Észak-Magyarország, 1971. augusztus (27. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
1971, ötig, 1., vasamén ►ESZAK-MA<5YARORS2AG * I^eiigyei József: ’ GALAMBOK Ö zönvíz útóntól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az’ olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szentemmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon éberen. Semmi bajom sem volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villan atos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresze alól, és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, mesz- szire repülnek biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szívecskéjük. De valameny- nyi a kiscsibék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegő- örvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk vóltak ez az örvény. Feljebb, feljebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer 1 magasabbra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűén. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok ráadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztően lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, sokélű kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikázhatja szemének mérőónját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött aztán egy-egy lustának látszó számyesapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. E nnyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magas röptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fel- lengős szavakkal. Tányériea j < Szegeden, a motor cső- | } nakverseny zajától re- s í megő Tisza-parton fehér | t köpenyes fiatalember vo- í j nult lassú, ünnepélyes í menetben. Mögötte két i $ segítője hozott egy ha- > í talmas ruháskosaral, í | meg egy szétnyílható tá- < j bori széket. A kosár tele ^ > volt pörkölt napraforgó- > 5 val, köznapi nevén, ma- | j kukával. A fehér köpe- < } nyes ifjú a verseny za- $ iát túlharsogva kínálta ^ 5 portékáját: \ ) j ■ — Tányéricál tessék! ( Nyomdászat és kultúra Ízléses, jól sikerült meghívó invitálja az érdeklődőket a Rónai Sándor Művelődési Központ előcsarnokában, augusztus 2-án megnyíló kiállításra. Mint már hírt adtunk róla, a Nyomdászat és kultúra c. kiállítás gazdag anyaggal mutatja be a nyomdászat fejlődését. Íme, ízelítőül néhány fejezetcím ,a kiállítás anyagából: Könyvtörténet az Ókorban (Kína). Nyomtatási kísérletek Gutenberg előtt. A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése (XV. század). Első magyarországi nyomdák (Hess András). Miskolci nyomdák 1812-tól. Motívumgyűjtemény: Könyv a bélyegen. Nagyon < -dekesnek ígérkezik néhány ősnyomtatvány kiállítása, így az 1556-ban Baselben kiadott Agricola egy példánya, vagy az 1849-ben Miskolcon nyomtatott, a Magyar Nemzet Függetlenségi Nyilatkozata. Az érdekes kiállítás augusztus 2-től 8-ig 10—18 óra között tekinthető meg. BannK Pereme: Amit föld növelt fel Az kellene: figyelni arra, ahogy a szél a fát csavarja, s kilesni — mi£ a vihar rángat — titkát a mozgó maradásnak. Az kellene: hajlongó törzsek alatt megsúgni a rögöknek, hogy csel csupán a fenti lengés, fog a gyökér — ezer eres kéz. Az kellene: hajszálgyökérzet összerejét hogy egyre érezd, hogy földbe fogódzó ideggel kötődjön, amit föld növelt fel. Az kellene. Dé nézd csak öt! [Lám, suhan a szelek-szabta pályán, gyökértclénül. buta dacban, és büszkén, bogy hajlíthatatlan. Elmegyek dinnyecsősznek Szakma vagy nem szakma 'a dinnyecsőszség, én mégis elmegyek annak. Hogy miért? Több oka van. De legfőképpen azért, mert tudomásom szerint kívülről meg tudja állapítani, milyen belülről a dinnye. És ez manapság sok hasznot hozó tudomány. Az újgyőri piacon úgy árusítják ezt a gyümölcsöt, hogy nem lékelik meg. Az eladó hosszas interpellációban fejti ki nézetét, amelynek végeredménye: inkább a vevő károsodjék, mint ő. A napokban az állt a lapokban, hogy hamarosan zacskóban szolgálják ki a kenyeret. Olyan belkereskedelmi nyilatkozatok láttak napvilágot, amelyek a fogyasztási cikkek minőségének további javítását ígérik. És akkor itt van ez a nyavalyás dinnye, amit úgy kell megvenni, mint a zsákbamacskát, llá kell hagyatkozni a kofára, arra, amit ő mond. Haza is hoztunk egy szép nagyot. A szélvágáskor enyhe bűz csapta meg orrunkat. Belseje szomorkásán és bocsá- natkérően pislogott kifelé, hiszen talán még a mohácsi vész idején szedték le, és ennyi idő alatt egy kőszikla is szétporlik. Vigyük vissza? Nagyanyám mesélte kicsikoromban, hogy a piacon csak azt a dinnyét kellett elvinni, amelyet meglékeltek, megkóstoltak. Mondják, hogy a szárát kell megnézni, aztán egy kicsit megropogtatni, megkopogtatni, persze, ha közben hátba nem vágja az eladó. Azért megyek el a nyáron dinnyecsösznek, hogy a dinnye felismerésének tudományát megszerezzem, és átadjam másoknak is. Boda Erzsébet A Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezet boltjáról a mezőkövesdiek azt mondták: olyan, mint a fehér purgament, vagyis rangban a legelső szoknya. A hasonlat találó, hiszen a bolt felújítása, korszerűsítése óta, a pnrgamenthez hasonlóan — amely a népviseleti ruhák alapanyagában az eisó helyen állt, — Mezőkövesd egyik legszebb üzleti egysége. (Szabados György felv.» j Friss, pörkölt a tányéri- l ca. A versenyt is jobb } • nézni, ha tányéricát ro- \ pogtat közben. 5 Ha vevőre akadt, inÍ tésére két famulusa letette a tábon széket a földre, ünnepélyes las- 5 súsággal ráhelyezte a ko- } sarat, egy füles poharat 5 belementett a maghal- í mazba, s így szólt: l — Két adagot vegyen, < uram! Egyrészt elfogy i az is, másrészt, úgy > könnyebben tudom cso- < magolni. í Ugyanis a magot fe) hér papírzacskóba mér- $ le, azok nyílását szépen ' behajtotta, sarkait egy- ' forma fülekre gyűrte, I elegáns kis csomaggá formálta. Az ünneplő Szegeden | még a makuka is ünne- ] pi külsőt kapott. De per- J szp, a verseny hevében ott sem állíthattak egy köztisztasági alkalmazottat minden néző mellé. A szétköpködött maghéj meg pontosan olyan volt, | mintha nem is zacskóba ' mért tányéricából származott volna. (b) MILYEN A TENGER? MÁSA7cÁH<»«if>n mély és határtalanul vég,iii stgisi ii télén, fenséges és hatalmas, szelíd és tomboló, tápláló és pusztító, csábító és félelmetes, lenyűgözően szépséges és elrémí- tően vad, édesded üzeneteivel csalogató és halálig fogva tartó, vágyak birodalma és milliónyi merész vállalkozás megsemmisítője, vereség és hírnév korlátlan színtere, zöld és kék, fehér és fekete, tükörsima és a víz hegyláncolataival labdázó, legyőzhetetlen óriás, egy lélekvesztő- vel is átszelhető, de óceánjárók és atomtengeralattjárók hadával is bejárhatatlan, kimeríthetetlen titkok hordozója, embernek ihatatlanul sós, mégis megszámlálhatatlan milliárdnyi élet elapaszthatatlan megszülő.ie, hordozója, maga az élet bölcsője, a szárazföld elevenjeit is útnak indító, tehát az embervilág ős-bölcsője is, tehát áldott és átkozott, legendásan hatalmas ősanyánk ő valamennyiünknek. Ilyen a tenger. Ilyen a tenger a világra csodálkozó szemű gyermekkorunk meséiben, kalandos regényeiben, filmjeiben, a kalandot már elérni vágyó vakmerő ifjúkorunkban, s az! álomról; a nagy- nagy utazásról, a tenger megrendítő élményéről soha le nem mondó érett korunk titokban továbbmelengetett ábrándjaiban is. Mindany- nyian ismerni véljük a tengert, noha még sosem láttuk, gyakran érezzük erős halszagú illatát, elábrándozásaink perceiben, s ilyenkor halljuk a viharban egymásnak rontó hullámtornyok mennydörgésszerű robaját, a víziistenek csűrdöngölő táncának figuráit is látjuk lezárt szemhéjunk alatt. Ilyen ismerős jóbarátunk a tenger, ezért van, hogy annyian csalódnak benne, és annyian válnak szerelmeseivé a találkozás pillanataiban, mert mégis annyira más ő, annyival több és nagyobb a tenger minden mesénél, regényleírásnál, sóvárgó álmodozásnál. És ahhoz a leg- komiszabb a tenger, aki a legelső percben megtagadja, vagy elfogadja, aki nem képes parányi önmagában életre szólítani a végtelenségre és nagyságra rezonáló énünk legmélyén szunnyadó-pihenő húrt, amely talán nem az első órában, de a második napon vagy a harmadik találkozáskor egyszerre csak felzendülne bennünk, mert a tenger azért a mesék óriása, ha a porszemnyi ember riem is tudja meglátni benne. Az én első tengerem ' a Balti-tenger lenin- grádi öble volt, 1963 októberében. A Kirov- stadion után pillantottam meg. Nem éreztem a látható partok közé zárt víz végtelenségét, apró hullámocskáióal kissé morcosán berzenkedő volt, és mocskoszöld. És amikor végre belemárthattam ujjaimat, és megízleltem, sós sem volt, ami nélkül pedig el sem képzeltem soha igazi tengert. MácndiL' tengerem az Atlanti-óceán volt, ílldMIUm Hágánál, Scheveningen-nél, 1964 augusztusában. Annak látványa már megállított, amikor a Kurthaus terjedelmes épületét elhagyva megláttam, mert az már végtelen volt, az alkonyati órában is határtalanul távolba elúszó, s méltóságosan játszadozó, hatalmas hullámain kicsiny féldiócskák a halászó bárkák, és egy csónaknál nem nagyobb a tengerjáró személyhajó, amint a láthatár szélén tovasik- lott. A sziklás-homokos partbt csattogó hullámok ostromolták, a köveken szökdelve mégis leereszkedtünk, mert mindenáron meg akartam kóstolni az óceán vizét is. És sós volt a tenger, majdnem kellemesen sós, egy kortyot le is nyeltem belőle. Sokáig néztem néma megille- tődöttséggel az óceánt, és éreztem, milyen hatalmas, milyen erős. És nem éreztem, hogy ezután mindig visszavágyom ide, hogy boldogan ellaknék a tenger mellett hónapodig, évekig, vagy talán utolsó percemig is. Nem éreztem ebből semmit sem, mert szigorú és ijesztően óriás volt a tenger, abszolút egyeduralkodó elem. tiszteletet és félelmet ébresztett bennem, de el hallgattatta nyughatatlan utaxóvágyaimat. Harmadik tengerem az Adria volt, a feledhetetlen, a meghitten otthonos, az édes szirénhangokkal most már mindhalálig csalogató szépséges Adria. Vonatablakból pillantottam meg először, amint a vasútvonal kibukkant a sok száz méter magasságban átszelt karszthegy- ségből. még mindig magasan a széles félkaréjban elterülő Rijeka fölé, s ott volt előttünk nem határtalanul, nem ijesztő nagyságával, de áttetszőén könnyű párákkal fedetten, gyémántszőnyegként szikrázott a májusi napsütésben, és kék volt a tenger, üvegesen tiszta ultrama- rinkék. És amikor vonatunk beért a város házai közé, megláttam a takaros kis lombozató pálmafákat, a szabadon díszlő pálmákat! És Csatijában, az egykori Abbázia utcáin, parkjaiban, friss színekkel ékeskedő szállodái előtt, szállásunk, a Hotel Opatija kertjében annyit láttam a pálmafákból, az én vágy-világom, az öröknyár birodalmának legcsalhatatlanabb bizonyságából, hogy egyszerre szinte megszédültem a gyönyörűségtől, és azt éreztem: itt boldogan ellaknék halálomig, ez már édesen otthonos tenger lenne nekem életem végéig, ha nem kötne száz és ezer szál ahhoz a földhöz, ahhoz az országhoz, ahol van nyár is, de van pusztító tél, csúnya kora tavasz és ősz, s ahol a pálmafák csak az állatkert növényházában és lakásokban díszlenek. Azt éreztem: ó, de boldogan csavarognám végig az isztriai part fürdővárosait, ha- lászfalvait, aztán a horvát és a dalmát tengerpartot Rijekától Dubrovnikig és a Kotorói (Kattarói) öbölig, telhetetlen kíváncsiságommal évezredek történelmének megszámlálhatatlan emlékeit tanulmányoznám, és belefeledkeznék szívesen a mai ember itt is csodálatosan izgalmas-érdekes mindennapjaiba. |L «cfiL nf naPig láthattam kedves ten- úaall Ul geremet. Láttam ultramarin- kéknek, acélkéknek, indigókéknek, esők után szürkészöldnek, de nem láttam lilás ragyogását, mit a nyári nap csal elő, sem szeladon zöldjét a sirokkó-szél után. Nem is fürödtem benne, mert talán ha tizenhárom fokos volt, és keserű-sós volt az íze, Cres és, Krk szigetek között csak egyszer láthattam ki a rijekai öbölből az Adriai-tengerre, mégis az ő megigé- zettje lettem, és ha kegyes lenne hozzám a sors. hogy nagy tengeri utazások között válogathatnék, biztosan őt választanám ismét. Gergely Mihály
