfogva befelé for_ dúl, nehezen szánja el ma­gát bármiféle elhatározásra. Ez derül ki a szerkesztősé­günkhöz küldött levelekből is. Egyik olvasónk újságból kivágott képriportot adott fel címünkre. A tudósítás „Társát keresők klubja” címmel arról ad hírt, hogy Csepelen, a Radnóti Műve­lődési Házban már van egy jól működő, magányosok, számára életre hívott klub, ahol — mint írják — ...minden szombaton az egész művelődési ház a rendelkezésükre áll. Ren­dezvények, ismeretterjesztő előadások, kirándulások te­szik színessé, változatossá a napokat. S a társtalanok közül sokan társat is talál­tak. A klub látogatói között 102 házasságkötés történt. Az emberek feloldódtak, közlékenyebbé és íelszaba- dultabbakká váltak.” A levél feladója, a képri­port címe alá, egyetlen sort írt: Van-e ilyen Miskol­con? ... Utánanéztünk, érdeklőd­tünk az ügyben, s kiderült: még nincs. Ekkor — lapunk március 8-i számában — mintegy gondolatébresztő javaslatként megírtuk: Jó lenne, ha lenne... NÉHÁNY NAP múltán leveleket hozott a posta szerkesztőségünknek, ame_ lyekben magányos emberek írták le észrevételeiket, s az igényt: nem ártana, ha mi­előbb Miskolcon is meg­alakulna egy ilyen jellegű klub. Az egyik szirmabese- nyői asszony sorait idézzük. A Jó lenne, ha lenne című cikk — mint írja — „... so­kak régi kívánságát tolmá­csolta. Régóta foglalkoztat a gondolat, hogyan lehetne és kellene lépéseket tenni ebben az ügyben. Nagyon kérem, szíveskedjenek haté­konyan közreműködni az érdekünkben. Soraimmal csak azért keresem fel Önöket, hogy tanúsítsam: nagy az érdeklődés. Sokan hálásak lennének azért, ha hazánk második városában is megalakulna a magányo­sok klubja. A magam cs a többi sorstársam nevében kérem, segítsék elő egy ilyen, életre való kezdemé­nyezés sikerét...” Hogy mennyire időszerű és szükséges egy ilyen tár- < sadalmi jellegű igény kielé­gítésének elébe is menni, azt jól példázza egy másik levélíró, aki elmondja: — Rengetegen, vagyunk özvegy, elvált, független, magányosan élő nők és fér­fiak. De velünk nem törő­dik senki. A társat nem pótolja a televízió, egy mo­zielőadás vagy bármilyen más elfoglaltság, mert a gondolataival — amit sze­retne megosztani valakivel — csak magára marad az ember .. . Abban a remény­ben írom e sorokat — feje­zi be levelét —, hogy rövi­desen lesz megoldás... Valóban! Van megoldás,s nem is a távoli jövőben, hanem már májusban. S ez nemcsak terv, de döntés. Az történt ugyanis, hogy a lapunkban megjelent hu­ny omán a vasutas dolgozók művelődési otthona, a Vö­rösmarty Mihály Kultúrház vezetősége fontolóra vette: miben segíthetnének. El­határozták : megkezdik a klub megalakításához az előkészítő munkálatokat, mégpedig úgy, hogy ez a régen várt és jogos igényt kielégítő kezdeményezés legkésőbb május első nap­jaira valóra is váljék. A klub működéséhez a felté­teleket (beleértve a helyisé­get is) e művelődési otthon biztosítja. Hozzákezdtek a működési szabályzat kidol­gozásához is. Egyben, kér­nek minden érdeklődőt: észrevételeikkel, javaslata­ikkal levélben, vagy sze­mélyesen 'keressék fel a művelődési ház igazgatóját, akinek a címe: Bencs Fe­renc, Vörösmarty Művelő­dési Ház, Miskolc, Lenke u. 14/a. CSAK ELISMERÉSSEL lehet szólni a vasutas mű­velődési otthon gyors kez­deményezéséről, és arról, hogy fáradságot nem kí­mélve igyekszik a magá­nyos emberek segítségére sietni. Májustól tehát lesz Miskolcon is klub a magá­nyosok számára, ahol — természetesen — nemcsak a miskolciak jelentkezését és közreműködését várják, ha­nem vidéken élő magányo­sokat is. T. F. vagy villamosa, a Taganka előadásai, máshonnan Oszt- rovszkij, 'Dosztojevszkij, Cse­hov, Shakespeare, a Szatíra Színházból Szlavin Interven­ciója és Stejn Az idő vasfoga című, Visnyevszkijről szóló ban költői esteket, többnyire egy költő műveiből, vagy több szerzőtől tematikus vá­logatást. a szerkesztésben ügyelve arra, hogy ezek a „látható dalok” összességük­ben feszült drámai estet Kátiir i|ái qtifiiKiterei A már legendás hírű rendőrkutyát, Kántort, amelynek kitömött bőre a bűnügyi múzeumban látha­tó, aligha kell bemutat­nunk. Kalandjainak, bra­vúros nyomozásainak his­tóriáját, illetve azoknak egy részletét Borsod olva­sóközönsége éppen az Észak-Magyarországban va­lami négy-öt évvel ezelőtt közölt, Kántor és Csupati című folytatásos sorozatból ismerhette meg. A sorozat írója, Szamos Rudolf 1970- ben adta közre a Zrínyi Kiadó gondozásában a Kántor nyomoz című köny­vét, amely a híres nyomo­zókutya és elválaszthatat­lan kísérője, Tóti Tibor rendőrtiszthelyettes, azaz Csupati összetalálkozásá­nak, a kutya nyomozóvá nevelésének és néhány ko­rábbi sikeres nyomozásá­nak krónikáját adta. A kö­tet sikerére jellemző, hogy egy év alatt két kiadást ért meg, összesen százezer példányban. Néhány hete kerül); ki a nyomdából — ugyancsak a Zrínyi Kiadó gondozásában — Szamos Rudolf újabb kö­tete: Kántor a nagyváros­ban, amelyben Kántor és Csupati mozgalmas életé­nek újabb fontos szakasza­it tárja elénk egészen ad­dig, amíg egy sikeres nyo­mozás során a leleplezett bűnöző utolsó piszlolygo- lyójának áldozatául nem esett. Míg a korábbi kötetben elsősorban a rendőrségi ku- tyanevelö telep éleiét, a ku­tyák kiképzését ismerhettük meg, meg persze néhány bűnügy felderítését, a má­sodik — és egyben utolsó. Kántor-kötet — egy sor rendkívül izgalmas bűn­ügyi történetet kínál. Gyil­kossággal párosult posta­autó-rablás, házasságszé­delgés, nőkre specializált gyilkosságsorozat, banya- pénztár kirablása, ékszer- r»iblás és csempészés szere­pel a Kántor a. nagyváros­ban lapjain. Mind külön- külön izgalmas kis krimi, önmagában is érdekes ol­vasmány. E kötetben azon­ban az érdekességet első­sorban Kántor szerepe adja. Szamos Rudolf ebben a kötetben kevesebbet fog­lalkozik a kutyaneveléssel, a figyelmet inkább a bűn­esetek társadalmi vonatko­zásaira irányítja, a bűn­cselekményeket elkövetők és környezetük árnyaltabb bemutatásával érzékletesen tárja fel az esetek okait, a lehetőségeket:, a bűnözők kapcsolatait. De mert a fő­hős természetesen Kántor, a nyomozásban a döntő szerep neki jut, s a kutya sikere feletti örömében a szerző egy-két alkalommal a nyomozás kifejtését a kel­leténél sommásabban is foglalja össze. Kántor és gazdája, Csu- puti a dunántúli városból a fővárosba került, innen a kötet címe is. Csupati italozása és dacoskodása korábbi vidéki parancsno­kával szemben viszont szükségtelen epizódnak tű­nik c kötetben. A szerző nagy-nagy sze­retettel írja le Kántor min­dennapjait, baratkozásál egy. kis tacskóval, életének apró epizódjait. Valósággal humanizálja ezt a remek kutyát. Az ismertetett nyo­mozások sikerei azt jelzik: nem alaptalanul. A szolgá­lat közben kimúlt Kántor­tól az olvasó is elérzéke- nyülten vesz búcsút. Mind a bűnügyi iroda­lom kedvelőinek, mind a kutyák barátainak —, s ezek nagyon sokan vannak — roppant vonzó olvas­mány Szamos Rudolf köny­ve. És érdekes azoknak is, akik nem tartoznak az em­lített két kategóriába, pusz­tán a jó, szórakoztató ol­vasmányokat szeretik. (bm) Mojacari nyaralók Mazsaroff Miklós munkája-'I v.iepes uvziu’un; nogy a :fúái élet és a mai hősök mind nagyobb helyet foglaljanak el a szovjet színpadokon. És nem is akármilyen helyet —, a. jó, a, magas értékű művek­ben legyenek jelen. Benedek Miklós — Nálunk az egész csm.-iw- autószerelő vágy taxis. Én is az szeretnék, lenni, autó­szerelő. . B. Jenő nagyon ha­tározottan folytatja: — Szoktam segíteni az apukámnak is. Segítek le­A könyvkötő mester Nagy ablakos, kaputól kavicsos út vezet a lépcsőkig, az ajtó előtt ha­talmas komondor sütkérezik a gyenge tavaszi napfény­ben. Zömök, őszülő hajú férfi jön elém. Az üdvözlő kézfo­gás után bevezet a világos lakásba. Itt Jaklk Benes István, a hernádnémeti könyvkötő mester. — Először azt hittem, könyvet jött köttetni — mondja nevetve, és hellyel kínál. — Tudja, nagyon sok a megrendelő, nem is győzöm munkával. — Ilyen sok dolga akad faluhelyen egy könyvkötő­nek? — Hogyne, kérem. A be­teg könyvet falun is meg kell gyógyítani. Meg aztán én az egész környéknek dol­gozom. Iskoláknak, tanácsok­nak és a lakosságnak is. Most éppen az alsózsolcai könyvtárnak van itt tizenöt könyve. Benes Istvánnak, valóban szorgalmasan kell dolgoznia. A könyvkötés minden szabad idejét leköti. Ugyanis Mis­kolcon. a 2-es postán van állásban: éjszakai rovatoló. Aztán munkájáról kezd mesélni: — Itt születtem én Her- nádnémetiben. Bizony, több mint harminc éve, hogy könyvkötéssel foglalkozom. — Ki tanította erre a szép mesterségre? — Egy könyv ... Tizenhét éves lehettem, amikor rá­bukkantam egy könyvre a könyvtárban. Ma is emlék­szem a címére: Könyvköté­szet és papírdíszmunkák. Megpróbáltam az elsőt... Si­került. Aztán egyre nagyobb kedvvel láttanvhozzá a mun­kához ... Az évek során a próbál­kozásokból kedvtelés lelt, a kedvtelésből mesterség. A könyvkötő megszerezte iparengedélyéi, s ismeri a munka minden csínját-bínját. — Megnézi a műhelyemet? Nemrég építettük fel. Ennek a kis háznak a helyén vala­mikor még kétágas állt. Amíg nem volt műhelyem, a konyhában dolgoztam. Gon­dolhatja, hogy a feleségem nem örült neki! — nevet, k kinyitja előttem a házikó ajtaját. A IllŰilciybcU k<2nieíeg fogad. A vágógépen, a mun­kapadon mindenütt színes vásznak, papírok. A könyv­kötő otthonosan tesz-vész kis birodalmában. Sorra meg­mutatja a szerszámokat, ami­vel újjávarázsolja a megko­pott, szétszakadt könyveket. — Tudja, lassú, aprólékos munka ez. Időigényes. Talán éppen ezért választják olyan kevesen ezt a mesterséget. De én nagyon szeretem. Sze­retem a könyveket. Az asztalon összefűzött könyv. A könyvkötő kezébe veszi, úgy magyarázza: — Minden könyvet kézzel fűzök. Iía kész a könyvtest, és az enyvezést lenyomtál La a prés, szépen körülvágom a lapokat. Ezután következik a táblaszabás, a könyvborító. Ez a mesekönyv például egy szép piros borítást kap majd, biztos örömmel veszik 'kézbe a gyerekek, ha visszakerül a könyvtári polcra. Mert az is fontos, hogy a könyv tetsze­tős külsejű legyen. — Biztosan sok értékes könyvet kötött már. — Harminc év alatt sok érdekes könyv kerül az em­ber kezébe. Kötöttem máraz 1700-as évekből való könyve­ket is. Régi folyóiratokat meg anyakönyvi kivonatokat is foglaltam borítóba. • Az asztalra mutat: — Ezeket az anyakönyve­ket a sajóládi tanácsnak ké­szítettem. Az. aranyozott cí­met ólombetűkkel, melegen préseltem a táblákra. Nyílik az ajtó, tizenkét év körüli fiúcska lép a mű­helybe. Benes István fia. Bár sejtem a választ, mégis megkérdezem: — Mi akarsz lenni, Ist­ván, ha megnősz? — Könyvkötő. — Szeretném, ha a fiam tovább folytatná a mester­ségemet — mondja az édes­apa. — Úgy látom, vonzódik hozzá. Szívesen babrácsolgat itt velem a műhelyben. A fiú kis könyvet mutat: — Ezt én kötöttem — mondja nem titkolt, büszke­séggel. — Ügyes munka — dicsé­rem. ___ liivnrc ha nyugdíjba , j u * ui v, ni egy ok, még többel, foglalkozhatom a fiammal is. Ha ezután is jól fogsz tanulni — fordul a könyvkötő a fiához —, ha­marosan kelten leszünk mes­terek ebben a házban. Mikes Márta aulokai. — Nekem a nagja... és a keresztmamám varrónő. Én is az szeretnék lenni — vette át a szót F. Borbála, vékony fékeié hajú kislány. — Nem nehéz az a szabás? — A, nem. Ott még nem baj, ha egy kicsit nagyobbra vágom az anyagot. A varrás, az már igen, annak pontos­nak kell lenni. — S mit szoktál varrni? — Néha magamnak fel­hajtom a ruhámat. — A szüleid mit monda­nak? — Rám bízzák. Azt mond­ják, az leszek, amihez ked­vem van. Ötiet a nyárból — Én könyvkötő akarók| lenni. I Vékony, csendes szavú fiú| P. Zsolt. i — A családban még senki: sem választotta ezt a szak-|. mát. — Hát le hogyan? ... — Anyukám a fényképész: szövetkezetben dolgozik, s1 kél. évvel ezelőtt nyáron ott; dolgoztunk néhányán, fiúk. | A könyvkötő üzemben. Na-1 gyón megtetszett, mert érdé- ■ kés volt. — Anyuék? — Ők is rám bízzák. De: mondták, hogy nekik jó, hogy' odamegyek, mert ott dolgo­zik anyu is. — Odahaza szoktál bárka- í esőini? — Hát, legfeljebb dobozo- i kát. De az iskolában csinál­tunk már egyszer egy bori- : tót. , 1 — Nálunk van a család­ban varrónő, de én sokáig nem is gondoltam erre a . Feli ss a sz siniei Mai ban Az idén 000 éves Tokaj méltóképpen illeszti saját jubileumi rendezvényei so­rába, a másfél százados Pe- tőlT-évl’órdülö eseményeit is. Petőfit közvetlen száluk fűzték a nagy múltú he­gyaljai településhez. Elő­ször 1844 zord februárjá­ban járt e tájon: nevezetes úti leveleiben is visszaem­lékezik erre a sorsfordító vándorútjára, amikor Deb­recenből a Hegyalján át gyalogolt Pestre, első ver­seskötete kéziratával. To­kajban, a hely ihletésére írta meg a — hamarosan megzenésítve is országszer­te ismertté vált — „De már nem tudom, mint csinál­jak” kezdetű bordalát. Második útja már derű­sebb volt: 1847 júliusában, Miskolcról Sárospatakra menet, örökítette meg úti­rajzában a tokaji hegyet, a környék varázslatos pa­norámáját, s írt prózában himnuszt a „palackba zárt arany színű lángokról”, a hegyaljai borokról. Most, az évfordulók ta­vaszán a politikai, társa­dalmi testületek, iskolák képviselőiből alakított to­kaji Pctőfi-emlékbizottság márványtáblát helyezett el a jelenlegi művelődési ház falán, Petőfi tokaji látoga­tásának emlékére. Ennek az épületnek az udvarán áll az a régi ház, ahová a helyi hagyomány szerint Petőfi Sándor 1844 hóziva- taros februárjában éjjeli szállásra betért. A Petőfi- emlékbizollság nevében Blaskó Mihály szólt Petőfi és Tokaj kapcsolatairól. Az emléktáblával meg­jelölt utcai cn .v. s épület is Petőfi korszakát, az 1848— 49-cs abad -Viharé emlékét idézi. lu volt Klapka tábornok főhadi­szállása 1849 januárjában. A szabadságharc ötnegyed százados évfordulója alkal­mából a tokaji fiatalok fel­keresték a temetőben az 1849- es bodrogkislaludi, ke­resztúri és tarcali csaták­ban súlyosan megsebesült, s a tokaji honvédkórház- ban elhunyt hősök sírjait, s megkoszorúzták azokat.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom