Észak-Magyarország, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
ÉSZAK-MAG VARORSZÄG IO Péntek, T970. dec. 25, m&kémk A kai’ácsonyfaállítás szokása nem keresztény eredetű. A vele kapcsolatos legrégibb feljegyzést egy névtelen utazó strassburgi leírásában találjuk, aki feljegyezte, hogy karácsonykor a város lakásaiban fenyőfákat állítanak fel és almát, cukrot akasztanak rá. Egy kultúrtörténész a karácsonyfában a Paradicsom jelképét látja, mások ősi, pogány szokások visszatérését sejtik benne. Ősi szokás,,hogy ünnepekkor zöldellő. ágaikat tűznek ki a házakra, ajtókra; a régi Rámában az évfordulókon a szerencsét jelképező olaj, vagy babérág díszítette a lakást. A pogány eredet mellett szól az is, hogy az egyház kezdetiben nem jó szemmel nézte ezt a szertartást; a strassburgi dóm híres prédikátora, már 1657-ben szem- rehányólag jegyezte fel, hogy egyesek „holmi pogány rítusra emlékeztető fákat behoznak a házba, s azt felci- eomázzák”. A szokás — talán egyházi ellenkezés miatt — lassan terjedt, s először az evangélikusok bókültek ki vele, majd a katolikusok is hozzájárulásukat adták ehhez. Véglegesen a közép- és délnémet területeken honosodott meg. Vay Sándor 'szerint a .karácsonyfát József nádor harmadik felesége hozta be először Magyarországra. Mások szerint a karácsonyfa hazai meghonosítása Brunswick Teréznek, Beethoven szerelmesének nevéhez fűződik. A múlt század első harmadában mindenesetre az arisztokráciától a polgárságon keresztül egészen parasztságunkig eljutott, de általánossá csak a múlt század második felében vált. Petőfi, aki nemegyszer verselte meg karácsonyi emlékeit, még nem tudott róla: a magyar irodalomban Jókainak egy, a hatvanas évékben írt novellájában találkozhatunk vele először. A karácsonynak fenyőfával való megünneplése Európában nem általános, Németországtól a Szovjetunióig találkozhatunk vele, de az angolok még mindig a fagyönggyel feldíszített csillárok alatt ünnepelnek. A franciák a karácsonyfával Párizs 1870-es ostroma alkalmából, I. Vilmos versallles-i főhadiszállásán találkoztak, s a francia lakájok „barbár szokásának teki ntették. A skandináv népeknél, valamint a dólszlávoknál fatuskó az ünnep jelképe, amelyet karácsony előestéjén gyújtanak meg, s amelynek oly la,S£ú parázzsal kell izzania, hogy vízkeresztig kitartson. Az utóbbi évtizedekben azonban a karácsonyfa ezekben az országokban is egyre jobban hódít. A karácsony megünneplése, persze, sokkal régebbi, mint a karácsonyfaállítás szokása. Megiünnepl éséhez sajátos étkezési szokások, népi játékok és babonák fűződnek, amelyek ma ugyan egyre ritkábbak már, de nyomukat feljegyezte a néprajztudomány. Ezek egyné- melyifcében a pogánykor hagyományainak továbbélésére ismerhetünk. A karácsonyi vacsora hazánkban vidékenként változott; néhol a hal, másutt a kocsonya, vagy a mákos guba volt az ünnepi eledel, de ismerünk olyan vidéket is, ahol mézbe mártott hagyma volt az ünnepi csemege. A karácsony, illetve a télforduló ünnep volt mór a régi kultúrriépefcnél is. Elődeit a hinduknál Pongol, a perzsáknál Mithras, az egyiptomiaknál Osiris, a rómaiaknál Sabumus tiszteletére rendezett ünnepekben kell keresnünk. Ezek az ünnepek a világosságnak a sötétség felett, az életnek a halál felett való diadalát hirdették. A karácsonyhoz fűződő régi magyar népszokások közül a „kántálás”, az alkalmilag összeverődött kórus éneklése a rómaiak népüdvözlő értekeinek a kései utóda; de ez is, akár az „ostyahordozás” és a. „bet! ehemezés” szokása egyre inkább kimegy a divatból. A karácsonyi ajántlé- kozás, az „angyalfia” szintén századok óta ismert, s a római saturnáliúk gyermekajándékozási . szokásait őrzi. S a karácsony után ismét jönnek a munkás hétköznapok, hogy a legközelebbi karácsonyra is mindenkinek jusson szeretet, jó falat, ajándék a karácsonyfa alá, s ismét együtt üljön a feldíszített karácsonyfa alatt a család. OSI MESTERSÉGEK - RÉGI MESTERSÉGEK Terítve a fa alja ajándékokkal ... Karácsonyi kép ez, szinte sorolhatnám a „ma ajándékait”: a magnetofonokat, az iparművészeti térítőkét, párnákat, s az elengedhetetlen édességet. A mi korunk „termékei”. Épp ezért illő most a hajdani mesterekről, régi mesterségekről szót ejteni, a feldíszített fa mellett róluk mesélni. A hanqjc<fy metsző Még nem oly rég az ódon- ságök és a százesztendős emberek városában — ahogy Krúdy Gyula nevezte Óbudát — találkoztam talán az utolsó hangjegymetszővel, Kitzinger Antallal. Nyugdíjba ment már rég, s vele együtt vonult nyugdíjba a kobtavésés Is. A fényjelekkel, kibernetikával dolgozó modem sokszorosító ipar már csak emlékszik az öreg mesterekről. 1904-ben szabadult, s első munkája egy szonáta volt. (Az utolsó felől is érdeklődtem : „Lajthának a VII. szinfóniája volt.”) Jacobi hozzá vitte a Leány vásárt, s amikor megkérdezte a muzsikusoktól: milyen címet adjunk a daloknak, azt válaszolta rá a kicsi ember: amit jónak lát. így adta Tóni. bácsi az egyik dalnak „Ha lennék egy lánykának édes” címet Bartók egy munkával kereste fel. „Nem volt hosszú, hairmineoldalas csak, két- hámman csináltuk’: én, Jackó és Ebstein. Egytől tjzig én, tíztől húszig Ebstein, De milyen ember volt Bartóki Észrevette, hogy felosztottuk a munkát, nem egy ember csinálta. „A tíztől huszig-ot újból kell csinálni — mondta —, az nem tiszta munka!” Mit szeretne csinálni? — kérdeztem az öreget. „Újból muzsikát vésni” Nem a pénz miatt, kétezren felül van a nyugdíja. De ő már Milánóból js hazajött Óbudára, pedig erővel ott akarták tartani. Az utolsó kékfestő Az utolsó magyar kékfestőnél, Jakikel Sándornál Jászapátiban jártunk. Kék itt minden. A műhelyben kék színű a téglafal, a teknő, a hosszú, egyenes keverőbot. A festőmedence henger alakú, három és fél méter mély, csurig tele sűrű, sötét, tintaszerü folyadékkal, indigó, mészpor. vasgálic keverékével. Sűrű folyadékba meríti a mester a fehér vásznat: fehéret fest kékre. Az üst alá még mindennap begyújt — 75 éves —. ilyenkor fortyog a folyadék, kékes párában úszik a műhely, ködfoltok szállnak ki az ajtón. A vásznat a mángorlóba viszi majd: külön nagy épüket ez, belül minden fa a tartófák. a fogaskerekek, az orsó, a mángorlóiddá, amely tele van hatalmas, sziklából hasított kődarabokkal. Ló jár körben a mángorlóban, egyhangú monoton zajjal baktat az orsó körül, a fage- rendáfc között és a kővel .telt láda keményre vasalja, kifényesíti a kék vásznat. Lova már nincs, úgy fogad ‘ az öreg szomszéd az ismerősöktől: „Kétszáz forintot fizetek érte napjára, ha dolgozik.” A vásznaikkal vásárokra jár. Az egyik legjobb vásár — mondja — a gödöllői, ott az asszonyok megveszik a vásznat. „Ritkán járok azonban már vásárokra, nem bírom a 75 évemmel. De azért Aszódra, Gyöngyösre, Kál-Kápolnára mindig elmegyek.” Mennyit keres egy vásáron? „Éppen, hogy’ megélünk belőle a, feleségemmel és lányommal. öreg voltani, mikor nősültem, elvette az időmet a műhely.” „Az utolsó kékfestőnél jártunk” — kezdtem e fejezetet. Egy díszes meghívó pedig éppen arra figyelmeztetett: tévedtem. Nem az „utolsó”, újak születnek. Egyik kiváló iparművészünk, Bódy Irén tárlatára hívnak meg. Ezt az ősi mesterséget az iparművészet feleleveníti, átveszi, átmenti. A mostani tárlat a kékfestők mintáival, technológiájával térítőkét, fali képeket, vásznakat mutat be. Ékes kapuk kovácsa A kapunak kicsit neki kellett dőlnöm. Vaskapu, több mázsa vas. De ahogy nyílik, mintha egy erdő fordulna könnyedén sarkain: vaskapu, kovácsolt vas, kikalapált vaspántjai, erdők indái, fák ágai, virágai légiesen szöknek a magasba, mintha csak a mester tussal húzta volna meg vonalait a decemberi délután komor színű vásznára. A műkovácsot, a kapu készítőjét keresem. Bieber Károly Munkácsy-díjas kovácsművészen kívül már csak nagyon kevesen tesznek a vassal varázslatot. Hetvenhét esztendős, munkáját a világ minden táján ismerik. Az angol kastélyok kandallóiban az ő tűzkutyáin parázslik a fa. Amerikában az ő lámpáit gyújtják meg est érkéz tével, a svájci hotelok dohányzókészletei, az óbudai műhelyből kerültek ki. És idehaza! Hány cégérét veri, himbálja a szél, hány lámpás gyullad ki a régi kereskedőházak silbakoló oszlopain. Árva gyerek volt, a Krisztinavárosban, nagybátyjánál, kora híres műlakatosánál, Sulzberger Józsefnél nevelkedett. Első kapuja — még mindig ép — a Pálya utca 2. számú bérpalotát nyitotta. Wéber Józsefnek volt a rá- verője inas korában. A kastélyok, vadászlakok monogramos zárait leverték, a grófi emblémák lehulltak. Nyújt-e új munkát a régi mesterségnek d'mi világunk? A Győri Vugongyár kultúrtermének és bölcsődéjének vasműnkéit ő készítette, iparművészetiünk története ezeket a remekeket feljegyezte. Az Országos Széchenyi Könyvtár csillárait, érivé! y rácsait ő kovácsolta. Heqymozgató emberek kiiónyi anya« micsizmára, és lehetetlenség lerázni. Szerencse, hogy a nagykábátot lenn hagytuk a városban, hiszen olyan melegünk van, hogy legszívesebben a pulóvert is letennénk, pedig még a kapaszkodó felénél sem tartunk. Mögöttünk hagytuk már a munkásokat is, akik robbantáshoz fúrják a lyukakat, elmaradt a dózer is, lassan baktatunk az egyenletesen eméikedő úton felfelé. Mert út ez. amelyen járunk. pontosabban majd ;út lesz jövőre. Sok munka van már most is benne, és ebben a sokban a gyerekeké különösen az. Irtották a bozótot, vágták a fát, tisztították a terepet. Nemrégiben ugyanolyan erdőség volt itt az úton is. mint körötte bárhol. Most már mégiscsak megvan a formája — ; széles, •lutókitérőkke! is ellátott —. iövőre maid kövezik, borítják. Elkészül, mert itt még minden elkészült. amihez hozzáfogtak, valamivel talán több is Ttt-ott megállunk pihen- getni, nézelődni. Kúpos hegyek hirtelen kertnek a magasba. tetejük elvész a ködbe — vacv ott már a felhőbe? —, mintha arra lennének kíváncsiak: vajon onnan, felülről mit látni? A lomhább ködök pedig úgy gomolyognak lefele, mintha a hegy kifejezetten lejáratul állt volna oda. El is öntik a völgyeket, szorosokat, hegyoldalakat, de nem szürke, hanem nagyon is élénk kék színnel. Ha megunják, a másik hegy oldalán visszakapaszkodnak a magasba és újra kitisztul minden. Ha tényleg van Őszapó —, és ;tt valahogy ez is hihető —- akkor okvetlenül ezek között a különös hegyek között lakik. Legalábbis lakhatott valar mikor. Meri fnost már ez a vidék a gyerekeké. Minden évben jobban és jobban az övék. Még egy kis emelkedő, és amint átballagunk a díszkapun, egy szépen faragott, székelykapun, benn is vagyunk a birodalmuk közepében. Előttünk egy házikó, alattunk pedig, messze lenn. mintha repülőgépből néznénk: a város, Sátoraljaújhely. — Hát itt vagyunk! —mutat körül Homonnay Nándor, az Esze Tamás Általános Iskola (tanára, aki dr. Boda Pállal együtt motorja, szervezője annak a .nagyméretű munkának, melyet itt évek óta az újhelyi gyerekek, és felnőttek: végeznek. Kell vagy egy fél óra. amíg az ember egyáltalán felfogja, mit fát itt. Akkorra már megnézi a sípályákat — telefon vezet mindegyikről as imént már említett házba — megnézte a most épülő felvonót, ródiipályát, megkóstolta a forrás vizét, igen, itt fenn, a hegyen a forrásét, megtekintette a villanyoszlopokat, meghallgatta a motor zúgását, mely hamarosan a vizet hozza a forrástól, és mindezek után a kérdések sokasága tolul fel benne: hogyan? miből? kik? miikor? kiderül: a televízió a művelődési hájtól, a kályha, a plédek a tanácstól, a matracok a kollégiumtól, a rengeteg munka pedi g a város felnőttéitől, s a gyerekektől való. Például a villany története. 1968. december 16-án délben még gyökeres fákként állnak az erdőben a leendő villanyoszlopok. Mikor Ho- monnay tanár úr elmondja a villanyszerelőknek, hogy másnap világítani kell a házban az égőknek, a szerelők a fejüket csóválják. Rendes brigádnak is legalább egy hónapi munka idehozni az áramot. Másnap, december 17- én vasárnap 145 ember dolgozik a Magashegy oldalában. Felnőttek. gyerekek. Akinek nem jut szerszám, az konzervdobozzal próbálja mélyíteni a gödröt. Hozzák az oszlopokat, a drótokat. Percnyi megállás nincs, szakaid a víz mindenkiről. Délután pedig a házban ég a körte, fenn van az áram a Magashegyen. A most készülő felvonóhoz 19 kaput építettek be. A kapuknak minden lábához 180 —200 vödör cement kellett. A kapuk már állnak, vaselemeiket is az újhelyiek vitték a helyszínre, ők is építették be, az Országos Mélyépítő Vállalat társadalmi munkáig, aki vigyázná, Ivarban tartaná mindezt.) Hadd álljon itt néhány bejegyzés a vendégkönyvből. „Az akarat és az összefogás csodákra képes.” „Ekkora szívvel valóban hegyeket lehet mozgatni.” Kiadós séta, a néhány év ban elkészített tervei alapján. A vasat a MÁV adta bontásból. A valóságos nyomozással feltárt, szépen kiépített forrásnak ugyancsak megvan a története, mint ahogyan itt minden egyes létesítménynek. Legalább hárommillió forint érték található^ már itt, és ez mind társadalmi munkából született. (Jó lenne már egy állandó gondnok alatt teremtett, nagyszerű létesítmények megtekintése után ülünk az irodában Homonnay tanár úrral és — nem értjük egymást. A „miértet” próbáljuk kideríteni. Azt a valamit, ami ilyen ösz- szeíogásra készteti az embereket. Ő arról beszél, hogy ha szól akár a felnőtteknek, akár a gyerekeknek, mindenki jön a megadott időre. Rossz idő. jó idő, kánikula, lágy nem érdekes. Jönnek és csinálják. Durván kell kérdezni. — És a tanár úr? — Tessék? — És tanár úr ... Nevet. Megtermett, erős férfi, tele jókedvvel és — könnyű volt az iskolában is észrevenni — nagy fegyelemmel, szeretettel. — Ha csak egy percre megállnák, joga lenne ugyanerre mindenkinek. Nyilvánvaló. hogy csak személyes példamutatással követelhetem bármit is. Nekem egyszerűen nem szabad elfáradnom. A -gyerekekre különösen kell vigyázni. Azok mindent látnak, mindent észfev esznek. Tudnom kell róluk minderjt. Azt is, miért, lassúbb most az egyik, mint- a másik, azt is. mi miatt verekedtek most éppen össze, különbség nélkül bánni mindegyikkel, állandóan tudatosítani bennük: közösséghez tartoznak és a közösség minden feladatot: képes megoldani. És a jutalmazás. Nagyon fontos, hogy tudják: a jutalmat most azért kapták, mert ezt, vagy azt sikeresen elvégezték . . *s fi1 í■/ előtt ál- “ “ n“*' lünk. Még a ködös, párás idő is nagyszerű kilátást engedélyez Készül az út, a városi tanács építteti. Pár év múlva a Magashegy bizonyára a kirándulók sokaságát is vonzza. Régóta itt áll már, de valójában pár éve fedezték fel. a gyerekek és a szülőik, a hegymozgatók. Priska Tibor llj
