Észak-Magyarország, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
1972. április 2., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG o „Az egyéni mű csak a lelje*, környezeti keretbe foglalva válik jelentőssé. Eddig csak elszigetelt építészeti feladatok megoldásait tanultuk meg és csak tapogatóztunk, amikor az élet összefüggő kereteit kell megformálnunk.” (Al Mansfeld) Miskolcon a Baross utca végében, a Zsolcai kapuban, a Zsigmondi utca 2. szám alatt egyszerű, de szép, modern vonalú, hatszintes irodaház vonja magára a járókelők figyelmét. A legfelső szint fölött két vállalat neve olvasható. Közülük az egyik: Miskolci Tervező Vállalat. Reklámnéven egyre inkább csak így említik: ÉSZAK- TERV. Itt, a Zsigmondi utca 2- o°n székel az a meglehetősen sajátos profilú vállalat, amely jelenleg évente mint- egy_ 50—GO millió forint értékű „szellemi árut” — tervdokumentációt — „termel”; amely terveknek a kivitele- zesi értéke meghaladja az I 1,5 milliárd forintot. De ezek a számok önmagukban nem sokat mondanak. Itt, a Zsigmondi utca 2- oen dolgozik ez idő szerint a csaknem 500 (!) terve- zö, akiknek feje és keze fnnnkája nyomán az elmúlt két évtized során oly sokat változott Miskolc, Borsod- Abaúj-Zemplén megye, sőt ?? egész északi országrész — Heves és Szabolcs megye — arculata is. Valószínűleg kevesen tudjak, hogy néhány éve már üt készültek azok a tervek, rajzok és makettek, amelyeknek kivitelezett hason- nrását, mint jogos „honfoglalók” az elmúlt évek során irtokba vettük; amelyekre alkalmasint szívesen vetünk egy-egy pillantást, s amelye- 'et nem kis büszkeséggel rnutatunk meg olykor az Megeneknek is. jgen, itt az ÉSZAKTERV székházéban készültek a niiskolci, az ózdi, a kazinc- arcikai, a leninvárosi impozáns új lakótelepek, ma- Sasházak — három megye számos középületének és 'Pari rekonstrukciójának ősz- hegében milliárdos értékű nrvdokumentációi. Ennél azonban többről van tu?' Tulajdonképpen itt ön- „ konkrét formába, itt fogalmazzák meg pontosan regannyi álmaink, vágya- . — pontosabban szólva jz egyre növekvő urbanisz- 'Kai, szociális, kulturális, -sztétikai, nem utolsósorban unkahelyi igényeink kielé- g'lesének napirendre került Programját. Vagyis itt készülnek azoic a konkrét fer- M-'.j amelyeknek alapján . rolcon, megyeszerte, az gesz északi országrészben ' °rra~rendre megvalósulnalc z ötéves tervek nagy be- dhazásai — megvalósul pár- 'Pk. kormányunk politikája. • <?1’t az itt készülő programdokumentációk semmilyen «‘^mben sem „egyéni mű- ek , a tervezők nem elszigetelt építészeti megoldásokra törekszenek, hanem minden egyes mű elkészítése során számolnak „az élet összefüggő kereteivel”. Mi több, a legjobb értelemben ők maguk is ezt, igyekeznek formálni a társadalmi igények, lehetőségeik, szakmai felkészültségük, jó ízlésük — eszük és szívük szerint. * A megújuló ország első szocialista tervező intézménye a Magasépítési Tervező Intézet miskolci kirendeltsége már 1948-ban is működött. Igaz. akkor még magánlakásban . és mindössze két személlyel. Égy műszaki és egy adminisztratív munkaerővel. Ez az „intézmény” 1949-ben jutott önálló irodához a Szabadság tér 2. szám alatt, a volt. főispán lakásában. amely akkoriban szinte jelkép volt, hisz a romjaiból felépülő ország, benne Miskolc fejlődésének új távlatai, a szó tágabb jelentése szerint is új intézmények megvalósítása indulhatott el innen. Az iroda végül is többszöri átszervezés után 1950-ben — 50 taggal — Miskolci Tervező Iroda néven önálló gazdasági intézmény lett. Feladatai azóta — immár lobb mint két évtizedes működésé során — az ország, illetőleg megyénk és az északi országrész rohamos fejlődésével párhuzamosan növekedtek. , . A vállalat fejlődését érze- . keltetik a szűkszavú statisztikai adatok is. Az egykori „két személyes” intézményből, az 1950-es 50-es tervezői gárdából azóta 500 személyes tervező vállalat lett! A Zsigmondi utcai irodaházban — amely természetesen saját terveik alapjan öt évvel ezelőtt épült fel • ma mintegy 120 mérnök, iL letve főiskolai végzettségű szakember, körülbelül ugyanennyi tervező technikus és megfelelő szakképzettségű, más munkaerő dol- gozik- , A számoknál azonban többet mondanak új városaink, lakótelepeink,_ középületeink, amelyek az ö terveik alapján valósullak meg Miskolcon, Borsodban, Szabolcsban és Heves megyében. Azok az alkotások, amelyeket nemcsak megszoktunk, _ hanem meg is szerettünk már, amelyek úgy hozzánőttek, hozzátartoznak az életünkhöz, mint a szocializmus —életünk összefüggő kerete... * Egy budapesti elv társ említette nemrég, hogy a 40-es évek elején udvarolt egy miskolci lánynak. Amikor először járt az egykori megyeszékhelyen, szíve választottja városnéző sétára invitálta Miskolcon, s a következő nevezetességeket mutálta meg neki: postapalota, zenepalota. . WeidUch-palola... Aztán az Avas, Lillafüred es Tapolca következett, ahová annak idején — mint mondotta — gyalogosan sétáltak ki. Több „látványosság” nemigen akadt. — Ma Miskolcon, a mai megyeszékhelyen tucatszám épülnek az egykori „palotáknál” különb, impozánsabb lakóházak, egész városrészek, sőt a megyében új városok is! — ocsúdott fel ismerősöm egykori, ma már bizonyára halványuló emlékeiből. — És mennyire igaza van. Mi, akik itt élünk, talán ész- ,re sem vesszük. Bizony’, ma az alkalmi idegenvezetőnek jóval több dolga, dicsekedni valója van Miskolcon. Ha csak azokat a városrészeket, magasházakat — ha úgyr tetszik, palotákat — akarja is megmutatni, amelyek az utóbbi két évtized során az ÉSZAKTERV elképzelései alapján valósullak meg. A Kilián-északi és déli.aSzent- péteri kapui, a Győri kapui, a bulgárföldi új lakótelepek, az épülő diósgyőri új város- központ, az új sportcsarnok, a Centrum Áruház, a központi leánykollégium. az ÉMÁSZ és a szénbányák ú,i irodaháza — no és az ű.i sajtóház is — mind-mind szerves része, elválaszthatatlan alkotóeleme lett a mi életünk összefüggő kereteinek . .. * Igen, itt. a Zsigmondi utcai tervezők irodaházában szerkesztették és szerkesztik konkrét formákká, építési programokká hajdan volt és jelenlegi álmainkat is, a politika. kormányprogram rangjára emelt állami terveinket, nagy beruházásainkat — az ország északi régiójára vonatkozóan. Itt dolgozik az a mintegy félezer tervező — mérnök, technikus és más szakember —, akik szigorúan „az élet ösz- szefüggő kereteihez” — a társadalmi igényekhez, lehetőségeinkhez, a realitásokhoz igazodva és alkalmazkodva terveznek. Ez utóbbiakat: Pávai János, a vállalat pártszervezetének titkára hangsúlyozta a minap, amikor éppen az ÉSZAKTERV munkájáról és ebben a kommunista tervezők tevékenységéről beszélgettünk. A kívülálló tárgyilagosságával állapíthattam meg: mindabban, amit e sajátos helyzetben levő vállalat az elmúlt több mint két évtized során produkált, „jócskán benne van” a kommunista tervezők szerény’, áldozatkész, felelősségteljes, sok tekintetben példamutató munkája is. Egy alig több mint GO tagú pártalapszervezet egész tevékenysége — amelynek hatása jóval tovább terjed a Zsigmondi utcai irodaház falainál. Túl a megye határain is. A vállalat munkájával együtt — az egész északi országrészre. \ Cscpányi Lajos ,,Ncm tudom, miért szeretem a természetet..." „Bányász vagyok...” Hajnalban hűvös az idő és lilásan-szürke a táj. Hajnalban hűvös a vassszekrény- ben szögre akasztott munkaruha és fakón-szürke. mint föld mélyében, a kőzet, a meddő, amelynek ölelő szorításából a bányászok elrabolják a. szenet. Kevés beszédű, sok cselekedetű ember Soltész István. Mindennap hajnalban kel, leszáll a bányába, az albertte- lepi I-es aknába, ahol társai várják. Soltész István vájár szocialista ifjúsági frontbri- gádvezető, korát: jelcinivé nem fiatalember. Az idén lesz negyvennégy esztendős. Negy’edszázada ismerte meg a bányát, és azt is, milyen nehéz ellenfél és barát a föld. 1928-ban Edelény együk tanyáján született. Gazdasági cselédek voltak a szülei a grófi uradalomban. A négy fiútestvér közül ő volt a legidősebb. Ma mind a négy’en bányászok. — 1944-ben. annak decemberében, amikor a front keresztül húzott felettünk — mondja — én tulajdonképpen még gyerek voltam, de már summás abban az esztendőben. Akkor éreztem legelőször, milyen nehéz a föld, a munka, amellyel felszabadítjuk a föld erőit, hogy’ az ember boldogulására életet teremjen. Apám tizenne- gy’ed magával katonaszökevényként bujkált a környéken, szalmakazlakban háltak, és mi, gyerekek, nem is tudtuk, hogy’ élnek, vagy halnak, csak a szüléink és a nagyszüleink. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor a szovjet katonák elérkeztek hozzánk, mert az ő nyomukban jöttek a mi apáink is, az én édesapám is. A felszabadulás így számunkra nemcsak nemzeti ünnep, hanem családi ünnep is. Apánkat kaptok vissza azon a napon, amikor Magyarországnak az a szeglete, a mi szülőföldünk. lakóhelyünk szabad leit. És nem szégyellem ma sem azokat a könnyeket, hiszen azok a viszontlátás, az élet könnyei voltak. — A földosztásnál tíz holdat kapott a mi nagy családunk — mondja és fáradtan legyint.' — Én vagy a mérő- láncot vittem, vagy az ölet, vagy’ a karókat vertem a földbe. A földdel együtt került, otthon munka nekem is. De ez a föld nem volt elég ahhoz, hogy’ a mi nagy családunkat eltartsa. 1947. január 2-án Édelenvböl átbicikliztem Albert telepre, és munkába álltam a bányában. Én voltam a legnagyobb fiú. s a mese törvénye szerint is nekem kellett először szerencsét próbálni a nagyvilágban. A próba sikerült; követlek engem testvéreim, öcséim. akik ma is a szén- bányászatban dolgoznak. Délben langyos a levegő, mint a kémények ebédfüstje, és fakón-sárga a táj, mint a napraforgó tányérvirága. Délben lent, a föld mélyében, gyorsabban ver a bányászok szive mint virradatkor, s készülnek, hogy kövessék a szén útját, ki a. napra. Haza. — Csillés voltam legelőször, aztán segédvájár, s ahogy letelt a katonaidőm, és megvolt a kőtelező műszak- számom, letehettem a vájárvizsgát is — mondja, és a tenyerét nézi. — A szakmát, az emberséget, és a politikát abban a csapatban tanultam meg, amelyet Loyr Árpi bácsi, a Kossuth-díjas vájár vezetett. Lent vagyunk a bányában, a fronton. Körülöttünk úgy zajlik az élet, mint bármelyik nagyváros főutcáján. Jönnek-mennek az emberek, dolgoznak a gépek, a berendezések, mi pedig úgy beszélgetünk, mintha megadnánk egy járdaszegélynél. Innen-onnan szólíthatják: „Pista bácsi! Pista bácsi! Gyere, ézd meg... Mondd már meg ... Csinálj valamit.. .” És Pista bácsi jön-megy* szól, kérdez, válaszol, megnéz, intézkedik, káromkodik, szid dicsér, hangja hangos és hangja szelíd — ahogy az élet a munka kívánja itt, a föld alatt. Aztán leül. Hátát neki támaszt ja a deszkada- rabnnfc. kezébe vesz egv széndarabot, nézi, morzsolja ujjai között, és sokáig nem szól. Aztán ezt mondja: — Bányász vagyok. A szén nekem, társaimnak, az én családomnak, és az 6 családjaiknak az életet, a kenyeret: jelenti. Tudod, nehéz ezt ’így magyarázni. Annyira ismerem, hiszen naponta találkozom vele, s megküzdök érte. A kezembe fogom. Széfmorzsolom, érzem, milyen durva, és milyen finom, szinte érzem a szagát, látom mély’, fekete fényességét. Szidom. dajkálom, ütöm, robbantom, a tenyeremben hordom, és mégis . .. Nem is tudom, mit gondoljak róla. Szeressem-e, vagy gyűlöljem? Ha nem tudnám, hogv a szén meleset varázsol és fényt ad, talán nagyon haragudnék rá. SBS3JKB580! Estére ólom szürke felhők alakjában kiszökik a zsibbadt tájra a banya sötétséget lehelete. Estére megered az eső, tavaszi eső. Munka után megyünk hazafelé egymás mellett és egymáshoz igazított léptekkel Alberttelep egyenesre igazított utcáin és egy’forma bá- nyászházai között. Hazamegyünk, oda, ahol Soltész István és családja lakik. Mindenki köszönti és mindenki Pista bácsiként köszönti, az is, aki idősebb. így’ beszélnek róla: „Pista bácsi, a kábé tagja.” Tudják róla, hogy van olyan nap, hogy7 vannak az évnek olyan napjai, amikor hajnalban Győrfi Zoli brigád vezető-helyettesnek átadja a munkát és azt mondja: „Dolgozzatok, és vigyázzatok magatokra!” Azután felül a vonatra, felutazik Budapestre, az MSZMP Központi Bizottságának ülésére, ahol a déli szünetben Kádár Jánossal találkozva, a következő beszélgetés zajlik le közöttük. „Jó napot! Jó szerencsét! Hogy megy’ a munka és milyen az egészség? Megy a munka, és megvan az egészség, Kádár elvtárs.” Aztán az ülés után Soltész István, ifjúsági szocialista front- brigádvezetö ismét felül a vonatra, hazautazik Albert- telepre, hogy másnap, hajnalban megkezdje a munkát. Megkezdje a munkát, ott folytassa, ahol abbahagyta, gazdagabban és hozzáértőbben. Soltész Istvánnak, Pista bácsinak, a „kábé” tagjának nincs palotája, egyszerű bányászházban lakik, nincs gépkocsija, nincs bankbetétje. De van családja, hűséges felesége, két munkásnak készülő gyereke, egy motorkerékpárja, erős tenyere, nagy szíve, egészséges gondolkodása. és a kert jében százhúsz tő rózsája. — Tudod, Jani — mondja és néz rám, ahogy’ szokott., mikor valami nagyon fontosat akar mondani —, nem tudom, miért szeretem a természetet, a növényeket, a fáikat, a virágokat, a rózsát. Jó lenne, ha valaki kitalálná, ha valaki megfejtené ezt a mi rajongásunkat a természetért. De azt elmondhatom, ha már itt tartunk, hogy a rózrék közül azok a legszebbek, amelyek piros szirmot bontanak ... Estére fellélegeznek az emberek, a növények, a fák. a virágok, mert megeredt a tavaszi cső. Fellélegeznek, mint hajdan-holt őseik. amik szénné, sziilctve-halva magukban hordozzák az évezredekkel ezelőtti napfényözön melegét, fényét, füzét. Szöveg: pravee János Kép: Mécs Ernő * A meddő, a és a virág Áz északi táj tervezői 1 Hires .Sándor: „s a* emberi lezárja a látóhatár, s n látóhatárt lezárja az ember”.
