Észak-Magyarország, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

PSZAK - P A GY ARO R SZÄO fi Péntek. 1970, dec. 25. A karácsony előtti vásár forgatagá­ban, a mezőkö­vesdi’ nagyáru­ház gazdag ra­gyogásában csodálkoztam rá erre a képre, melyet a fényképezőgép lencséje is megörökített, de bennem az emlékek zuhalaga elől vágta át a gatat. Néztem a papírból pré­selt próbababát és előtte a nénit, amint először csak szemével, aztán ujjaival is végigtapogatja a babára ag­gatott divatos női ruhada­rabot. A néni ráemelte hi­degtől piros arcát a bá­bú szemérmesen félrefordí­tott, a rákent aranyfesték­től betegesen sárga fejére, a fején levő művirág ko­szorúra, mintha bocsánatot kérne tőle a háborgatásért. Aztán megigazította álla alatt a kendő kötését, egy mozdulattal meghúzta teste előtt a rövid kiskabátot a, gombok mentén, lesimítot­ta dupla kötőjét és -pillan­tást vetett sárjáró csizmá­jára is. A takarékos moz­dulatok nagyanyámat jut­tatták .eszembe. Nem volt nehéz követ­nem az áruház forgatagá­ban, csak a kosarát kellett szemmel tartani. A háti- kosárból kilátszó kéziko­sár pedig egy másik kosa­rat jelenített meg emléke­zetemben. Nagyanyám szel- lős kosarát, amelyben gombát hordott az erdő­ből. A néni megvette, bukszá­jából kifizette a kötött ponchot. Az. eladónak azt mondta, az unokájának lesz karácsonyra, aki már gimnazista. Öreg néni, kosár, uno­ka... * A sok unoka közül az egyik voltam, s időnként a többiekkel nagymamámnál laktunk, mert a. munka nélküli világban a szülő­ket szanaszét szólította a kenyér. Az egyforma bá- nyászkolőniák egyikének szűk konyhájában húzód­tunk meg. Szerencsére nyár volt. Igaz, nem volt sza­bad messze ^nemnünk, de az erdő széle szinte bené­zett a konyha ablakán. Idáig kísértük nagymamát és néztük, hogy nyeli el alakját, karjára akasztott kosarát a gombát rejtő er­dő. Egész nap itt tanyáz­tunk, víháncoltunk az er­dő tornácán. Aztán esteie­dé, ahogy az erdő rengete­ge lenyelte a napot is, ahogy sötétedett a fák lombja, ahogy kihűlt raj­tunk a verejték, s ahogy megkordult a gyomrunk, besettenkedtünk a kony­hába. Itt, a téglából rakott tűzhely kihűlt fala mel­lett ültünk le és szótlanul vártuk az estét, a nagyma­mát és az aznapi egytál meleg ételünket. A szürke félhomályban megnőttek a tűzhelyen tétlenkedő ön­töttvas fazekak, lábasok. A i másik falnál lassan sötét­be borult a konyha dísze, a stélázsi. A falra akasz­tat! szentképnek csak a körvonaljai látszottak, de én behunyt szemmel is pontosan láttam rajta Má­riát. ölében a kis Jézust, hátuk mögött Józsefet a avalupad mellett. A kép alatt papírból vágott vi­rág porosodott.’ Az ajtófél­fán szögre .akasztva csün­gött a még világtalan kar­bidlámpa. Ahogy lassan lehunytam a szemem, képzeletemben világos leit a konyha, tűz uvúlt a tűzhetvén, forrt .a viz a nehéz, feketére pá­rolódott öntöttvas fazék­ban. hangokkal, mozgással, gombaillattal telt meg a szűk konyha. Hallottam nagyanyám hangját, amint a kosár, fölött ezt mond­ja: „Mindjárt ' kész lesz a vacsora. Olyan finom lesz, amilyet az urak sem esz­nek.” Az a bükki erdő ke­gyes és jóságos volt hoz­zánk abban a kenyériekül világban. Tavasztól télig táplálj, minket a durva kér- gű tölgyek, a gyantaszagú fenyők, a simulékony gyer­tyánok és a vaskos bükk­fák árnyékában lopva-ti- lokban termő vadcseresz­nye, vadalma, vadkörte, az illatos szamóca, szeder, de mindenek fölött az ízletes és sokféle gomba. Nagymama azt mondta mindig — mi­közben körülötte ültünk és azt lestük, hogyan tisztít­ja az erdő ajándékát —, hogy a gomba a szegények kenyere. Mikor kosarával belépett a konyhába, mindnyájan feléje fordultunk. — Mit hozott, nagyma­ma? — kérdeztem, mint minden este. Az öregasszony állt egy darabig az ajtóban, aztán maga alá húzta a sámed­se színük, se szaguk nem volt... Dél felé aztán, ami­kor már nagyon fáradt és szomjas voltam, láttam egy rókát és nyulat, amint együtt falatoztak. Ekkor már tudtam, hogy valami nagy baj történt az erdő­ben ... ' — A róka és a nyúl, együtt? — hüledeztünk. — Ügy bizony — bólo­gatott nagymama. — Együtt. A róka, meg a nyúl. — Mit ettek? — kérdez­te meg közülünk a legki­sebb, és közben nagyot nyelt az ámulattól, meg az éhségtől. — Mit, kisszentem? — nézett rá nagymama, — Hát gombát, mint mink. — Gombát? — hitetlen­kedtünk. — Azt, azt — bólogatott szaporán nagymama. — Mert az erdő megharagu­dott az emberekre, és az állatoknak adta minden lit, és- letette a konyha kö­zepére a kosarat. Köréje fészkeltünk, mint minden este, de az öröm most nem fényesítette ki szemünket. A kosár, amely eddig min­dennap gombával tele ke­rült a konyha földjére, most majdnem üres volt. Az a kosár, amelyet egy szegényember font nyomo­rúságból, hogy egy másik szegényember, nagyanyám nyomorúságát szolgálja. Az a kosár, amely eddig min­dennapos örömünk és te­rülj asztalkám volt. — Megharagudott az er­dő — mondta nagyot só­hajtva gondviselőnk. — Az erdő? — kérdez­tem kis szünet után. — Az — bólintott, mi­közben mi egymáshoz hú­zódtunk. — Hiába jártam be az irtás mellett azokat a sötét, nyirkos helyeket, ahol eddig mindig találtam vacsorának valót, csak ez n néhány akadt a kezem - be — szedte ki óvatosan, kötényébe az apró gom­ba* — Hiába, megharagu­dott az erdő, valáki meg­bántotta. jVíár a reggeli harmatnál láttam, hogy az erdő nem szívesen lát. Az irtás mellett sárgának lát­szol I a fák kérge, olyanok voltak, mint a templom öreg gyertyái. A pára és a köd nem akart elszakadni a vizes földtől, a napfény sem bírta felszippantani őket. Láttam állatokat és madarakat is. Kikeltek a réz'Uükööl. megrázták ma­gukat. fénytelen szőrükéi, tollúkat és megmereved- lek Mintha figyeltek volna valami irtózatos veszede­lemre. A füvek és a bok­rok élénkzöldek voltak, mintha befestették volna őket. Engedelmesen és alá­zatosan a földhöz simul­tak. Mind egy irányba, ar­rafelé, ahol felkel a nap. Kinyíltak a virágok is, de kincsét, minden gombáját majd egy szálig. Meghara­gudott, mert az éjjel vala­ki kivágta az erdő egyik legszebb ősz hajszálát, feje ékességét, a legöregebb, a legmagasabb, a legegyene- sebb fenyőfát, ami ott állt a tetőn. Ezt a fát már- én is lát­tam. Megcsodálhattam, amikor egyszer nagyanyám elvitt erdei útjára. Már nem nagyon figyel­tem rá, hogy nagymama mit mesél. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam a földre sújtva elképzelni az óriást, de nem sikerült. Lehünyt szemhéjaim mö­gött most is csak olyannak láttam, mint amikor elő­ször rám bólintott koroná­ja a magasból. . Amikor kinyitottam a szemem, nagymama még mindig mesélt. Ekkor érez­tem meg bőrömön, hogy hűvösséget lehel a tűzhely téglafala. A vacsora jutott eszembe, de mindjárt el is felejtettem, ahogy a töb­biek mesehall gató káprá- ssata rám is átragadt. Hall­gattuk nagymamát, ott ku­porogtunk a mesében, ame­lyet szellős kosarában ho­zol! .Azóta tudom, hogy nem a gomba, hanem a mese a szegények igazi ke­nyere. / néni megvette, bukszájából kifi­zette a divatos ponchot, aminek nevét sem tud­ta,. Az eladónak azt mond­ta. az unokájának lasz ka­rácsonyra. aki már gimna­zista. Ä papírba csomagolt divatos ruhadarabot: kosa­rába tette, és sárjáró csiz­májában kifordult a nagy­áruház üvegajtaján. Öreg nénik, kosarak, unokák. Közöttük egy egész világ . . Graven János Csak egy villanás, s máris tovatűnik a két falu közt guggoló vasúti őrház. Sárgára meszelt fa­laikkal egyébként szinte mind egyformák. Kívül is, belül is. Az őrház előtt vasutas áll. Vajon mi a haszna, hogy ott áll, amikor a vonat mindig elrobog előtte? Vajon mit ér vigyázó tekintete? A sebesség nem csökkent Huszonkét óv szolgálat. Nem kis idő egy örháziban. Nyeste József térközőr (ez a MÁV-nál a pályaőrök hiva­talos neve) így beszél a szol­gálatról: — Nagyon szeretem a munkámat. Most már a fize­téssel is elégedett vagyok. — Mi a feladata? — Hosszú lenne azt elso­rolni. — Állított már meg vona­lot a pályán ? — Elő se tudnám szám­lálni. hányat. — Mondja el a legutolsó esetet. — Az bizony, izgalmas volt. Az az utolsó. November közepén éjjel történt, 0 óra 40 perckor. Elment egy te­hervonat az őrház előtt. Még piros volt a jelző, ami azt jelenti, hogy szerelvény van a. térközben a vágányon. Né­hány perc múlva másik te­hervonat jött, a 499-es. Nem lassít. Jeleztem a lámpával, hogy álljon meg. De nem, csak robog, robog Lassítás nélkül. Kiabáltam, végül fel­kaptam az apró köveket, s miikor a mozdony mellém ért, kiabálva elkezdtem do­bálni. Mindent még kell tenni ilyenkor, még ha az ablakot rájuk töröm, az is csak a kisebbik baj... i — Es mi lett a vége? — Nagy nehezen észrevet­ték, s megálltaik, de mér jól bent voltak a jelzésben, — Mi volt az oka, hogy nem vették észre a fcilost? — Azt én nem tudom. De hogy én még a hajam is tép­tem az alatt a néhány má­sodperc alatt idegességem­ben, az biztos. — Fő hogy jól végződött. — Ügy van, az a fő. /jég csúszott a rakomány Lakásán beszélgettünk Orosz Lászlóval, aki már 33 szolgálati évet számlál a vasútnál. Középiskolás fia js itt támasztja az ajtót, hall­gatja apja történeteit.. — Te is a vasúthoz mégy? — Én nem. Szobafestő le­szek. Nem elóg két vasutas á családból? — A lányom a másik — mondja mosolyogva az apa —, vonatkalauz. — Hallottuk, megelőzött egy balesetet. Mesélje el ? — A legutolsó október 24- én délután l(i óra 30 perckor volt. A 479-es lehervonat ha­ladt el a 20-os számú őrhe­lyem előtt. — Ilyen pontosan emlék­szik az adatokra? — Már hogyne emlékez­nék, hozzátartozik a szakmá­hoz. Szóval állok az őrház előtt, megy a tehervonat, s egyszer látom, hogy az egyik vagonon megcsúszott a rako­mány. Egy, vagy két deszka benyúlik az űrszelvénybe. Tudtam, hogy percek múlva összetalálkozik a szembe jövő személyvonattal. Akkor pedig baj lesíl Én ilyenkor már nem tudom megállítani.' Beszaladtam az őrházba, s szóltam a következő őrhely­re. Éppen időben. Józsi még kiért, leállította, s betolta a kicsúszott rakományt. Ideje volt, mert már jött is a sze­mély ! IWIiért késett ■V’ a Tokaj expressz? Miskolcról egy vasárnap reggel késve indult ki a To­kaj expressz. Novemberben történt ez is. Borba ly Lajos vágánygon- dozó végigvizsgálta területét, s már visszafelé jött a Tiszai pályaudvar felé. Egyszeresük ‘látja, hogy egy teli er vonat billenős vagona kimozdul, s a sóder vastag rétegben von­ja be a pályái. A következő pillanatban megszólal a han­gosbemondó: — A 2302-es kiáll! A pá­lyafenntartási dolgozók, vál_ f.ótisztítók és jelzést adó őrök távozzanak el a vágányról! Borbély Lajos elkezdett futni. Elérte az első távbe­szélőt:, s lihegve mondta: — A 2302-es nem jöhet! — Ki beszél ott? — Borbély vagány gondozó. Mind a két vágány foglalt! Az expresszi megállították. A kanyaron a vonatvezető sem látott túl, bizonyára hir­telen maga sem tudta, mi történt. Azt sem tudta, hogy kibukkanva a kanyarból, mi­be szaladt, volna. Ua már s * nem vigyázzák A vasú t menti őrházak las­san kiürülnek. Az ember munkáját automatikus ve­zérlőberendezések veszik át. Már van is elhagyott, funk­cióját vesztett örház. Mit fog tudni az automa­tika ? Ö, sok mindent! A műszer érzékeli a hönfutást. Ezt pél­dául a pályaőr' sivító hang­ból, sötétben az égő olaj fé­nyéről veszi észre. Jelez á berendezés, ha szorul a fék. És még sok mindent tud az automata, talán még azt is érzékeli, ha valami — mint. például egy deszka — be­lóg az. űrszelvénybe. De mi lesz akkor, ha a mozdonyvezető valamilyen ok miatt — hiszen ő is em­ber — beleszalad a tilosba? KA fog kiabálni ? Ki ra­gadja fel az első követ, hogy ha más nincs hátra, jelzés­ként odahajítsa? Hol a halál', ameddig műszer pótolhatja az ember vigyázó szemét? Adamovies Hona rr Or a vágány melleit

Next

/
Oldalképek
Tartalom