Észak-Magyarország, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
vrmv' • immwmmbmm m ESZAK-MAGYARORSZÁG 6 1972. oug. 13., vasárnap Gazdagítsuk kölcsönösen egymást* _; \ nr ! r • r /a i n^7o tokaji nyári irotabor, Í'//Z M agánéletünk apró konfliktusaiból arra a felismerésre kell jutnunk, hogy gyermekeink megváltozott viselkedésében mintha minden visz- szájára fordult volna.' Míg mihket azért püföl- tek, mert megettük volna szüléink fejéről a hajat. a mi csemetéink felháborító egykedvűséggel tolják el maguktól az olyan finom falatokat, melyeket mi nem is láthattunk. A gyermek legfőbb tulajdonsága — emlékeink szerint — a falánkság — a mi kölykeink étvágytalanok, s ha a vizsgálódó szellem fel is deríti ennek okát, hatását a felismerés nem szünteti meg — a körülmények mindenképpen erősebbek nálunk... Hová is akarok kilyukadni? Oda, hogy elfogultságaink szükségszerűek, idegenkedésünk a gyorsan változó, a minden hagyományost megkérdőjelező világtól magától értetődő. A maradandóság világából csöppentünk ebbe az újba. Tíz éve vagyok irodalmi lapszerkesztő. Tapasztalatként ezt összegezhetem a rajtunk átömlött lírából: az egyetemista, a középiskolás, a fiatal szakmunkás, a bányász és traktoros ugyanazt a hangot üti meg, van közöttük valami különös együtlhangzó, valami furcsa elárvultság és elgyötörtség, szerelmük egyként zaklatott, magányuk a kozmoszba tágul, a mindenséget ölelnék magukhoz, a végtelen időt, miközben fnem 'tudnak mit kezdeni a perccel, s azzal a konkrét álta- 1 lünk nap mint nap bejárt, tapasztalataikkal körülhatárolt világgal, amelyben élnek. Népben-nemzelben gondolkozni — mondjuk mi. A világ-, ban gondolkozni — vágják rá ők. és gyanakvóan-mérgesen mellünknek szegezik: beszűkítők. konzervatívok vagytok. Mi a módjával tagadás megőrző folytonosságát hangoztatjuk, ők mosolyogva helyezkednek a tagadás egyedül üdvös álláspontjára. Ifjúságunk a tömegkommunikáció emlőjén nevelődik, furcsamód hasonlít az angol, francia, amerikai fiatalhoz. Melyek lehelnek azok a kényszerítő okok, amelyek a galeriket, az „utcasarki társadalmakat” egv tálkába verik? Mért nem akarózik nekik hazamenni? Ma még aránylag kevesen vannak, de. nyugtalanítóan nő a számuk. De hát minek menjenek haza? Az otthon hívása az emlékek meghittségén át csendül. Az értelmiségi ember legfőbb és leg- gyötrőbb baja, a hétköznapi cselekedetekre sajnálja az időt. Tartok tőle, mi magunk is megbukunk a hétköznapi küzdelmekben. A gyermek azt nem látja, mit izzadunk, amíg kicsikarjuk magunkból a közölhető irományt, amiből nekik veszünk valamit. A paraszt apa kenyérért vívott harca gyermeke szeme előtt ment végbe, belenőtt, ebbe a világba, észre se vette, és már maga is kaszával próbálkozott, és elborzadt, mennyire nehéz. Már hogyne tisztelte volna a kenyeret, amit ilyen nehéz szerszámmal keres az apja? Az értelmiségi szülő küzdelmei nem válhatnak a gyermek élményeivé. y, A Szépirodalmi Könyvkiadó ismét meghirdette kis- és nagyregénypályázatát, megszabva, hogy a két alapvető osztály életét adják vissza. Úgy gondolom, ha a munkás- és parasztóbrázolást ki akarjuk mozdítani a holtpontból, a két alapvető osztálynak anyagi áldozatokat kell hoznia a nemes ügy érdekében. Energiáink java nem alkotómunkára for- dittatik, hanem a n' gélhelés konkrét gondjainak konkrét leküzdésére. Meggyőződésem, hogy a Pesten élő íróknak semmivel se „fut. jobban a csikó” — ahogy mondani szokás —, mint a vidékieknek. Én ugyan ritkán keveredem pesti írótársaságokba. oe ha igen, az egymás szapulása mellett a leggyakoribb téma a pénztelenség, hol lehetne kiszorítani egy olyan állást, mely hagy néi i erőt a toillorgatáshoz is. Államunkat túl sokan fejik, meg különben is az intézményesített ösztöndíjazásba belekeverednek olyan elemek, amelyek rontják az ember kedvét. A vállalatoknál, termelőszövetkezeteknél képződő — sokmilliós nagyságrendű — kulturális alapokból kellene keveset arra vállalkozónak juttatni. Az elkötelezettség — meggyőződésem — nem visszafogója, ellenkezőleg, serkentője az írói munkáknak, hiszen elkötelezettségen valóság tiszteletet, a társadalomban ható pozitív erők támogatását értem. Ami a magyar társadalmi fejlődést illeti, nem lehetünk pesszimisták, van annyi jogunk az optimizmusra. mint a lehangoltságra. Meg különben is, senki se „vár tőlünk édeni idillt, pragmátikus igazolását a politikának. A leibnizi derű divatja régen elmúlt. Én hiszek abban, hogy ha megismernénk a tényeket a miránk jellemző, múltból hozott viszonyítási rendszerünkkel, alighanem magunk is meglepődnénk, hogy a dolgok színe talán rózsásabb, mint ahogy mi azt rossz hangulatainkban festjük. A mi irodalmi tevékenységünkről nem kívánok hosszan beszélni. Egy tényt konstatálhatunk, Miskolcon először élt meg irodalmi lap tíz évet. Nem hiszem, hogy ez szerkesztőink érdeme. Elsősorban a konszolidálódott időknek, mely immár rendelkezik azzal a tiszteletre méltó tulajdonsággal, hogy időt ad a mennyiségi felhalmozásnak, abban a reményben. hogy majdan elkövetkezik a minőségi változások ideje is. Paul Valéry mondta: „Gazdagítsuk egymást kölcsönös különbségeinkkel . . .” Az. országban szerte élő írók a magyar Iájak és emberek eltérő adottságait, értékeit színezzék bele az eléggé elszürkült magyar irodalomba — szegényiti-e népművészetünket, hogy nem egy kaptafára teremtődött, hogy Mezőkövesd matyói százszor szép rózsákat hímeznek, míg másutt a tulipán a divat, vagy margaréta? A vidéken élő író -— ha valóban az — nemcsak azzal iittetik magyar íróvá, országos íróvá, hogy a Magyar írók Szövetsége tagjai sorába fogadja. Ugyanarra az asztalra teszi művét, a nemzet asztalára. És nem a fővárosban élő írók tehetnek arról, hogy vidéken ők kedvesebb, körülrajon- gottabb írók, mint akik vidéken nvűvik idegeiket és a tollúkat. Reméljük, a magyar vidékek kinövik eme fogyatékosságukat, s a közöttünk születő és közöttünk megmaradó írót szeretni is megtanulják. Az írót. persze, müveiért szeretik, vagy sem. A vidékről — met’ém remélni — a vidék írói teremtik meg a nem vidéki rangú nagyregényt. Idő kérdése az egész. GULYÁS MIHÁLY Kalász László Nyár tüzeskemence-nyár nyár Vres kemence már hamu üszők h ámu parázs zöld lány s megfqnnyadt sárga láng 'nincs irgalom füstiéi száll el az irgalom bámulsz pogány isten a napból szenesedünk pi liánt ásott tál hamvad a perc iszik az óra lángol a nap lobog a nyálnyár tüzeskemence-nyár nyár üres kemence' már forr a folyó mini a tej fortyog a tó ég a Jellw szalmaláng faláng falánk szalmaláng hamu pernye Papp Lajos Szeptember Nyitott könyvek, újra az iskolák kapui. Elkésett, apró szavak kuncognak kipirulton a nyár utolsó utcáiból. Benn ősz és nyolc óra van már. Ap ünneplőbe öltözött mondatok komoly arccal felsőbb osztályba léplek. , égen készülök a történet megírására! Most, hogy már láttam, s Ismerem, nein halogatom tovább. 'Olykor előveszi egy ismeretlen nyavalya, ereiben görcsös szorítás markolászik, s csak vonyít, vinnyog, s reszket. Nem lehel pontosan kiszámítani az időt, jön a nyári meleg délután, tavasszal, amikor még hűvösek az esték, vagy a téli fagyok idején, s ilyenkor a jeges hóban -fetreng ... A nyavalya bármikor meglepheti. — Agyon kellette lövetni! — mondták már többen is. — Minek szenvedjen? A család türelme is fogytán ilyen időszakokban. De a. reszkető állatnak mindig akad egy pártfogója. A család idős matrónája, a. nagymama. akinek döntő szava van még abban is. hogy a reszkető bolond ktftya, Malei éleiben maradjon a szörnyű betegségével együtt. — Máskor meg. ha nem kínozza, a betegsége, aranyos. Készséges és vidám, olykor még iidvarolgat is a szomszédok gebeinek. És bosszú nyelvével lecsóból ja a nagyanya kezéről a pori, a munka piszkál. No, persze, a hála! Mondják, hogy a kutya — de meg a legtöbb állat — megérzi: lel a ió és ki. a gonosz ember. Az ő esetében az egész család gonosz. Csak a nagymami jó, fi a. véd- szentje. Azért hízeleg a. dög. S aki védi, újra és újra melléje, áll. — Története van Maiéinak. A betegségének is, természetesen. — ... Apja fajtiszta puli volt: szegény tériem, nyugodjon. leupta aiándékba valami juhászembertől. Mert igazi puHt valóiéiban csak a juhászoknál találunk. A hatalmas pusztaságban nem akad korcs fajzat. mely elkeverné a. vérüket, és könnyen meglehet. Maki dédapja valahonnan a Himalája1 környékéről származik', Maga a szó, hogy puli, olt hajtást, űzve terelgelöt jelent. Hiszen a pulik a. pásztor éleihez tartoznak, mint a farkasüzö szabad tűz, vagy maga. a. nyáj. Himalája! Ki tudja, miként viszi vissza a pulit, vére őseihez? Meri okos állat a puli. Ügy tudom, a puli agyműködése, a legfejlettebb minden állat közölt.. Elképzelhető. Hiszen az évezredes terelés bizonyos munkára kötelezte a. pulit, és a. hűség nem hagyta vcgezetleBaráth Lajos: szörnyű, kór hatalmába kerítene. Maki szokásos kóborlása hosszabbra sikerüli. Egy nap, két nap. Maki nem jelentkezeti. Harmadik nap hajnalán a kapu előtt szűkült, Valami. kétségbeesett nyüszítéssel kérte bebocsátását. Nem, nem a félelem, és nem a sebek okozta fájdalmában sírt, ezt az első pillanatban megéreztem. Valami szörnyű rémület látszott Maki, szemében: üveges tekintetében a lehetetlenség a visszavonhatatlanság ült. Bolond kutya nül a dolgát. Tanult hát. Igen. tanult! S szőrzete is hozzája igazodott. Valóságos bunda van ezeken a kutyákon. Guba. ha úgy tetszik. Maki apja. nyugtalan volt. Tavasszal vitte a. vére . és talált magának egy pulit, itt közel, valamelyik, pusztán. Egy szövetkezeti, juhász tartotta évekig, ahhoz jároga- tott el. Egyik alkalommal elhozta magával kutyaass'zo- ngát is. Itt. éltek napokig, s aztán a. dolga szólíthatta az anyát — ellünt. Akkor már látszott az anyaság a vendégkutyán. Egyszer láttuk még viszont: pár hónap múltán egy vakarcs kis feketeséggel a szájában megjelent az udvaron. Hozta az apához a kölykét. letelte, itthagyta nekünk. Magunkhoz fogadtuk, íriszen az artjci akkor már öregedett, és a figyelme. erősen romlott. Ilyen vuszla helyen, kies távolságban minden civilizációból, kell a megbízható és éber barát. Őrizni a házal, n portát, Ezért, (nnadtuk hál be apjához a Makit, ... Két éve történt? Lehel, hogy három? Mióta ez a Misit akiben egy világ dőlt össze. Kutyái láttam döglöd- ni; a szerencsétlen pára vonaglik. nyalogatja talpát, szemében eltörik a melegség — de nem az a merev, rugalmatlan kín ült Main szemében. Hiszen a. halódónak a halál megváltást ■ jeleni, s ezt kínjában már vár ja is az élettel viaskodó pára. Azért nyalja a talpát is. hogy mielőbb fogyjon el a nyála, az élele. Maki ott feküdi a kapu előtt, Véresen, összetörve, félig fagyottan. és nyüszített. Másnap a tó halásza elmondotta. hogy kél pulit látott a tóparton. Játszottak, fulkárpztak, nézelődtek. Maki volt az egyik, a másik pedig az anyja, aki az ominózus eset után. és mert fiát mi már befogadtuk, nem barátkozott többé az apával. A halász mesélte: — Nekiiramodott az öregebb a jégnek, csak úgy játékból. De már jött. a melegebb idő. hómaró szél fúj- dogáll. a lapos felől. Éjszakánként ringott a jég . . . Mikor a ló cgyharmadába éri, beszakadt alatta a jég. Aligalig tudott vergődni, a táH Iák leszorították a■ víz «í*1, kétségbeesetten csaholt él»’ léért. Akkor ez a. fiúkul mint aki megörült, utánavC telte magái. Meg-megior pant, úszott is keveset, d( érezhette, ö is ott pusztul. A- asszonyommal megdobáltuk kizavartuk a jégről. Arra ki” rillt, amerre a nádas volt. É11 mondtam a. feleségemnek' „Nézzük1 meg azt a dögöt Mert csapást az érintette>• havon nem Láttam, és ójszo ka mintha valami pára sí' ránkozott volna .. . A halász ott talált rá. fél'} iff fagyottan, de égy perei!)1 sem alól tan. Feküdt jé° okozta sebeivel a hóban, c-m siránkozott, vinnyogott, s fejét, ha emelni bírta. arr(‘[ fordította amerre a másik, a2' anyakutya elpusztult. wwarmadnap haza vonszolIf la magát: a halászni meleg levesét alckot már elfogadta, és talán attól kapott erőre. Az idős asszony, a nagy' mama, egy ideig hallgatott, 1 — Nem, nem a sebeit fájlalta azon az éjszakán Maki. Erre megesküszőm. Láttam ,( szemében a nagyobb, fájdalmat. Azt a fájdalmai, amit másokért, egy másikén érezhet minden élő. a mégoly primitíven is, de gondolkodó teremtmény. S ha olykor előveszi a reszketős és a kétségbeesett vinnyogás, akkor én ugyanazt az üveges tekintetet látom Maki szemében, mint azon a bizonyos hajnalon, amikor éjszaka elvon szólta magát, haza, a nádasból. — ügye ért engem? Ugye megérti, hogy miért védem n. szerencsétlen állat életét, meg ha az terhére is van? A család többi tagja meg csak zsörtölődik. — Bolond ez a kutya! El kell pusztítani! — mondják. ■.. Hát. ennyi a történetem. Most már vem odázom tovább, közreadom. •üteget a/. iroláborban cUianyzoU vjiaj ndil ó előadásából. Raíkó József Történelem Halál os cenlenárittni a szita-szila péntek. Tüdőt, lelket köplek falun tízezer jó cselédek. Szombaton másfélmillió koldus tengerre szállá, Fölbúgatt, indult a hajó a Föld túloldalára. Csomagot lestünk, hírekéi; asszonynép várta, jöttünk. Úriás sírhantok, hegyek pú pózodnak fölöttünk. S minden nap ezernyi halott és tíz- és ‘százezernyi, míg leltünk, egy vasárnapol gyászol 11 i, iínnepelni. De újra. kezdődött a hét. Földel és pofont, adtak, gázolták növekvő hitét a munkásnak, parasztnak. A földbe ember vettetett, vérben csávázott holt. mag. Szabadság, műveld földedet, s teremnek majd e holtak. Minden nap ünnep, forduló, születés na p. h alál nap. Ünnepe lelket földútó születésnek, halálnak. Hétfőn múlt ezer éve, hogy térdre eseti az ország, siratni, elsiratni rossz papokra bízta sorsát. C sütőrt ökon. kör ü l belli l hét-nyolcszáz éve ennek, mellének tatár-nyíl szegült, s kihalt a Jele nemzet. Es hogy gazdátlan ne legyen király nélkül az árva, kiadta a. történelem - művelni — harmadába. S a halál ügyes gazda voll — megkoronázta Dózsat. munka köz bey. himnuszt dalolt, taposott őszirózsát. ’ Lépes György, rongy Szapolyai, Haynau, Tisza István, Horthy, pióca Prónay volt ill a botos-ispán.
