Észak-Magyarország, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6« T971. jen. 31., vasárnap A Húzót úskében olw&s&uik A címlap Kilencedszer jelenik meg a Nehézipari Műszaki Egyetem derűs kiadványa, a Húzótüske. Az egyetem életéről igen sa­játos, de mindvégig derűs képet adó, sza­tirikus kiadványból néhány apró morzsát ki jegyeztünk. Ügy, ahogy a kötet írói, szerkesztői, az egyetem diákjai és okta­tói összegyűjtötték és feljegyezték. Gyakvezér: Tartsunk szünetet? Egy hang: Igen, a második óra helyett. * — Miért küldtek ki a zárthelyiről? — Mert megjátszottam Napóleont. — Hogyan? — A tenyerem a köpenybe dugtam, — Ezért még nem küldenek ki, «— De benne volt a puska ..» * Az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurta farkú kismalacka túr, s a verebek a víz alatt élnek, van egy tanszék, ah'ol így ragóz­nak: Én Professzor vagyok, ön docens, ma­ga adjunktus, az tanársegéd. * „Aki csak önmagát ismétli, annak nincs mit mondania az embereknek” — mondja valamelyik bölcs. És aki évet ismétel? An­nak nincs mit mondania a vizsgáztatóknak. * Hallgatói szemmel: Egyes tanszékeknek film­rendezői képességeik vannak. A halál 50 óráját ők is be tudják sűríteni 3 órába. Hogy valaki csak a lényeget tanulja meg, ahhoz sok felesleget is meg kell tanulnia. * A legszebb évek, az egyetemi évek... De a leghosszabbak is. * Iksz (Joe bácsi) V. éves kmh. ö az az ember, aki sohasem hozható zavarba. Például automati- kából dr. Sulcz Ferenc prof. eléggé el nem ítél­hető módon az integráló tagról merte kérdezni. Persze, mélyen hallgatott. Viszont Sulcz prof. sürgető közbeszólásaira kifakadt: — Nyugalom, professzor úr! Mindjárt kitalá­lom. * Nomen est omen. Egyik gyakorlaton egy elsőéves kohász engedélyt kért a bennmara­dásra, és buzgón rajzolta ábrázoló felada­tát. A rajzon szemembe ötlött neve: Hajtó Zsolt. * A miskolci ékszerboltban hosszú sor vart a. gépészgyűrűre. Egy érdeklődő néni: — Mire várnak, fiatalemberek? — Erre a gyűrűre. — És mióta? — Már öt éve. * Bájos mondás valamelyik rajztermi órán: — Én az AS-szabvány szerint készítem el a feladatomat. — Hát az meg milyen? — Ahogy sikerül. * Érdemes hajtani — hallom valahol a rajzterem­ben. — Népköztársasági ösztöndíj, jutalmazás, szociális segély, pénzjutalommal egybekötött em­lékérem stb. Micsoda szép pénzeket lehet kap­ni! öregem, jó tanulással tönkre lehet tenni az államkasszát! — Ugyan, hát kinek lenne ehhez szíve! * A hallgatás rutinja: a IV. éven már nyi­tott szemmel alszunk az előadásokon. * — A harmadik világ országaiban nem nö­vekszik az egy főre jutó nemzeti jövede­lem. Ezt a demográfiai robbanás magyaráz­za, mert ugye, a szegény ember ahhoz nyúl, amije van... * \ Zárthelyi javításkor láttuk: „Ne fordíts, a másik oldal is üres!” * Az egyik tanszéken 12 autótulajdonos van. Ma senki se jött kocsival. Bizonyára tan­széki buli lesz... , m/rÓNO SZOB/jZBZM IDEGEM -BEI ZŐRJA YÍZ/RBEZOBEE 's arms, /SEBŐI. A/eyebee ; FEHSITGES EMl/EEMt. , rmróNó szob/j/bzm idegeit -BEI IZZ/RM ZZ/BEEZŐBEE. s firms, /SEBŐI. //EB. ÜÓJJBMEB Bf. A/eyebee ; FEIESIEGES EMU ff Ml. Mindem bendbem, /nm/csba ? ­RÖVID ZZ lDO, EirEZÍBSZBr i/bjomm A TŐRGYRA. fOMEOS BEDODdfOf HOZ­TAM. ÚJABB CSOPOBr/ IMDUl A ■ SPANYOl ■ EBOUEBM. ŐE MÉH SEG/EfM/ ŐBEE A JNGOSZlzfZ HADERŐM. focyfarjc//c_ BOJCSUK JÓZSEF ES EViBE GÁBOR regénye nyomán IRTA: cs. HORVÁTI TIBOR RAJZOLTA SEBŐK /Elszór NEM BEU YAlEAMlOB,jÓl ISMERI B EGYM/fSE TM3CE ítéletidőben A/ őri1 <i Csepel 'iaí;~ l\L ül cg san, óvatosan fékezve áll meg a csúszós, frissen behavazott úton. A vastag sofőrbundába bur­kolózott pilóta egyetlen kézmozdulattal jelzi, ka­paszkodjam fel melléje. Egyenletes sebességgel döcögünk az út közepén kitaposott keréknyomban. Már legalább öt kilométer maradt mögöttünk, de még egyetlen szó sem. Hosszan tanulmányoztam sofőröm arcát. Nem fiatal ember már. Ötvenéves lehet, vagy talán már hatvan is. Furcsa ember mindeneset­re. Felvesz, elfogad útitár­sának, de azt sem kérdezi, ki vagyok, honnan, merre igyekszem. — ítéletidő van — tö­röm meg a csendet sokára, s elé tartom félig teli ci­garettásdobozomat. Kesz­tyűs kezével kitapogatja a csomagból félig kihúzott Kossuthot, átveszi a gyúj­tót is. Komótosan rágyújt. A jeges ablakra fújja a füstöt, csak utána válaszol. — Ítéletidő... — Régóta vezet? — Harmincegy éve. A sofőrfülkében kimon­dottan hideg van. Meglát­szik az ember lehelete. Ci­garettám parazsával próbá­lom a kezem felmelegíteni. Eredménytelenül. — Nem szereti a sze­mélykocsit? — erőltetem tovább a beszélgetést. Nem válaszol mindjárt. Az utat fürkészi a sűrű hófüggö­nyön keresztül. Ügy tűnik, közben., ál kérdést, .fontol­gatja. Utolsót szív a rö­vidre égett cigarettából, s a csonkot leejti maga előtt. Nem tapos rá, nincs ami tüzet foghatna a hideg „pléhdobozban”. —* Mindenki maradjon meg annál, amit szeret — válaszolja egy idő után, elgondolkozva. — Tudja, nekem már a szervezetem is az ilyen nagy „behemót” kocsikhoz igazodott. De különben sem szeretem a személykocsikat. Az uta­sok miatt. Megszoktam, hogy magam diktálom a sebességet, s nem alkal­mazkodom senki szeszé­lyeihez. Nem az én formám az __ A Bükk hosszú, kanyar­gós szerpentiné előtt meg­akad a beszélgetés. Sebes­ségváltás után erőlködve felzúg az öreg Csepel el­nyűtt motorja, a kocsi ne­kilódul a hegynek. A kere­kek alatt ropog a friss, tö­retlen hó. A sofőr egészen a szólvédőüveghez hajlik, minden figyelmét az útra öszpontosítja. Egymás után hagyjuk magunk mögött a gyilkos hajtűkanyarokat. A szerpentin felénél jár­hatunk. Hosszabb, egyenes szakasz következik. A hó­esésből kibontakozik egy szembejövő teherkocsi kör­vonala. Lassan ereszkedik lefelé. Még jó, hogy nem valamelyik kanyarban ta­lálkoztunk. . alatt, történik minden. A két kocsi öt méterre közelíthette meg egymást, amikor a szembe­jövő,talán egy hó alatt megbúvó gödör miatt, fél- keresztbe fordult. Lehúzó­dunk egészen az útpadká­ra, s már állunk. A szem­bejövő kocsi lassan, négy keréken szánkózik felénk! Még két méter, még egy, s csúszik felénk. A sofőrre pillantok. A kormányt szo­rítja tehetetlenül. Nekem egyik kezem a kilincsen. Nem nagy erejű az ütkö­zés. De a tehetetlen tömeg lendülete visszaindít minket a lejtőn. Csúszunk hátrafe­lé, az az átkozott meg csak tol maga előtt. Kassan szán­kózunk. öt, , tálán, már tíz. métert is. A szakadékból kimeredö fenyők csúcsai egyre közelebb kerülnék. Ugrani kéne, villan át raj­tam, de valami az üléshez ragaszt. Egyiken sem mozdulunk, pedig már állunk. Mintha attól félnénk, a mozdulat­tól újra csúszni kezdünk. Néhány pillanat után az öreggel egyszerre lépünk ki a kocsiból. A másik „pi­lóta” is kiszáll. Egészen fi­atal még. Nem szól, de a szeme riadtan jár körbe. Pillanatok A két sofőr először egy­mást méregeti, majd a ko­csikat veszi r nügyre. A két kocsi orra most is összeér, mindkettő félke­resztben áll, mintegy „V” betűt képezve az úton. Cse­pelünk hátsó kereke alig fél méterre van a bal oldali útpadkától. Egyikünk sem mondja ki, ml lett volna, ha még egy kicsit csú­szunk. Nagyobb baj sze­rencsére nem történt, a lökhárítók görbültek csak meg egy kicsit. — Hátraállok, jo... — kérdezi inkább, mint mondja a fiatal vezető. — Lapát keli ahhoz — mondja lassan szótagolva az öreg, s mór hozza is rö- vidnyelű lapátját. . Egy perc sem telik el, a egymás mellet hányták a havat. Szótlanul dolgoz­nak. Válluk időnként ösz- szeér, de nem néznek egy­másra. — Átveszem egy kicsit, legalább felmelegszem — •kérem az öregtől a lapátot. — Van még ott egy, ahol ez volt — mondja, s fel sem pillant. Negyedórás kemény la­pátolás után, a harmadszo­ri próbálkozásra sikerül a kocsinak hátraállni. Be­ülünk mi is. Rágyújtunk. Élvezettel fújjuk a füstöt. Már nem is olyan hideg a Csepel fülkéje. Túljutunk a Bükkön, mikor az öreg újra meg­szólal. ,'VY Nem tehetett róla' a gyerek. Ilyen a tél . .V Mikor búcsúzom öreg sofőrömtől, cigarettával kí­nál, s kezet nyújt. — Köszönöm a fuvart — mondom. — Én meg a lapátolást. Utánam kiált. — Ne higgye, ht°J^ csak rossz oldala van. Ilyen istenverte időben még az asszony is jobban megbe­csüli az embert. Tudja mi­vel vár estére? Babgulyás lesz füstölt oldalassal. Tóth István EGYETLEN NAPBA sű­ríti Kürti László azt a né­hány nagyon fontos dolgot, amelyet el akar mondani egy több mint negyedszá­zaddal előbbi időszakról, azokról az évekről, amikor munkaszolgálatosként meg­járta Ukrajna poklát, majd szinte csodával határos kö­rülmények között — bár folytonos rettegésben — megérte Budapesten a fel- szabadulást. Egy napjainkban leját­szódó történeti szál apropó­ján elevenednek meg az emlékek. Egy derűs nyári nap reggelén kórházi folyo­són találkoznak a felnőtt családtagok, mert a marna súlyos beteg. Róla beszél­getnek, és már az első ta­lálkozáskor, reggel, a két fivérnek eszébe jut a ma­mának néhány óletepizód- ja. Innen már csak egy lé­pés az emlékezés olyan uta­zásra, amikor szuronyós csendőrök voltak a kisérők, akiket pedig kísértek, rok­nap kanitak, kezüket, lábukat hagytak Ukrajnában. „Hú­szunknak összesen 19 lábunk és 26 kezünk van” — álla­pítja meg a keserű leltárt utazás közben az egyik m unkaszolgálatos. Kürti regényében ezzel az epizóddal kezdődik a vissza­emlékezés a felszabadulást megelőző időre, majd a dél­előtt, délben, kora délután, délután, alkonyattájt és es­te, mint fejezetcímek ta­golják a két szálon futó történetet Az egyik a ma­ma betegsége, az aggoda­lom a gyógyulásáért, a má­sik az ehhez fűződő emlé­kezés. Ebből a sorozatból rajzolódik fel a. véletlen me­nekülés, egy kétségbeescit- ségből fakadt bátor hazug­ság szerencsés kimenetele, a 44-es bujkálás sok-sok emlé­ke, majd a menekülésnek egy igazán ritka, módja. Ha­mis igazolványok és vélet­len együttlakás egy nyilas funkcionáriussal. Szerelem a csillagos házban, és rette­gés, rettegés mindenekfe- lett. Békés családi estével zárul a regénybeli egy nap. ahol a felszabadulás után született gyermekeknek már csak történelem mindaz, ami a szülőknek rettenetes emlékű élmény. KÜRTI a regénynek ezt a második vonulatát, a visszaemlékezést helyezte előtérbe, mert emlékeztetni akart. Nem hangosan, lát- ’ ványosan vádol, hanem ön­maga élettörténetének fel­tárásával (mindkét lábát Ukrajnában hagyta 1943. januárjában), s ezen keresz­tül a hasonló sorsot ért tíz­es t ázezrek rettenetes em­lékeinek felidézésével mond ítéletet a múlt felett, és igenli a felszabadult, jelent.. Hitelesség, a borzalmak részi élezésének mellőzése, de finom érzékeltetése, ol­vasmányos előadásmód a tő jellemzői az Egy napunk, amely a kortársnak emlé­keket Idéző olvasmány, és jó mementó mindazoknak, akik a háború, a gyűlölkö­dés korában éltek, de azok­nak is, akik ezt koruk mi­att, — szerencséjükre — nem ismerhették. (bm) Egy nap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom