Észak-Magyarország, 1971. október (27. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
1971. október 3., vasárnap ÉSZAK -M AOYARORSZÄG 7 ..Köszönöm, hogy a kezembe adták a könyvet...” Klubkönyvtár a gyerekeknek Nézem a papírlapot. Színek, vonalak, kedves kis rajzos figurák harmonikus együttese borítja. Alig akad egy-egy parányi fehér folt a lapon. Polcok sorakoznak, kisebbek és nagyobbak. Es az állványokon ezernyi színnel odafeslett ábrák — könyvek simulnak egymáshoz. Sok-sok könyv. A legnagyobb polc mellett két gyerek áll, egy fiú és egy lány. Oly magasak mindketten, mint a könyvespolc ... vagy talán egy leheletnyivel magasabbak? A kislány — kinek szeme kék, a haja meg koromfekete — kitárja két karját. Mintha át akarná ölelni valamennyi könyvet... VÁZLAT _________________ Rácz József munkája „ Ha a valóság keresztültör a felszínen” r Uj szerep a régi színpadon — „A Felkelő Nap” fenve megoszlik Bizonyára nemcsak énbennom fogalmazódott meg a rajz láttán a gondolat: ez a gyerek szereti a könyvet:, mély hatást tett rá a könyvtári látogatás. Pedig még olvasni sem tud — fűzi hozzá a könyvtáros. Kovács Balázsné véleményét a hatéves kislány rajzához. TALÁLKOZÁS A BETÜVILÁGGAL Egy hete jártaik ott a ka- zi nobarciilcai gyemlékkönyvtárban az egyik iskola elsősed. Az iskolaév eliső heteiben sorra meglátogatják a könyvtárat gyerek-csoportok. Kedves meglepetésként az-élményről a gyerekeik álltai rajzolt képeket a tanítónő elküldte á könyvtárosoknak. Egy óra alatt végigvezetjük a gyerekeket a könyvtárban. Magyarázzuk, hol, melyik polcon milyen olvasnivalót találnak. Megmutatjuk a katalógust, bevezetjük őket a (klubhelyiségbe, s eláruljuk azt is: van dia-vetítőnk, társasjáték is akad . .. Mindezt, a gyerekpk bevezetését a betűvilágba türelemmel, szép szóval, hívogató mondatokkal teszik a könyvtárosok. Hiszen a legtöbb kisiskolás először lép be a könyvtárba, és nem mindegy, milyen nyomot hagy érzéseiben és gondolataiban az első találkozás. Gyors lapozgatás az olvasók névjegyzékében: az elmúlt napokban ottjárt iskolások közül egy-egy osztályból általában csak öthat gyerek nem jön visz- sza beiratkozni. „A KÖNYVTÁR — BARGKÁN TÜNDÉRKERT” Kazincarcikán — a' gyerekek városában jóformán a várossal egyidős múltja van a gyermekkönyvtárnak. Amikor még nem volt önálló otthona, vagy midőn átalakítások és építő munkák közepette, meszes vedrek szomszédságában vitték a kicsik a könyvet —, akkor is napról napra terebélyesedett az olvasók tábora. A város tanácsa idén, az úttörőjubileum alkalmából szép ajándékkal kedveskedett a gyermekeknek. Méltó környezetbe, kényelmes és korszerű otthonba költözött a gyermekkönyvtár. E falak között mód nyílt árrá is, hogy — ami megyénkben még meglehetősen ritka — a könyvtár egyben gyermekklub is. A folyosón vitrinek, benne a legújabb olvasnivalót ajánlják a kicsiknek és a nagyobb gyerekeknek egyaránt. A falakon gyerekek rajzai. És a színpa- dos, tágas Idubteremben a falaikat stílusosan díszítik a gyerekek alkotásai: falra festett életképek — mind- mind a gyermekvilágból. Az olvasóteremben csend honol, pedig szinte valamennyi széken ül egy gyerek, könyv fölé hajolva. A szabadpolcok között, a könyvlabirintusban is jó néhányan járkálnak, levesznek egy-egy kötetet, belelapoznak, böngésznek. — Pedig nem a hétfő a legforgalmasabb nap nálunk — mondja Ács Tamás' né, a másik könyvtáros. Az ünnepélyes avató után járt a neves szakértő, Sallai István a könyvtárban. Az emlékkönyvbe azt írta: „ez a (klubkönyvtár — valóságos tündéikért.” ÓVODÁSOKTÓL A TIZENÉVESEKIG Idén eddig több,' mint 1400 gyermek iratkozott be a könyvtárba. Tizennégy éjiig valamennyi korosztály képviselteti magát. — De vannak óvodás olvasóink is — mesélik mosolyogva. Az ötéves Miklós Tamás először anyukájával jött kézenfogva. Most már „régi olvasó”, szinte mindennapos vendég és egyedül hozza-viszi a képeskönyveket. Megtanulta a nevét is leírpi — jó néhány kartonon ott díszeleg az írása. A gyerekek ebben a környezetben feloldódnak, jól érzik magukat. Tudják, ha csöndben vannak, itt csupa olyan dolgot művelhetnek, ami csudajó, s amihez nem akad mindennap lehetőség, vagy társaság. Ide bejön a tizenhárom éves lány, s nem szégyelli óráikon át a népmeséket olvasni. A srácok imádják a kalandregényeket, nagy keletje van a technikai könyveiknek, lexikonoknak is. Aki nyolc éven át hű látogatója, kedves vendége, barátja a gyemmekkönyvtár- nak — nehezen válik meg ettől a környezetből, a könyvbirodalomtál. Sok gyerek könyörög: engedjék meg, hogy továbbra is olvasója maradhasson a gyermekkönyvtárnak. — A könyvtáros számára mi a legnagyobb öröm ? Ha vallomást tesz, M tárulkozik számaira egy gyermeki lélek — fogalmazták meg Barci- kán a hivatás értelmét, s megmutattak egy féltve őrzött levelet: „Köszönöm a könyvtáros néniknek, hogy a kezembe adták a könyvet. Azóta olvasok mindig. Most már én, a nagyfiú búcsúzom a gyermekkönyvtártól. De én tudom, ez a búcsúi nem végleges. Hiszen még nagyon sok könyvet szeretnék elolvasni ... Most becsukódik előttem egy kapu, de kinyílt egy másik. Megyek a felnőtt könyvtárba." Gyárfás Katalin Ha Kiicsi Aiosinak, az egykori külügyminiszterből ENSZ-fődelegátussá lett japán szánoknak ellentmondásoktól egyáltalán nem mentes felszólalását próbáljuk elemezni, akkor talán a W ashing ton Post értékelése adja a legmegfelelőbb magyarázatot. Már csali azért is, mert a cikk még a közgyűlés megnyitása előtt, de már a valutaválság ügyében folytatott japán— amerikai tárgyalások után jelent meg. „A népek közötti teljes harmóniát mutató, megtévesztő külszín robbanó erővel hull darabokra, ha a valóság keresztültör a fel- felszínen” — írta a lap, rámutatva, hogy „az érdekek összecsapása agy korszak végét jelzi”. Mégpedig annak a korszaknak, amelyben az USA egyszerűen támogathatott mindenkit, aki kimondta a bűvös szól. hogy antibolsevista. Az USA ugyanis ma már „energikus versenytársa gazdag szövetségeseinek”, mert ő maga nem bú*ja egyedül viselni az „elsőbbséget”. Az USA új politikája azonban azzal járt régi szövetségesénél a Távol-Keleten, hogy „Japánban bizonyos félelemmel fogadták Nixon Kínával kapcsolatos kezdeményezését és gazdaságpolitikájának bejelentését" — írja még mindig a Washington Post, az USA ugyanis „most új szerepben működik a világban”, pedig a színpad a régi. A régi színpadon pedig az „új szerep” a kissé csak magával törődő, önző szerep arra készteti a szövetséges Japánt, hogy a színpadon másfelé nézzen, és — mint a londoni Economist írja — „Japán uralkodó pártján, a Liberális Demokrata Párton belül megnőtt a száma a Kínával való szorosabb kapcsolatok kiépítése támogatóinak”. Vagyis a „Felkelő Nap” fénye megoszlik Kelet és Nyugat között. Az igazság ugyanis az: noha Japán nem lelkesedik az ötletért, hogy az USA támogatásából éljen — miként a Kínában járt Rest,on szögezi le a New York Times hasábjain — még jobban fél attól, hogy „az amerikaiak nukleáris védőpajzsa vagy sajátja nélkül nézzen szembe Kína és a Szovjetunió nukleáris hatalmával”. Az USA azonban új gazdaságpolitikájával és új Kína-politikájával egyaránt zavarba hozza Japánt. Különösen kellemetlen a behozatali pótvám, mert ezzel elvágják Japán eddigi lehetőségét, hogy például autóival magában az USÁ-ban csináljon konkurrenciát eddigi legfőbb támogatójának — a segítségért cserébe. Ezért oszlik meg a kormánypárt véleménye Kína és az USA között, amikor „önző érdekeik így diktálják". Ez a magyarázata tehát annak a felemás helyzetnek, hogy az ENSZ-ben Kiicsi Aicsi szerint csak egy Kína van, de azért támogatja az USA-féle „két Kína” elméletet, nehogy „növekedjenek a nehézségek”, viszont élesen kikel az USA gazdasági intézkedésed miatt, amelyet annak „önző érdeke diktál". Vagyis a Japánra káros gazdasági intézkedései! megváltoztatását úgy' akarja elérni, hogy’ a változtatás kicsikarása reményében támogatja a „lvét Kína” elvet, de fenntartja azt is, hogy tulajdonképpen csak egy Kína van — hátha mégsem kapja meg az engedményt a csatlakozásért. így nyilvánul meg egy ENSZ-felszólalásban várat- ‘ Iámul a \’alóság. amikor az „keresztültör a felszínen”. Máté Iván V an bennük valami többleterő, valami ki tudja honnan merített, miből táplált energia, amelyet nem koptat el a hétköznapok ezernyi gondja-ba- já, pedig ezekből is bőségesen kijut. Mégis adják, mégis bírják a többletet. Amiért egyébként legtöbbször semmiféle elismerés nem jár, nem is várják. Táborozó gyerekek között találkoztunk sok évvel ez- 'előtt — azóta minden nyáron — az egyik miskolci tanárral. (Főzy György.) Megtermett, hatalmas ember, időnként azpnban sajnos, baj van a vérnyomásával. Az egyik táborozás alkalmával, mely’et szintén ő vezetett, csak ez volt a kérése: ne írjuk meg, hogy ő már itt van, mert megtudja áz orvosa. Legutóbb is az újságból tudta meg, és csúnyán leszidta, mert akkor sem lett volna ci bad kijönnie tábort vezet- v sátorban lakni slb. Ez az ember minden nyalt csak a gyerekekkel tudja e'képzelni. Évközben szabad idejének nagy részét arra ál- iozza. hogy kiválassza a melye legszebb, táborozásra legalkalmasabb részeit. Ahol az »lelmezés könnyen megoldható, megfelelő horgászvíz van ahonnan kirándulni is lehet ehhez, vagy ahhoz a műemlékhez, vagy énpen üzemhez, múzeumhoz. És a gyerekek jönnek minden nyáron. Pedig szigorú rend, katonás feovojem jellemzi a tábort. Mindent a maga idejében, a maga helyén. Mégis jönnek a tizenéves srácok, el nem mulasztanának egyetlen alkalmat. És jön persze a tanár is, csak az orvos meg ne tudja. Mert a gyerekek szeretik a tábort. Ok is érdeklődnek évközben: merre megyünk, hová megyünk? Azt nem kérdik: Gyuri bácsi jön-e, mert Gyuri bácsi mindig jön. © Az MHSZ különböző klubjai ugyancsak kitűnő lehetőséget teremtettek a nagy energiájú embereknek. Nemrégiben írtunk egy géplakatosról (Szabó Sándor) a mályi rádiósklub vezetőjéről, akit talán nem is lehetne másként felidézni, csak úgy, ahogyan találkozásunkkor volt: overál, svájci sapka, szemüveg, kezében forrasztópáka, körülötte rádiószerkezetek, bonyolult rajzok. „Okosan kíváncsi”-ak- nak jellemezte a mai fiatalokat, és e kíváncsiság kielégítésére áldozza minden energiáját, találékonyságát. Özdon a modellező klubban találkoztunk össze egy csendes, halk beszédű emberrel, a klub vezetőjével. (Farkas István) Töprengő típus, az embernek az az érzése, hogy csak udvariasságból figvel, közben mindig gondolkodik valamin. Csak akkor kezdett — hogy stílszerűek legyünk — szárnyalni, amikor beléptünk a kis műhelybe, és sorra vette a fiatalok által készített repülőmodelleket, hogy tövi- ről-hegyire megismertessen bennünket a precíz alkotásokkal. Sokat tudnak ezek a modellek. Nemzetközi és hazai versenyek díjai bizonyítják. A szerény, halk beszédű ember szinte átváltozott. Dicsérte a fiatalokat, akik ilyen türelemmel, hozzáértéssel munkálkodnak a modelleken, és ilyen sok szép sikert aratnak. Azt már mások mondták el, hogy a legsikerültebb modelleket ez a szerény ember tervezi, az ő szelleme, munkabírása a legfontosabb mozgatója a klubnak. „Most már abbahagyom” — mondta kifele jövet. „A modellezést?” Döbbenten állt meg. „A modellezést? Nem. A versenyzést. A modellezést nem lehet”. A könnyűbúvárok egyik vezetőjével (Czimbalmos Attila mérnök) általában olyankor találkozunk össze, amikor valami baj volt. Például az árvíznél. Például olyan üzemnél, amelynek víz alatti alkatrészeit kellett megjavítani. Amikor még csak képeken, filmelven látott könnyűbúvárokat, maga is készített egy merülő készüléket. Most már ezt a készüléket „házi múzeumukban” mutogatják. De merült vele. Ma nagy értékű felszereléssel dolgoznak, kitűnő eredményekkel, valóban mindig tettre kész állapotban. Erre a legnagyobb bizonyítékot az emlékezetes árvíznél adták. Az egyik megyei bíróval (dr. Lukács László) hosszasan beszélgettünk a hónapokkal ezelőtt lezajlott tárgyalásról. A súlyos bűntény minden részlete pontosan, tökéletesen tisztázódott. Az ítélet a körülmények legteljesebb mérlegelésével, törvényeink szellemében született meg. Akkor már nem volt cikktéma a tárgyalás, a bűntény. Minden lezajlott. A bíró mégis felelevenítette. Pontról pontra, nem feledkezve meg a legapróbb részletről, a jelentéktelennek tűnő apróságokról sem. Felelevenítette, újra átélte teljes egészében, feszült izgalommal, mintha most kellene ítélkeznie. Nem mondta ki — nem kellett kimondania —, de ott feszült a levegőben: vajon helyesen ítélkezett? Mindent mérlegéit? Mindent figyelembe vett? Ott szövődött a cselekmény, ott peregtek a képek a kis szobában, félelmes elevenen megjelenőit drámában. Jómagámnak, egyetlen hallgatójának döbbenetes élményként. A bíró újra ítélkezett. Megnyugodva, "mert hónapok múltán is mindent rendben levőnek talált. Vajon hányszor élte mindezt végig az igazi ítélethozatal előtt? Vajon hány álmatlan éjszakájába kerülhet a hozzá hasonló lelkiismeretes embernek a döntés, egy-egy súlyosak ügy esetében? • Innen-onnan Mragadott — önkényesen Mragadott — példák ezek, amelyeket csak a hitelesítés kedvéért jeleztünk valódi névvel. Egyébként típusok, élő, munkálkodó típusok, melyelvre a példát oldalakon, a legkülönbözőbb foglalkozási ágakból sorolhatnék. Mert itt élnek, itt tevékenykednek közöttünk ezek az emberek, alcik valahogy sohasem kérdezik: „mit kapok érte?”, csak éppen igyekeznek a lehető legjobban elvégezni munkájukat.. Van hozzá energiájuk, többleterejük. Vajon meg lehetne találni a forrást? Aligha. Persze, azért egyet s mást el lehetne mondani, amiről mostanában szemérmesen hallgatunk. Legalábbis nem beszélünk annyit, mint kellene. Utalhatnánk bizonyos közszellemre. Valamelyest a szocialista embertípus ismérveire is. De mutatósabbak a harácsolás példái, feltörekvő „újgazdagjaink” nevetséges pózai. A kispolgári allűröknek, a nagyon is érezhető harácsolás meglétének ellenére is utalhatunk arra a bizonyos közszellemre, amely elsősorban mégis a tiszta célokért munkálkodó embereket |ormálja ki. Azokat a típusokat, akik a köz érdekében képesek arra a bizonyos többlétre. Mert mégiscsak ez a közszellem az erősebb. K eveset szóltunk' ezekről az embereliről, pedig sokan vannak. Érdemes ügyeim rájuk. Érdemes észrevenni őket legalább annyira, mint a jóval mutatósabb, divatosabb ellenpéldákat. Priska Tibor
