Észak-Magyarország, 1972. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-26 / 73. szám
1972, márc, 26., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 7 BARI KAROLY KALASZ LÁSZLÓ Énhozzám lejönnek os őzek széles csapáson miattam meggyullad a tőzeg a lápon ha fázom a szél szájában hord tüzet jeges szívemnek ledőlök akkor a hegyek szivem mellé fókusznak mellém hullnak a csillagok éjjel ne féljek mégis igen magam vagyok bármit beszélek Petőfi A halál Éíeiünkböl-kitörölhetctlen szavakká tördelted lelkedet, jövőbe-látó szemeid taván mégis csónakázni indult a halál; nem télt a márciusi ifjak kínná-vergődő lükétől, halálba-roppant csontjaidat lá,„ :ba; zászlóidba göngyölte, pedig hogy sóhajlozoí,, nyögött a csatatér, ordítva sírtak a mezők is; barna köveket; pacsirtákat dobállak az ég arcába, feketébe szomorodott a délibáb: fekete lovasok vágtattak Segesvár felé, országot-elborítá szemfödelet húzlak maguk után: a mi szemeinket takarták sötétségbe, nem láttuk, hol zárlak a földalatti erdők éjszakájába, szavakká-tördclt lelked tüzes sziklája életünkre hengeredéit: hánykolódtunk, égünk hatalmas súlya alatt. o fészeraljból leemeli a kaszát büdös pálinkából kortyol s dűlőútnak nekivág itt egy virág ott egy dudva lenyiszálja ami él amíg gőzösödő útja túlsó végére nem ér ott hatalmas-tág mezőben köpi markát s nekilát csontja izzad s vágja bőszen míg csak adja a világ BIHARI SÁNDOR AKAC ISTVÁN Varázslat egy városban Ez a város, amely itt maradt velem s farsangos kirakatokat kerít körém, hallotta a szavad, hogy szeretsz; velem élő tanú; itt jöhetsz megint változatlanul, falak, fák előtt, fekete-hajú, az üveg levegő nem töri meg alakod; hajló autóbusz siet: hoz-visz, a délelőtt körüllibeg, ahol állsz, én látom, fellelhetem életünket órái rétegeiben tízezer évig vissza, hirtelen, s itt ülsz szemben, nézik szemeid, amíg ez a vers kikerekedik toliam alól, itt ülsz élelemig, azon is túl, minden szerelem életeként jársz-kelsz c helyen, mint boldogság — majdnem elevenen. Kongatás, téli éjjelen Tél hercege, fagy, mit akarsz le tőlem! mért vágnád ki a két szemem? — Szelíd madárként ülj szivemre, mint a megvívott szerelem. Tudom, tudom, még a fák is meggörnyednek színed előtt, Engem már örök páncél véd,------a dárdád nem elég erős. Legyünk holtomig barátok: nézzünk együtt csillagba, kőbe. s szórjuk közös titkainkat ebbe a brilliáns-időbc ... Az éjszakát a latrok hangja vad hahotával veri fel, — húgod lesik, a kristály-asszonyt, — őrizd, és figyelj! SERFOZO SIMON Örömök Várjuk az örömöket. Hátha, felénk is idetévednének. Beállítanának a házba. Hisz másokhoz falkában járnak. Betalálnak az ajtón. Hozzánk pénzért se nagyon. Mert az is elfogy. S kikerülik a széket. Pedig ellehetnének. Be hál úgy jönnek, mint akik mindjárt mennek. S nem tudjuk mifidig borral kínálni őket! Amikor nekünk kenyér is kell. s kiscipö: szaladjon a gyerekkel! Hál sietnek kifelé innen. Mintha nem becsülnénk meg őket: ■másfelé mennek. A/, összeállításban közöli verseket cs prózai műveket a ■zerzük megjelent köteteiből ▼Riogattuk. INTERMEZZO Baráth Lajos elbeszélése R eggel fél ötkor már talpon volt, költögette ■ gyermekét, aki sirt, almos szemeiben élesen kutatott a reggeli fény. Míg öltöztette is sírt. Ke- vésnyi tejel adott neki hidegen, vastag .pillével, aztán rohant végig a Fasor utcán. Villamosra sem szállt, mert az óvoda egjj megállónyira volt mindössze. A gyermek útközben belefáradt a sírásba, és újra zsákjába dugta az álom. Akkor ébredezett ismét, amikor az inspekciós dada átvette tőle. Kaszásné pedig szapora léptekkel sietett, a villamosmegállóhoz. Sokat volt úgy, hogy a lépcsőn csüngött, mint a férfiak. A kapusok már ismerték. Előre köszöntek neki, és legyintettek. ha belépője után kapkodott. — Siessen — mondták —, már fújja a hatot. Mire a gép mellé állt — mindig ott kötötte le haját a barnára kopott kendőjével —, a többiek már dolgoztak, és a tegnapi eseményeket tárgyalták meg. Ballaginé ment elsőnek a futástól kipirult Kaszásné- hoz. Rajzokat hozott és munkadarabolcat. Magyarázta a tennivalókat, .miközben befogatta a horgos kések közé az első acélkorongot. Ezzel is segíteni akart a későnjövőn. Talán sajnálatból, de az is lehet, hogy mert. a brigád érdeke ígyr kívánta. Ma azonban minden másnak tűnt. —, Otthon volt? Kaszásné lassan elfordította a fejét, intett, hogy nem. — Már második éjszaka ... A műhelyben csend volt. Mindenki őket nézte. Most ez volt a pletyka téma, az endekes, amit meg lehetett tárgyalni. Kaszásék családi élete; a férj kimaradásai, a törékeny asszony küzdelme, hogy férjét megtartsa, és hogy a csábító ebben a brigádban dolgozik. ... Csend lett, A gépek egyhangú zümmögéssel kergettek az aceldarabot, kör- be-körbe, kunkor forgácsokat gyüiesztve váruk mellé. Kaszasné úgy érezte, mindenki öt figyeli. Most éppen sajnálkozva bújnak össze, ö pedig lesütötte tekintetét, mintha az első acélforgács hintázását nézné. — E harc izgalmának drukkoltak a többiek, mint egy futballmeccsen, hogy ki győz. Hogy elválnak-e Kaszásék és Szabó Évi asz- szony lesz-e, vagy' továbbra is a férj szeretője? Egyenlőtlen harc volt ez. Egy' lány', akinek csak magára van gondja, divatra, fodrászra — könnyen győzhet olyan nővel szemben, aki már egy' gyermeket szült, s akinek kora hajnalban — amellett, hogy munkába indul — gyermekévéi óvodába kell sietnie. Délután főzés, mosás, takarítás, esténként holtra fáradva dől az ágyba. Már nem emlékezett arra sem, hogy' mikor volt utoljára fodrásznál. Májusban? Nem! Húsvét. előtt. Ruhát is úgy' vett. hogy' meg sem nézte, divat szerinti-e. Hiszen ha nem lenne gyermeke, jutna idő sole mindenre.. Három éve — amióta lakást kapták, é.s különmontek az anyjáéktól — moziban is alig voltak együtt. Imre pedig mindig menne, menne. Eleinte még otthon tudta tartani. Le- kntfUte a gvermek: a fia. Később idegesítette, ha rábízta. amíg mosott. • v»«v főzött. Es veszekedett, Pzí nem akarta Tda. A béke kedvéért engedfe és küldte, menten egyedül. Megbízott benne. Amikor Szabó Évi idekerült az üzembe, csitri-lány volt. ők meg már jegyesek. Boldog jegyesek, teli tervekkel, gyengédséggel egymás iránt. Persze, akkor még ö is sokat adott magára. A testes brigádvezetőnő zavartan hallgatott. Sejthette, hogy' vihar közeledik. Tudott mindenről. Ö látta meg elsőnek, hogy Éva meg Imre együtt, sétálnak esténként, Szólt Idának hogy vigyázzon. De hát tudja is az a gy'erekasszony’, hogy mit tegyen? Arra az egy gyermekre hivatkozott. Ö hatot nevelt fel, és mindenre jutott ideje. Legalábbis amire kellett, arra jutott idő. De egy férfit, ha olyan vérű. nehéz visszatartani. Éváról nem tudott elhinni semmi rosszat. S éppen ez volt a baj. A lány férjének akarja Kaszás Imrét., ami pedig válást, tragédiát jelent. Segíteni, igen, segíteni kellene most. Mert kevés a reggeli indítás, az, hogy az első korongot ő teszi fel Ida helyett, a késések feletti elnézés sem használ már itt. Az asz- szonynak, a nőnek kellene itt segíteni. Most is, már új sort kellene forgatni, mert a vidia éle a semmibe vág. De kj tudja, hol jár gondolatban? Eltolja az inditókart, a késtartó pofát pedig vissza. De hogyan segítsen az emberen? Az asszony keze ott remeg segítője mellett. Hisz ha a talpára tudna állni. De ehelyett sír. Hót lehet itt tanácsot adni? — keseredett el a brigád vezetőnő. Pedig érzi, neki kellene itt. segíteni elsősorban. Két éjszaka már, hogy nem jött haza... — súgta az asszony, inkább magának mondva ezt. Szemében könny ült, tekintetében pedig fáradtság. — Délutános. Haza sem jön. Tisztát is akkor vált, amikor bent vagyok. Gyűlölködve nézett át a másik oldalra, ahol Éva állt. Egy'kedvű fölénnyel méregette a vékonyodó acélrudak Testén megfeszült a kék overall, ha mozdult, telt melle megrezzent. Valami slágert dúdolt éppen, és duzzadt ajka — mintha festené, olyan piros volt — összehúzódott. Átszólt szomszédjának, nevetett hozzá, és Idára nézett. Az asszony' megremegett. Sok minden benne volt ebben a tekintetben. A kihívás elfogadásáról az üzenet és a győzelmet érző biztonsága. De az ember sajnálkozása is benne volt c tekintetben. Ida pedig tehetetlenül nyelte sós köny- nyelt. Kiszáradt torkában szúrást érzett, ha lélegzett. A csarnokból kirekesztett kis esztergaműhely'ben mindenki várt valamit. A daru is csendes méltósággal suhant el felettük, s a körben- sétáló dróthuzalok is, mintha idegszálakká váltak volna, se pillanatban mintha azok is várnának valamire. Nézték egymást gyűlölködve. Kaszásné már odu- rebbent volna, ha ereje engedi. De térde furcsán zsi- bogott, mintha az izomfonatok elszáradtak volna benne. Tudta, ha most odamenne, esetlenül állna meg a lány előtt, szánnivalóan, talán sírna is. Pedig most a hajába markolni lenne jó, kitépni azt a fürtöt, amely a lány homlokán rezeg a lendkerék szelének játékára. Hangja is csak sípolna, mint kamaszfiúé, életének első fontos percében. De pupilláinak szűkülésében és keskenyedő ajkának rándulásában élesebben minden szónál benne volt a kérdés: ;— Miért vetted el Imrét? A másik megértette, nyugodtan, szeme sarkából figyelte az asszonyt, mintha mindez nem lenne érdekes számára. Néha hunyorgott, mintha az oxigén freccsenő lángjába nézett volna. „Álmos vagy? Ölelkeztél? Milyen volt a férjemmel?” — vallatott tovább az asszony tekintete. A lány elpirult. Pedig megfogadta, hogy ny'íltan száll szembe, és kimondja, amit érzett, amit akart: „Szeretem a férjed, mert jogom van szeretni. Fiatal vagyok és szerethetek.” S még elmondta volna azt is, hogy ő éppoly szerencsétlen e szerelemmel, mint a másik, aki már gyermekre is hivatkozhat. S még megkérdezte volna, miért nem vigyázott arra, amit egyszer megszerzett. Kaszásné felzokogott, s ha Ballaginé bele nem karol, tán össze is esik. A gépek egymás után némultak el. A kiáltozásra előjött a művezető is. — Mi az! Vásár? — A síró asszony láttán azonban elhallgatott. Magában pedig azt mondta: „Hiányzik ezeknek valami... Most is a férfin veszekednek.” S még jobban meggyőződött elveiben, hogy a nő, az csak nő. Ivaszásnét az öltözőbe kísérték. A művezető kimért léptekkel ment utánuk. Idát leültették egy székre, s vízzel dörzsölték. A művezető megállt fölötte. — Ezek a nők, ezek a nők! A sápadt asszonyt figyelte. Tekintete becsúszott a nyitott ingblúzon, szeme mohón falta a fehérséget. Rezzenve megpihent az apró melleken, melyek úgy pihegtek egymástól kicsit elfordulva, mint galambpárok szerelmeskedés után. Majd a szűk nadrágra tapadt tekintete, amelyben az asszony combja ívesen futott az öv nélküli ruha lezserségéig. Cuppantott, s az asszony arcát nézte, a kis száját, szemét, a véko- konyodó, ékbe futó arcot s a fehér bőrt. A haj kócosán, rendezetlenül hullott az asszony nyakába. — A frizurája jobb is lehetne — jegyezte meg félhangosan a művezető. Kaszásné felrezzent a ká- bultságból; mint a kés érintése, úgy hatott rá a férfi tekintete. S mégis jólesett neki ez a kutató pillantás, összehúzta blúzát a mellén, aztán kérdően a művezetőre nézett, aki zavartan kifelé hátrált az öltözőből. Az asszony arca színtelen volt, nem vallott, pedig látta, hogy ő hozta izgalomba a fölényes művezetőben a férfit. Kacagni lett volna kedve hirtelen. Most persze, nem illik. De mégis! Hiszen a művezető megkívánta benne a nőt! A csarnokban a gépsorok düledezve futottak mellette. Az asz- szony érezte, hogy megrészegedtek, s ölelkezni akarnak — vele. „A vén kandúr” — kacagott magában, és sajnálta, hogy nem nevelhet most a lány szemébe, aki riadtan figyelte. Visszasietett az öltözőbe, Megnézte magát a tükörben. Amíg haját igazgatta, eszébe jutott egy frizurát bird " szöveg, amely egy kirakatban fogadja vasárnap reggelenként, amint a piacra siet.