Észak-Magyarország, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1973. február 4., vasárnap Vadászat A i’pioiim!) a szarvas lapockáján remegett. De a hatalmas bika niég mindig túl közel volt, a vadász nem lőtt. Ujja a ravasz kosarát szorította. A bika néhány pillanattal előbb jött ki az erdőből. Olyan könnyed, puha léptekkel, hogy ág sem roppant alatta. A vadász elámult, moccanni sem mert. Túl közel volt hozzá a szarvas, nem lehetett messzebb harminc méternél. Micsoda hatalmas állat! Hogy jöhetett ez ki ilyen csendben? — töprengett a férfi. Megbű- völten nézte az erős, tizenkettes bikát, mely egyáltalán nem sietősen lépkedett az irtáson. Tisztán látta a lépéseknél megránduló izmait is, fényes, sűrű szőrét. Nem sietett, könnyedén lépkedett. Mégis, mintha acélrugók feszültek volna ezekben a lépésekben. Készen arra, hogy bármely pillanatban messze röpítsék a bikát, hátravetett agancsokkal, elnyúlt testtel, átívelve az irtás bokrait, gödreit. Nyilván csak néhány pillanat kellene ahhoz, hogy belevesszen a szemközti hegyoldalon folytatódó erdőbe. De a bika csak lépkedett. Néha megállt, nagyot fújt, orrlikaiból messze süvöltött a fehér pára. A vadász az irtás szélén, bokrok, fák takarásában állt. Várta, hogy távolodjon a bika. Várakozott és a mínusz fokokból nem érzett semmit. Tiszta, éles levegő, és vékony hóréteg borított mindent. Semmi nem mozdult körötte, társai tőle oldalt, messzebb jártak, vagy várakoztak még, abban az erdőben, amelyből a bika kijött. A már elhaladóban líliid volt> a vadász még mindig csak milliméterenként merte mozdítani a fejét utána. Látta, hogy a bika egy mélyedés felé tart, de nem tudta megítélni, milyen is az a mélyedés. Vajon elfedi a szarvast, vagy sem? Vajon belemegy, vagy csak kinn, a parton halad tovább? A célgömb ott remegett a szarvas lapockáján. Most már kicsit oldalról és hátulról. Jó lövés lenne. De nem lőtt. A szarvas feje néha beleveszett az orrlikaiból bodorodó, hatalmas párafelhőbe. A vadász érezte, hogy tenyere nedvessé válik. Látta, hogy néhány méterrel előtte, a hóban nyúl Y-alakú nyomai vesznek el a bokor mögött. A bokor ágain pedig néhány csipkebogyó fénylik, mindegyik bogyó finom mívű, vékony jégburokba takarva. Azt is, hogy a fölé hajló fa ágain megmaradt néhány levél. Azt is, hogy a szarvason túl, körülbelül háromszáz méter távolságban hirtelen meredekkel kezdődik a hegy, az erdő, és a fák között nem mozdul semmi. Nem tudta, miért rögzítődnek mindezek az apróságok benne, éppen most, amikor csakis a bikát figyeli, mely ott fújja a párafelhőt a mélyedés szélén. Belemegy? A bika hirtelen süllyedni kezdett. Belement a mélyedésbe. A vadász megérintette a gyorsító ravaszt. A bika megrándult, az acélrugók hatalmas erővel taszították előre, majd eltűnt. A vadász kezére apró hócsomó hullt a fölé hajló ágról, a hegyekről hosszú — Neked kell lelőni. A tiéd! Micsoda bika! — Akkor is az enyém, ha ti lövitek le! — mondta a vadász, és érezte, hogy ingerültség van a hangjában, pedig nem akarta, hogy az legyen. Semmi oka nem volt rá, élete legszebb bikáját lőtte meg. — Persze, hogy a tiéd! — válaszolta csodálkozva társa. — Hiszen te lőtted meg először! Csak lőj már! A bika ment a vízmosás alján. Gyengült, de bírta a harcot a kutyákkal. Néha neki-neki rugaszkodott a meredeknek, de már néni ugrott fel a feléig. Ha egy kis helyet talált a meredek oldalában, azon ment tovább, majd arrább ismét másodpercekig visszaverődő lövés hangja elült. A VílflíW/ naSyot ki" vatid&z áltva fulott a mélyedéshez. A szarvast küldő erdőből kutyák szaladtak ki, bevágtattak a mélyedésbe. A vadász a szélén szaladt. Mély vízmosás volt, egyre mélyülő vízmosás, meredek, szakadékos partokkal. Messzebb clkanyarodott. A bika a kanyarnál forgolódott, kutyáktól körülvéve. Hátravetette fejét, hatalmas agancsai szinte végig érték, nekirugaszkodott a meredeknek. Körülbelül a feléig ugrott fel. Pillanatig állt, majd mellső térdeire esett, s visszacsúszott. A kutyák szorították, a bika ment tovább a vízmosásban. Sietve érkeztek a vadásztársak. A vízmosás két partján követték a szarvast. — Ne hagyd szenvedni, Sándor! Lőj! — Igen ... Le kell lőni — mondta rekedten a vadász. leugrottba vízmosás aljába. A vízmosás újra kanyarodott. Arrább, messze egy 1'alu látszott: A hatalmas bika megállt, visszafordult. Csapzott volt, minden testrészéből dőlt a pára. Nagyokat fújt. Állt, visszafordulva, és dőlt. belőle a pára. Pompás felépítésű, erős bika, hegyek között termett. A vadászok önkéntelenül szintén megtorpantak. — Sándor . . . Most kell — szólt egy idős vadász halkan. — Most... De maga jobban lő. És magának adom őt. Igen, igen! Semmi sem kell belőle. Az agancsa sem ... Az idős ember bol1ó"t' bár tudta, hogy Sándornál jobban senki nem lő közülük. Bólintott és felemelte a puskát. A lövés hangját hosszú ideig dobálták egymásnak a hegyek. Priska Tibor Demjén István: Köszönés Fénynek, bogárnak, mik suhanó szárnyat tárnak, ébredésnek, tavasznak, harmatban mosdó fáknak, füveknek, vadul lüktető szíveknek, bánatot irtó örömöknek, fáradt karoknak, leütött hiteknek, bűnben fogantaknak, élőknek, holtaknak, minden szerelemnek is s hazámnak jó reggelt! Az öreg Tcllingcr István munkája Páratlan folklór lelet A magyarországi liorvát folklór páratlan értékű gyöngyszemére bukkantak a baranyai Monyorótl faluban: egy, körülbelül négyszáz cvps horvát nyelvű népballadára. ,,Az anya megházasitja Bogdán fiát” című dal a horvát népköltészet egyik legszebb, legjelentősebb alkotásának számít, s töre- dékmentcscn, teljes gazdagságában maradt fenn. Az évszázadokon át szájhagyomány útján élő dalt a Mo- nyoródon lakó Rázsity Pálné ~ nyugdíjas őrizte meg. Gyermekkorát egy Pécs környéki sokáé faluban, N agykozárban töltötte és a balladát nagyapjától tanulta, aki eljegyzések alkalmával énekelte cl Bogdán házasságának regényes históriáját. A ballada cselekménye a török hódoltság idején játszódik. Bogdán históriája a hazai délszláv néprajz avatott kutatója, Sarosácz György mohácsi muzeológus kezébe került. Nyomban érintkezésbe lépett a zágrábi folklór intézettel, ahol megállapították, hogy hiteles horvát. népballadáról van szó. E népi alkotás az egész horvát nyelvterületen ismert, s van horváf, dalmái, boszniai és szlavóniai változata. A baranyai a legszebb, a legteljesebb, a leggazdagabb, a szövegben pontosan fellelhetők a XVI—XVII. századi horvát nép- költészet jellemző stílusjegyei. Sarosácz György feltevése szerint a népballada évszázadokkal ezelőtt Horváthország- ból került Baranyába és honosodott meg a Pécs környéki sokác falvakban. Itt aztán önálló életre kelt, helyi motívumokkal gazdagodott és baranyai helységneveket szőttek a szövegbe. Segítőtárs: a fésű, a bóra, a Sakk.. A szépség műhelyében Nyílik az ajtó, sapkás, kalapos és kendös asszonyok lányok jönnek. Hajuk alig látszik a fejfedő alól. A 24. számú fodrász szövetkezeiben vagyunk. — A nők ékessége a haj — mondja Marika, az egyik fodrásznő, miközben szőke korítyot fésül. Van is ebben valami. így igaz: sokkal kellemesebb látvány a szépen gondozott női frizura, mint egy bozontos, kócos haj. Sokan otthon ápolják hajukat, de van, aki fodrászhoz jár. — ... és ezüst fémszállal van átszőve. A nyakamban is, a fülemben is csillogó gyöngy lesz — hallatszik ide egy bálba készülő hölgytől a beszámoló, a manikűrös asztal mellől. — Sokan azt hiszik, mert a búra zúg, nem hallani a beszélgetést. Pedig... Egyszer két diáklány, miközben száradt a hajuk — jói „kitárgyaltak” bennünket. Csak a végén szóltunk — amikor elköszöntek —, hogy máskor ne itt beszélgessenek rólunk, fodrászokról, különösen ne, ha sértő is, amiket mondanak. Elszégyell- ték magukat. Idős nénike érkezik. Kezében hatalmas kosár. Az üzlet végébe megy. Süteményt árul. — Olyan régen volt már nálunk — üdvözölték innen is, onnan is. — Sok ember megfordul itt — mondja Marika, a fodrásznő. — Készítettem már „különleges” frizurákat bálra, eljegyzésre, temetésre, s esküvőre. A múltkor egy 67 eves „ifjú nienyasz- szony” volt a vendégem. Miközben beszél, gyorsan mozog a fésű. Néhány perc alatt elkészül a „mű”, amelyhez nagy türelem és szakértelem kell. Ez mind megvan itt... — Olyan ügyfelünk is akad, akiről mindent tudunk. Hetenként jön, s akkor elmondja a legújabb híreket a fiáról, akinek most éppen nem megy jól a tanulás, a kislányáról, aki az óvodában újabb verset tanult, s férjéről, aki ügyetlen a házimunkához. Kész a konty, már csak a „lakkozás” hiányzik. Aztán gazdát cserél a szék. Üj vendég veszi birtokába. Gyakran nyílik az ajtó. Aki egy-két órája jött, frissen fésült, frizurával távozik, s mindig elégedetten. — monos — Székelykap a Sajó pariján EGYELŐRE NEM az a tipikus, hogy a falusi lakosság többsége az iparban keres munkát, hogy a fiatalok esténként a városba utaznak szórakozni. Ezek szerint Sajókereszlúr néni tartozik a tipikus falvak közé. Lakosságának életmódja egyre jobban hasonlít a városlakóéhoz. S ezt az életformát tömören így lehetne megfogalmazni: rohanó. Nos, a sajókeresztúriak naponta „elrohannak” lakóhelyük messze híres műkincse mellett. Persze, időnként minden generáció megáll mellette, rácsodálkozik ... Aztán továbbsiet. Már emlékeznek Keresztúron Zsir- ka János bácsira, aki nagyszerű meséket tudott mondani, s aki megénekelte azt is, hogy fiatal korában hogyan akadt bele ostora a templom fiatornyába. Zsir- ka János kortársai ilyeténképpen csodálkoztak rá a falu központjában magasodó Árpád-kori templomra. Hát a maiak? A műemlék lelkes gondozója. Pap István református lelkész így válaszol erre:, — A templom történetéről 176G-tól vannak írásos feljegyzések. Ezekben beszámolnak a legkisebb javítgatásokról is. A történetírást én folytatom most. Igazán nem szégyenkezhetünk. A közelmúltban tataroztuk az . épületet, az Országos Műemléki Felügyelőség karácsony előtt fejezte be a hajdanán kiszélesített gótikus ablakok rekonstrukcióját. De a többi átépített ablak kibontását is tervezik. Én így látom, ilyennek látom a mai ember és a műemlékek viszonyát. — És azok, akik mindennap látják, a helybeliek? — A műemlék-templom hoz hozzá tartozik egy kő- bástya is. A piros téglával tetőzött bástya a 2 elmúlt évben körös-körül leomlott. Újjá kellett építeni. Ehhez nem kaptunk pénzt a Műemléki Felügyelőségtől de meg keltett csinálnunk. Fele már elkészült. Mi építettük, keresztúriak, és voltak, akik segítettek. Mészkövet kaptunk a Lenin Kohászati Művektől, szállítóeszközt a Borsodi Ércelőkészítő Mű adott. Volt olyan nap, hogy húszán jelentkeztek segédmunkásnak. Asszonyolc, gyerekek, öregek, fiatalok, sokan olyt*nok is, akik csak az éjszakáikat töltik a közőségben. Ennek az omladozó és újjáépülő kőbástyának a kapuja azon kevés kapuk közé tartozik, amelyre biztosítást kötöttek az Állami Biztosítóval. Ez elé a kapu elé időnként hatalmas üstöket cipelnek. Az üstökben lenolajat forralnak. A forró kencével átitatják a kaput, hogy az még több haladékot nyerjen az időtől. A kapun ez olvasható: MDCCLXVI (1766). Egy tudományos dolgozatban a közelmúltban ezt olvastuk: A Magyarországon látható egyetlen székelykapu Sajókeresztúron áll. Építőjének nevét nem ismerjük, de az bizonyos, hogy az ismeretlen mester úgy végezte munkáját, ahogy azt a székelykapuk nagy könyvében megírták. Kiment az erdőre, kiszemelt egy sudár növésű, lombos fát. A kivágott fatörzset egy évig szárította, és ezután látott hozzá a faragáshoz. Szerszámnak többféle fejszét, fakalapácsot, körzőt használhatott, mint a fedeles kapuk őshazájában, Székelyföldön a parasztemberek. A sötétre, csaknem feketére érett keresztúri székelykapu mintája egyszerűbb, mint a Néprajzi Múzeumban őrzött kapuké. A nagykapu sugármintáján, oszlopának szép formájú résein kívül alig díszíti valami. A szegfűk, rózsák, szö- lőfürtök, liliomok festékeit lemosta az idő. Hogy milyen mintákat, színeket használt a mester, az mar örökre titok marad. Ám a kapunak másik titka is van: a kiskapu fölé faragott latin szöveg egyelőre olvashatatlan, csupán az építés évszáma derül ki. — Meddig marad titok a felirat? — Tavasszal elővarázsoljuk — mondja Pap István. — Más javítanivaló nincs is a kapun, ép, hiánytalan a zsindelytető is. — Az itteniek ismerik a kapu értékét? — Igen, hogyne, de azt hiszem, megszokták már a látványát. Az „idegenforgalom” viszont jelentős a kapu előtt. Egyetemisták, gimnazisták utaznak . ide, távoli városokból. No, és a szir- mabesenyői helytörténeti szakkör tagjait hozza el időnként a tanárnőjük. Én úgy látom, hogy minden évben többen jönnek ... MIND TÖBBEN a rohanó világból, hogy rácsodálkozzanak a régi korok ízlésére, a régi korok emberének tehetségére. * Lcvay Györgyi
