Észak-Magyarország, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

ÉSZAÍÍ-MAGYARORSZAG 6 1972. április 9., vasárnap Alkonyaiban — hazafelé (Fotó: Laczó József) Mindennapok cselekvései M occanás . nélküli csendben hallgattuk az idős embert, pe­dig már a sokadik felszó­laló volt. A sokadik, amikor már elkalandozhat a gon­dolat. fellazulhat a figye­lem, hol előre, hol hátra dőlünk a széken, mind gyakrabban tapogatjuk meg cigarettás dobozunkat: ké­szenlétben legyen a szünet­re. De az idős ember le­kötötte figyelmünket. Kul­turáltan, szépen beszélt. Keresgélte ugyan a szava­kat, de csak azért, hogy le­hetőleg minél egyszerűbben szóljon, kerülje az ünnepi kifejezéseket, a „nagy” sza­vakat. © A hazaszeretetről szólt a népfront nemrégiben meg­tartott megyei küldöttérte­kezletén. A hazaszeretetről, de valahogy nagyon konk­réttá, élővé téve ezt a fo­galmat. Népi emlékeinket, idézte, tárgyi emlékeinket, amelyek apáról fiúra ma­radnak. Ezek valamikor, apáinknál, nagyapáinknál nagyon is mindennapi, hasz­nálati funkciót töltöttek be, azonban ma, a megváltozott — és tovább is változó — falu emberének életében már nem tölthetik be azt, amit akkor, régen. Emlék­ként maradhatnak meg. Ha maradnak. Mert a nagy gyűjtések idejében ügyeskedő, kalmár­szellemű emberek járják a padlásokat, a pitvarokat, a pajtákat és a továbbadással járó kellő haszon reményé­ben. sőt, ismeretében vi­szik tovább. Azoknak, akik >— ki tudja hol? — muto­gathatják saját „múzeumu­kat”, mert valahogy ez is* hozzátartozik a divathoz, a sikkhez. De ezeknek a tárgyaknak tartalma, lelke csak ott van, ahonnan elvétettek, ahon­nan elorozták őket. Ahol a szülők, a nagyszülők hasz­nálták. Jobban kellene be­csülni. őrizni ezeket a tár­gyakat tulajdonosaiknak. Ha elköltöznek is valahová, vigyék magukkal a legked­vesebbeket. Mondta az idős ember. ' Vigyék magukkal, mert annak a tájnak lelkét őrzik ezek a tárgyak, ahon­nan valók. A szülőföldnek lelkét őrzik, a hazának egy részét idézik, Sokan beszéltek azon az értekezleten a hazaszeretet­ről, anélkül, hogy akár csak kiejtették volna ezt a szót. Szólt róla az a diósgyőri dolgozó is, aki a munkás­paraszt szövetség mibenlétét fejtegette. Arról beszélt, hogy az üzemek munkásai és a falu népe, a tsz-ek dolgozói valahogy még ma sem ismerik eléggé egymást. Keveset tudnak a másik munkájáról, életéről. Nem a látványos munkás-paraszt találkozókra van szükség — mondta —, hanem arra, hogy jobban emberközelbe kerüljünk. Mindent ismer­jünk egymásról. Mi a gond- ja-baja. mi foglalkoztatja, hogyan tud dolgozni. Nem mondta ki ez a mun­kás a hazaszeretetei. Arról az igényről beszélt, hogy a két testvérosztály minél erő­sebb egységet alkosson. A tsz-dolgozó sem emlí­tette a hazaszeretetet. még­is ott érződött tisztán, kris­tályosán egész beszédében. A faluról szólt, a falu né­péről, amely a történelem folyamán soha nem élt olyan biztonságban, mint most. Soha nem élt úgy. nem tudott annyit, mint most. Megemlítette, hogy az egyik író teljesen megdöb­bent. amikor a tsz traktoro­sa az író nemrégiben meg­jelent könyvéről mondott véleményt. Azért döbbent meg. mert nem hitte volna, hogy ebben az „eldugott” faluban olvassák a könyvét, méghozzá kritikusan olvas­sák. © Mennyire igaz: egy kicsit még mindig rácsodálkozunk a megváltozott falura, azok­ra a jelenségekre, melyek­nek meglétéért huszonöt éve annyian dolgoznak, dolgo­zunk. Á szocialista ember­típus vonásaira is rácsodál­kozunk még, pedig ezeket a vonásokat már nemcsak az üzemi munkásoknál, ha­nem a falu népénél is mind gyakrabban észlelhetjük. Még itt, ezen az értekezle­ten is elcsodálkozunk kissé, amikor az említett tsz dol­gozó Váci Mihály versidé­zetével zárta felszólalását. A hazaszeretetről szólt az a kazincbarcikai, vegyipari dolgozó is, aki megemlítet­te, hogy a hajdani — tulaj­donképpen csak néhány év­vel ezelőtti — „gumicsiz­más” város most már több­ször is elnyerte a „Tiszta, virágos város” címet. Hogy a két jelző között mennyi mindennek kellett történni, átformálódni, arról csak azok tudnak, akik Ka­zincbarcikán élnek, dolgoz­nak. Mert nem csupán új áruházaknak, lakóházaknak, tereknek, parkoknak kellett megvalósulniuk, hanem az emberek belső világának is formálódni kellett. Hogy szeressék városukat, védjék, tegyenek érte. Mellesleg: az országban itt alakult meg először a városszépítő egye­sület. amely társadalmi szerv, amely a város tár­sadalmának nagy erejét tud­ja mozgósítani a jó ügy ér­dekében. ® F olytathatnék még per­sze sokáig. Akár a felszólalásokból, akár más példákból is mind­azokat a jelenségeket, ame­lyek egyértelműen, tisztán vallanak a hazaszeretet mellett, a szocialista haza szeretete mellett. Mert sok minden beletartozik ebbe a fogalomba, de ami napja­inkban talán a legerőtelje­sebben jelentkezik az összes jellemzők közül: a minden­napok tisztességes munka­végzése, eredményeink, sike­reink megismerése, az Igaz ügyért harcoló népek segí­tése. Lehetne fejtegetni, persze, tovább. De mindazok nagy többsége, akik itt él­nek. dolgoznak, tetteikkel, mindennapi cselekvéseikkel szólnak a hogyanról, a mi­kéntről. És ezek a cselek­vések mindennél fontosab­bak. Priska Tibor Hal éve — együtt Nemzeti kultúránk értékeihez tartozik-e az ly? Neve: Szőnyi Márton ifjú­sági szocialista brigád, veze­tője: Kanalas Sándor. 34 éves. Fiatal kora ellenére már 18 éve dolgozik a bá­nyában. Munkatársai, ve­zetői és beosztottjai egyaránt kedvelik, becsületes, jó mun­kás. Nevéhez fűződik a bri­gád jó hírneve is, és az egy­más közötti példamutató em­bertárs! viszony kialakítása. Hat éve dolgoznak együtt. Azóta már történt változás, fiatal munkatársak jöttek, de a brigádból hatan kez­dettől fogva együtt vannak. Jelenleg kilencen dolgoznak a Szuhavölgyi Bányaüzem Feketevölgy I-es aknájában. Sok vágat őrzi már kezük nyomát lent a mélyben. Sze­retik munkájukat és az új gépeket. 1971-ben F—5-ös vágathajtó géppel kezdtek dolgozni. Több mint 900 fo­lyóméter vágatot hajtottak ki azóta. Szeretik a gépet, de ha a munka megkívánja, most is készségesen dolgoz­nak kézi szerszámokkal. Nyolcórás munkaidejük le­telte után számos társadalmi munkát végeztek és végez­nek most is. Tavaly január­ban jelentős vállalást tettek: szerződést kötöttek a válla­lattal egy KM—82-es típusú gép határidőn belüli beszere­lésére. Ez országos érdek volt. A gép a Szovjetunióból érkezett hozzánk, eddig is­meretlen volt nálunk, először alkalmazták. A beszerelés si­került, s az éppen hazánk­ban tartózkodó szovjet szak­emberek előtt is jó hírnevet vívtak ki maguknak. Válla­lásukon kívül túlteljesítették a KISZ VIII. kongresszusa tiszteletére felajánlott ter­melési mennyiséget is, pedig gyakran 26—27 fokos meleg­ben kellett dolgozniuk. A kollektív munkaszelle­met segíti, hogy a brigádban sok az ifjú kommunista, akik közül az elmúlt években is felvettek néhányat a párt so­raiba. Munkájukon kívül te­vékenyen részt vesznek a társadalmi élet irányításá­ban, a pártvezetésben, a KISZ-oktatásban, a tanács- vezetésben, a szakszervezeti munkában. Az üzem vezetősége min­dig számíthat munkájukra. Nemcsak munkaidőben, sza­badnapokon is. Példaként ál­lítják a Kanalas-brigádot a többi kollektíva elé. Dicsére­tükre válik, hogy az általuk kihajtott vágatokat nem a térképen meghatározott név szerint említik, hanem úgy mondják: „Tudod, a Kanalas­féle vágat!”. M. M. KÖZNYEL VÜNK j hang­ját hol j, hol ly betűvel je­löljük, és léúyegesen egy­szerűsítené helyesírásunkat, 1 j ezt a kettősséget végre megszüntetnék. Vizsgáljuk meg a fontosabb érveket, amelyek alapján az illeté­kes bizottság a legutóbbi helyesírási reform során fenntartotta a kettős jelö­lést. 1. Az ly betű írásrend­szerünk több száz éves megszakítatlan hagyomá­nya (a ez nem volt ilyen!),' amely a korábban nemzeti nyelvünkben is élő ly hang meglétére épült. 2. Ennek az erős írásha­gyománynak megszüntetése nem kis zökkenőkkel jár­na: megkívánná legalábbis az iskolakönyvek újra való kiadását. 3. Jó ideig nyilván nem csökkentené, hanem jelen­tékenyen szaporítaná az íráshibák számát, sőt a hozzá ragaszkodók helyes­írási egységünket is veszé­lyeztetnék. Az ly megtartása mellett kardoskodó érvek közös hi­bája, hogy túlságosan a je­lenbe és a közeli évtize­dekbe ragad: akik vallják, nem mernek bátran a jö­vőbe nézni. Helyesírásunk sajátossá­ga, hogy mindig nyomon követte a beszélt nyelv fej­lődését, és ez a jellemvo­nás erősebb a maradandó- ság hagyományánál. Igaz­ságtalan a c hangot régen cz-vel jelölő párhuzam egy­értelmű elvetése is, mert jóllehet nem azonos, de ha­sonló problémáról van szó. A ez is, az ly is az úgy­nevezett kancelláriai he­lyesírásban honosodott meg, és mindkettő ellen nagyobb súllyal Dugonics András lépett fel elsőnek, aki már az 1780-as években ez he­lyett c-t és ly helyett j-t használt. Több mint egy évszázadig tartott az ádáz harc a haladó és konzer­vatív nyelvszemlélet kép­viselői-között, míg 1903-ban (az Akadémia által is szen­tesítve csak 1922-ben) a őz­ből c lett, íme a küzdelem két ellentétes véleménye, az első Gyulai Pálé: nem jó magyar ember az, aki a c-t z nélkül írja. A másik Ady Endréé: én soha le nem írtam ezt a dupla betű­szörnyet: ez. Kétségtelen, hogy ennek a „betűszörny”- nek az életét — Deine László nyelvtudósunk sza­vaival élve — a soviniszta lelki terror hosszabbította meg. Ami az ly fenntartását kívánó többi érvet illeti, azok is felettébb ingatagok. Helyesírásunk változása mindig zökkenővel járt, az iskolakönyveket általában évről évre úgyis ki kell ad­ni, s a változott helyesírású kiadás mindig gonddal jár: akkor is, amikor pl. a cz- bo. c lett. De ezen nem múlhat a fejlődés! Az ly helyesírási problé­májáról több mint két év­tizeddel ezelőtt a Nyelvtu­dományi Intézet és a Köz­oktatásügyi Minisztérium nevelésügyi osztálya körle­veleket küldött általános iskoláknak és gimnáziu­moknak az ország külön­böző részeibe. A válaszok feldolgozásáról Lőrincze Lajos „Helyesírási refor­munk és az ly kérdése” c. tanulmánya (Magyar Nyelvőr 1950. évi 2—3. sz.) tudósít. Kiderült, hogy pe­dagógusaink 95 százaléká­nak tapasztalata szerint az ly helyes használatának megtanítása' súlyos nehéz­séget jelent, és a pedagó­gusok zöme (kb. 70 száza­léka) örömmel üdvözölné, ha megszűnne a j hang kettős jelölése. Hogy az ly éleiét az ille­tékes bizottság országos hírlapi vita után 1952-ben meghosszabbította, annak voltaképpen egyéb okai is voltak. A döntést megelőző években a személyi kultusz elfajulása sok nemzeti ér­ték védelmét akadályozta. Az elkeseredés sokszor a könnyebb ellenállás irá­nyába csapódott, s az el­fojtott indulatok ehhez a felesleges betűhöz való ra­gaszkodásban látták a nem­zeti értékek mentését. DE HOL VAN a tavalyi hó? Ma már nyugodt lég­körben vitatkozhatunk a problémáról: nemzeti kul­túránk fogyatkozik-e azzal, ha az ly-1 a ez sorsára jut­tatjuk. Száznyolcvan titkos szavazással megkérdezett tanítóképzős hallgató közül egyetlen egy sem akadt, amelyik az ly-t pártolta volna. E. Kovács Kálmán Pompidou „nem kíván-e tál sokai?” „Nem csoda, ha a Közös Piac egyes tagjai azt kér­dezik, nem kíván-e Pom­pidou túl sokat?" — írta az elmúlt hónap végén az amerikai International He­rald Tribune hasábjain az egyik tudósító, arra a fran­cia tervre célozva, hogy a Közös Piac politikai tit­kárságát ne Brüsszelbe, ha­nem Párizsba helyezzék. Elvégre — mint a lap munkatársa fejtegeti — a közösség őszi csúcsértekez­lete Párizsban lesz („az én elnökletem alatt” — mon­dotta Pompidou, és ha még a politikai titkárság is ott székel majd, akkor Pom­pidou „elnökségének má­sodik időszakában nem hi­vatalosan Európa elnöke lesz”. Ez valóban indokol­ja a kérdést, vajon „nem kíván-e Pompidou túl so­kat”. Szinte ekhózott ennek az újságcikknek néhány nap­pal később Mansholt, a Kö­zös Piac végrehajtó bizott­ságának új elnöke, amikor azt hangoztatta, hogy ha már létrejön a közösség po­litikai titkársága, akkor az Brüsszelben legyen. Man­sholt még továbbment, mert a szovjet—NSZK és a lengyel—NSZK szerződé­seket jó példaként említet­te a közösség tagjai szá­mára, vagyis a francia egyeduralmi törekvéseket nemcsak elítélte, hanem követendőként emlegette a nyugatnémet péleját, vagyis ellenpólust ajánlott a fran­cia törekvésekkel szemben, nehogy a Közös Piac euró­pai „egyensúlya” felborul­jon. Valahogy úgy tűnik, hogy Pompidou — miután for­mailag szakított De Gaulle merevségével — beengedte Angliát a Közös Piacba, de aztán — sokkal rugalma­sabban, mint elődje — egy­re jelentősebb, lényegbe­vágó előnyöket akar ezért az engedményért Párizs számár: kikaparni. Ha — mint Párizsban a gaulle- isták mondják — a Közös Piacot „olyan emberek gondolták el, akik nem tud­ták megvalósítani és olyan emberek valósították meg. akik nem tudták volna el­gondolni, a ki: or ezek kö­zött Pompidou a megvaló­sítást feltétlenül francia égisz alatt képzeli el. Vi­szont a másik megvalósító, Heath, túlzásnak találja ezt az árat Anglia belépéséért, ezért volt azután, hogy — az International Herald Tribune szavaival élve — a francia—angol találkozó helyét, pontosabban ..a chequers-i napsugaras ég­boltot némileg felhőbe bo­rította nemrég Pompidou és Heath nézeteltérése ab­ban, hol helyezzék el a po­litikai titkárságot”. Nem is egyeztek meg, hanem a pá­rizsi csúcsértekezletre ha­lasztották a döntést. Vi­szont tény, hogy ha — ugyancsak az amerikai lap szerint — ,,a franciák úgy látják: Párizs a közösség életének természetes gravi­tációja”, akkor Pompidou tulajdonképpen nem adta fel De Gaulle franciacent- rikus szemléletét, csupán ezt Anglia beengedésének árán akarja elérni, tehát rugalmasabban, mint a me­reven angolellenes tábor­nok-elnök. Az is tény vi­szont, hogy „a közösség többi tagja ezt a javaslatot igen rossz precedensnek te­kinti”. Mátc Iván

Next

/
Oldalképek
Tartalom