Észak-Magyarország, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
Szombat, 1970. nov. 7, ÉSZAK-MAGYARORS2AG 7 MJKannmtrnsv^ Iszac Babé!: E UGYONNIJ ezü ■ 1 s: íves nadrágban állt a fánál. A 2. dandár parancsnoka az imént esett cl A hndseregparancs- nők Rolesznyikovot növi -.le ki helyébe. Egy órával ezelőtt Ko- lesznyikov ezredparancsnok volt. Az újdonsült dandárpn- rancsnokot odarendelték Bu- gyonnijhoz. A hadseregparancsnok állva várta a fa mellett. — Szorongat bennünket a nyomorult — mondta vakító mosolyával a hadseregparancsnok. — Vagy győzünk, vagy megdöglünk. Másképpen nem lehet. Megérteti ed? — Megértettem — válaszolt Kolesznyikov. és szeme kidülledt. — Ha pedig megfutamodsz, golyót kapsz — szólt a hadseregparancsnok, és mosolyogva fordította tekintetét a különleges osztály parancsnoka felé. — Igenis — szólalt meg a különleges osztály parancsnoka. — Gördülj. Kerék (Kolesznyikov — Kerekes) —- kiáltott fél ónkén az egyik kozák a sorból. A szétterülő földön, a pucéron sárgálló, feltúrt mezőkön hirtelen nem láttunk egyebet, mint Kolesznyikov keskeny hátát, himbálódzó karját és szürke sisakos, Ie- horgasztott fejét. Nyeregbe oattant, és dandárjához ügetett anélkül, hogy hátrafordult volna. A szélben sóhajszerű „Hurrák” foszlányai jutottak el hozzánk. Szememhez emeltem a távcsövem. <js megpillantottam a dandárparancsnokot. —■ Kolesznyikov támadásba .vitte a dandárt — jelentette a megfigyelő a fa tetejéről, a fejünk felett. — Jól van — válaszolta Bugyonnij, rágyújtott és lehunyta szemét. A „Hurrá” elhalt. Az ágyúzás elfulladt. S meghallottuk a néma, nagy kaszabolást. — Lelkemre való legény — ( szólalt meg a hadseregpa- , rancsnok, és felállt. — Keresi I a dicsőséget. Feltehető — j kiránt bennünket. Bugyonnij kérte a lovát, J és megindult az ütközet színhelyére. A törzs nyomába eredt. KOLESZNYIKOVOT még aznap este sikerült meglátnom, egy órával azután, hogy megsemmisítette az ellenséget. Dandárja élén lovagolt magányosan, fakó ménjén bóbiskolva. Jobb keze felkötve csüngött. Mögötte tíz lépéssel egy lovas kozák vitte a lobogó zászlót. Az 1. század lomha vontatottsággal énekelt egy trágár nótát. (Fordította: Wessely László) ‘ \V.Í$ V fi*** „A'. /•-;? D. Mitkov és M. Romanov: Október Szotnikov Viktor Ivanovics, a kapitány Aki leadta a lövést az Auróra cirkáióróí — Kedves utasaink, kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket és a felszállás idején ne dohányozzanak ... Szotnikov Viktor Ivanovics, a gép parancsnoka és a személyzet üdvözli önöket az AEROFLOT TU—104-es menetrend szerinti járatán. És a gép óriási zajjal, zúgással felemelkedik. S ma is, mint tízegynéhány éve min - dennap, kora reggel útnak Indul Moszkvából Budapestije. Moszkvában esett, köd sziláit Pesten napsütés, derült Idő fogadta az utasokat. — Ez mindennapi probléma. Egyszer itt van jó idő, másszor ott. Nem lehet probléma — mondja a kapitány. — Régóta jár Budapestre? — 1958 óta, mióta megindult a menetrend szerinti járat a szovjet és a magyar főváros között. Én hoztam az első gépek egyikét. Azóta nagyon sokszor jöttem Budapestre. Szeretem ezt a kedves várost, s mindig öröm, ahogy meglátom a térképszerűen kirajzolódó tájat, a Dunát, a házakat, a repülőteret. Kicsit úgy jövök, mintha második hazámba jönnék. Pedig repülök másfelé is, Prágába, Brüsszelbe, Berlinbe, Oslóba, Bukarestbe, Istambulba, Távol-Keletre ... Azt hiszem, nincs olyan ember, akinek ne tetszene Budapest. — Hány kilométert repült már? — 5 milliót. — Mióta? — 1949-ben Szaratovban repültem először mint kapitány, s tizennégy éve járok külföldre. már régen elcsitultak. Dolgozott tovább. Most nyugdíjas. A pihenés ideje lenne ez, de ezek az emberek nemigen tudnak pihenni. Kiss Antal bácsi most a víztársulattal foglalkozik. — No, az imént az angol hercegről kérdezett. Akik most léptek be ide, azok szintén emlékeznek rá. Egyikük Prónay inasa volt, a hercegnek is segédkezett. Te Antal — fordul a hajdani inashoz —, mi is volt azzal a herceggel? ** A kérdezett legyint. — Nem találta az sehol a helyét. Valahogy mindig unatkozott, de különben rendes- ember volt. Mikor megérkezett, rögtön azt kérdezte tőlem, tudok-e neki adni egy kaszát. Tudok — mondtam. Hoztam egyet, — És jól kaszáit? — A. látszott, hogy csak passzióból csinálja. Nem is tudta rendesen megfenni. Valahogy a hóna alá fogta. — Nagy felhajtást csináltak belőle, hogy itt az' angoi herceg — mondja társa, majd Kiss bácsihoz fordul. — Hanem egy jó tsz-batikett többel ért! Igaz-e Antal bátyám ? Lehörpintik a fröccsöt, és mennek. Sok a dolog, hordják a kukoricát. Mi is elballagunk. A hajdani kastély mögé megyünk, egy bekerített részre. Itt a kút, ahonnan a víz megy a glóbuszba. Kiss bácsi kinyitja az ajtót a motorházon. Belépünk. Különös, de valami megilletődöttségféle ragad ránk. Kiss bácsi megfogja a kallantyút. — Látja, ha ezt elfordítom, áram_ alá kerül a motor. Így!..’. Most benyomom ezt a gombot... És indul a víz a glóbuszba. Ha elég, ezt a másik gombot nyomom be... így ni... és most nem mqgy tovább a víz. Visszafordítom a kallantyút is, hogyne legyen a motor áram alatt. Később majd felszerelnek egy automatát és az kapcsolja ki-be a motort... Hát ez a mi újdonságunk, melynek oly ’igen örülünk... ( ri ondosan bezár min- y dent, ballagunk visz- sza a parkon. Kiss Antal bácsi hetvenéves, hatalmas termetű, erős ember, piros arccal, öszes hajjal, ösze.s bajusszal, élénk szemmel. Nagy fák között ballagunk. sokszínű avaron lépkedve, tiszta, fényes őszi napsütésben. Csend van, délutáni csend. Nagyra nőtt tölgy mellét! haladunk el. Kicsit meg is állunk, hogy megnézzük: milyen. Magasba nyúló, hatalmas fa. Koronája érett színektől, kései naptól fénylő. Lehull róla egy-egy levél. Tavasszal új nő helyére. Piíska Tibor — Sokat van távol családjától? — Majdnem mindennap velük vagyok. Csak akkor nem, ha távol-keleti útra megyek. Vagy ha a rossz idő miatt sokat késik, vagy nem tud leszállni Moszkvában a gép. Feleségem meg a gyerekek azt szeretnék,, ha mindig jó idő lenne! — Napjaink különös aktualitása a repülőgép-eltérítés. Nemrégiben a szovjet gépet is... — Felháborító. Közönséges rablás — szakít félbe szenvedélyesen. Aztán derűsebb témákra térünk. — Mit csinál szabad idejében? — Horgászom, vagy autózom a fiammal. Szeretek filmezni és olvasni. — Van a családban más repülő is? — Csak én. A bátyám és a két nővérem bányamérnök. S a fiam is inkább tengerész szeretne lenni. A gép tankol. S hozzák már a csomagokat is. Alig egyórás tartózkodás után indul a gép vissza, Moszkvába. Beszállnak az utasok. És újra felhangzik Larissza Deniszova, a szép szőke stewardess hangja: — Kedves utasaink... Szotnikov Viktor Ivanovics, a gép parancsnoka és a személyzet üdvözli Önöket az AEROFLOT TU—104-es menetrend szerinti járatán ... Kádár Márta — Ma Jevdokim n°f_ ről, az Auróra legendás tüzérirányzójáról mesélek nektek, aki a ti földitek, gyerekek! — mondta a tanító megremegő hangon. Felmorajlik a kis csapat, kérdések záporoznak a .tanítóra. S ő nyugodt hangon válaszol: — Sajnos, földink további sorsáról semmit sem tudunk. De tudjátok-e, mi volt a jelszavuk azoknak, akik utat törtek az ismeretlenbe, az Északi-sarkra, meg a sivatagokba, a hegyekbe? „Keressünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk!” Jó jelszó, igaz, gyerekek? Van valami javaslatotok? — Keresünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk! Azon az esős napon a Rosz- tov megyei proletarszki járás egyik falusi iskolájának tanterméből elindult a vörös nyomolvasók nemes mozgalma. A gyerekek levelet írtak le- ningrádi barátaiknak. Hisz ez a város a forradalom bölcsője. Az ott élő úttörők és komszomolisták gyorsan válaszoltak. megírtak mindent, amit tudtak. Elküldték a fényképet is a legendás irányzó mellszobráról, amely a múzeummá átalakított cirkáló egyik kabinjában áll. S még azt is írták: „1917. decemberében az Auróra matrózai kérést intéztek Leninhez: „Mi, az Auróra cirkáló bolsevik matrózai, kérjük.. hogy küldjenek ki minket szülőfalunkba, hadd teremtsük meg ott a szovjethatai- mat.” S az Auróra matrózai szétszéledtek az ország minden részébe, zsebükben „A szovjethatalom meghatalmazottja” igazolvánnyal. Ognyev irányzótisztes útja a Szalszki sztyeppébe vezetett, az egykori Velikoknya- zseszk faluba, amelynek ma Proletarszk a neve. A kör tagjai hamarosan kiderítették, hogy a forradalom előtt a Piac utcában (amelynek ma Úttörő utca a neve) csakugyan lakott egy Ognyev család, de senki sem tudja, hová költözött el. A diákok csapatai sorra járták a környező tanyákat, falvakat, de semmit sem találtait. Aztán mégis nyomra akadtak. A járási lapból megtudták, hogy Proleíarszkban lakik II- ja Zaszorin, a falusi tanács első elnöke. — Igen — mondta Zaszorin —, harcolt a mi vidékünkön Jevdokim Ognyev. az Auróra irányzótisztese, hősi halált halt, de hogy hol és hogyan, nem tudom ... A fáradhatatlan nyomolvasók felkutattál^ Jevdokim Ognyev két földijét, az ugyancsak „aurórás” Iván Popovot és Vlagyimir Scser- bakovot. Tőlük megtudták, hogy Ognyev szította fel a forradalom 1 : ' Proletarszkban. szegényei len. Ogiv osztaga eg lovasságával. Vorosiiov hadseregével. A fehérkozákoit bekerítették az osztagot, de sikerült kitörnie és folytatta útját. Ám nyilván parancsot kaptak, hogy tartóztassák fel az ellenséget, mert hirtelen visszafordultak. A parancsot teljesítették. Az irányzó derekasan forgatta a kardot. A ló úgy száguldott vele, akár a villám. Ki is vitte volna a harcmezőről az irányzótisztest, ha egy alattomos golyó el nem találja. Valahol a Ma- nics partján temették el az Auróra hősét... A proletarszki nyomolvasók szép vállalkozásába bekapcsolódtak más falvak — Veszelovszk. Kazacsij Homu- tyec — úttörői és komszomo- lislái is. Tamara Sramke, a veszelovszki iskola úttörővezetője elkísérte a nyomolvasókat a falu öregeihez, akik még emlékeztek az 1918. áprilisában itt fellángolt harcra. De nem sokra mentek volna. ha az öregek nem említik meg Kiricskovot. „Egyedül 6 maradt meg Ognyev osztagából.. Pjotr Kiricskov kiment velük a Manics partjára, megkeresett egy alig észrevehető kis halmot, letérdelt előtte és halkan mondotta: — Ifi nyugszikJev,^ Ognyev a küldöncével, egy kisfiúval együtt... A Ma- nicsban találták meg őket akkor. Ognyevet viharkabát- iában és Auróra feliratú kedvenc matrózsapkájában temették el. Ott esett el a domb alján „Hói a Don rabéi, onnan Istiek ők...” A szürkéskék törzsű bük- kök között vörös és nemzeti- színű zászlókat cibál a szél, a domb felerősítve zengi az Internacionálét, a Himnuszt. A sírt sokan állják körül. Az MSZBT megyei és gépgyári szervezetének képviselői, gépgyári vezetők, dolgozók, a kábelüzemi Lenin brigád tagjai. A díszőrséget katonák, ifjúgárdisták, úttörők adják. Fiatalok, akik közül egy sem élt. még, amikor ez az ember meghalt, akinek nevét se tudjuk, hozzátartozóit sem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy szovjet katona volt, itt km f I US* : A taskenti új Lenin-műzeum épülete, harcolt, itt érte a golyó, itt ástak neki sírgödröt bajtársai, honfitársai. A rövid, november 7. jelentőségét méltató ünnepi beszéd csak utal rá. hogy ez; a sírt a DIGÉP kábelüzemének Lenin nevét viselő MSZBT szocialista brigádja hozta rendbe. Később tudom meg: 200 órát dolgoztak itt kint a hegyekben a brigád tagjai, hogy ez a szimbólum, a Blikkben elesett ismeretlen szovjet katonák szimbóluma méltó legyen ahhoz az eszméhez. amelyért a katonák életüket áldozták. „Hot a tton robog, onnan Jöttek ök. '•>! a Volga ragyog. V ha tálba inenök. \<l.i nekik magyar ni l.agy pihenőt.’* A rozsdamentes acéliapbn vésett versidézet talán a világ legnagyobb művészének színpadi előadásában sem keltene olyan hatást, mint itt. a levelüket hullató ták között, az őszi csendben, a múltat idéző pátosz«ts hangulatban. Körülnézek, s látom, hoav egy női turista aki férjével. s csöppnyi gyermekével iött fel ide a hegyre, erre a szép ünneps'X'i'e, könnyeket töröl ki szeméből. A dandárparancsnok
